Afféle „biológiai fegyverként” hozták be a Balkánra a föníciaiak az aranysakált, hogy rettegésben tartsák azokat a pásztornépeket, amelyek ódzkodtak az adózástól – így tudják a mondák. Tény viszont, hogy a közönséges, más néven aranysakál (Canis aureus) a Kárpát-medence területén általánosan elterjedt ragadozó volt.
– A huszadik század elején létszáma rohamosan csökkent, olyannyira, hogy 1940-től kipusztult fajnak tekintették. Tíz éve, hogy felfigyeltek újabb, szórványos megjelenésére a Duna menti területeken, Érsek-csanád, Sükösd és Lenes térségében, később Baranya és Somogy Dráva menti települései, Vajszló, Lakócsa, Szentborbás, Darány mellett. Terjeszkedését mutatják a növekvő ormánsági terítékadatok, valamint az, hogy 1997 óta a vadászok a fiatal kanok mellett már szukákat is elejtettek. Az öt-hat fős sakálfalkák éjszakánként jellegzetes, más állatokéval össze nem téveszthető hangon verik fel a Dráva környékének csendjét. E ragadozó faji sajátossága, hogy az ivarérett egyedeket elkergeti a családi falkából és területéről – tudtuk meg Török Gábortól, a Duna–Dráva Nemzeti Park vadászati-halászati szakfelügyelőjétől.
– Kétújfalu fővadásza, Gellai Tibor mindent elmond magának az új jövevényről – kapom az eligazítást puskás ismerősömtől. Hozzáteszi: arra is számíthatok, hogy lesznek vadászok, akik merőben más véleményen vannak a betolakodóról, mint Gellai.
– Az állat Balkánra való visszahúzódásának legfontosabb oka az volt, hogy miután megkezdődtek hazánkban a folyamszabályozási munkák, és megszűntek a vizes élőhelyek, a nagy füves sztyeppéket mezőgazdasági művelésbe vették. Vadászterületünkön az újabb hódító egyedekkel a kilencvenes évek elején találkoztunk. A sakál visszatelepülése egyrészt azzal magyarázható, hogy az utóbbi néhány évben a Dráva mentén 300–400 hektárra nőtt a művelés alól kivont, elgazosodott földterület, de tényként kell elfogadnunk azt is, hogy a délszláv háború zaja és a balkáni vadászat kényszerű szünetelése is közrejátszott az aranysakál hazánk felé húzódásában. Megjelenése nagy riadalmat keltett a Dráva környékén, egyesek mérhetetlen túlszaporodásától tartottak, és attól félve, hogy a ragadozó kiirtja a kisrégió rendkívül értékes nagyvadait, „keresztes háborút” hirdettek ellene – mondja a kétújfalui fővadász, majd a rókánál másfélszer-kétszer nagyobb testű és erőszakosabb ragadozó viselkedésébe is beavat.
– A sakál elsősorban éjszakai állat, rendkívül óvatos, mondhatnánk, indikátora a területnek. Nem tűri a zaklatást, élőhelyén egész éven át nyugalomnak kell lennie. Ahol az aranysakál nyugalomra lel, ott más vadfajok is háborítatlanok maradnak. Búvóhelyként sűrűséget, néha kotorékot választ magának. A szuka, a kan és a kölykök alkotta család három-négy négyzetkilométert tart megfigyelés alatt. Szürkületkor mintegy jeladásként felzeng a sakálkórus, és megkezdődik a falkák táplálékszerző vadászata. Fő táplálékuk az apró rágcsáló – ezt igazolják a gödöllői Szent István Egyetem és a kaposvári universitas állattudományi kara kutatóinak, Heltai Miklósnak és Lanszki Józsefnek a vizsgálatai. Ők négy éve a lőtt vadak gyomortartalmának és az élők ürülékének vizsgálatából vonnak le tudományos következtetéseket. Vizsgálataik is azt igazolják, hogy a Canis aureus csaknem teljes egészében apró rágcsálókkal és nem őzgidával vagy szarvasborjúval táplálkozik. Kétségtelen: nem veti meg a nyúlhúst sem, ám hogy kevés manapság a nyúl a Dél-Dunántúlon, az nem kizárólag az aranysakál vadászsikereinek és étvágyának tulajdonítható. Emberlakta települések közelébe ritkán, főként hidegebb időben merészkedik, a baromfiállományt nem veszélyezteti, a dögkutakat viszont fel-felkeresi. És ha sebzett apró- vagy nagyvadra lel, családjával közös lakomát csap.
A sellyei erdészet fővadásza, Jung Jenő merőben másként vélekedik a balkáni betolakodóról.
– Lehet, hogy a sportvadászok számára újabb élményt kínál az aranysakál, mert bővíti a lőhető vadak körét. Ők örülnek a megjelenésének, mert felkínálhatják a német meg az osztrák vendégpuskásoknak, akik az állat különleges koponyáját és kikészített bőrét hazavihetik magyarországi vadásztrófeaként – mondja ingerültségét nem titkolva a sellyei fővadász. Állítja: 1994, az aranysakál elszaporodása óta területükön egyharmadára csökkent a gidaállomány, és a többi újszülött nagyvadat, a vadmalacot és a szarvasborjút sem kíméli a nemritkán tizenöt kilós súlyt is elérő ragadozó. Az utóbbi években 25-30 sakál került puskavégre, ma Dél-Baranya Dráva közeli területén becslések szerint hatvan-hetven sakál él, és minden jel arra mutat, hogy az erőszakos területfoglalók száma rohamosan nő.
Ezt egyébként Gellai Tibor sem cáfolja. Miközben a két egyetemi kutató vizsgálataira is hivatkozva határozottan állítja, hogy az aranysakál nem veszélyezteti a nagyvadállományt, vadásztársai megfigyeléseit idézve azt mondja: az állat már a Balatonhoz is elmerészkedik, és nagy annak a valószínűsége, hogy húsz-harminc év múlva az egész Dunántúl jellegzetes ragadozójává válik.
Somogy vadászati főfelügyelője, Simon Pál úgy látja, egyelőre nem indokolt az aranysakál szervezett ritkítása, és nem kell attól tartani, hogy a hívatlan vendég felborítja a Dráva-vidék erdeinek, mezőinek ökológiai egyensúlyát. A Duna–Dráva Nemzeti Park vadászati szakfelügyelője, Török Gábor szerint az aranysakál újbóli megjelenése nem tekinthető károsnak, mert az új jövevény növeli a hazai állatfajták biológiai sokféleségét, az egyébként jelentős túlszaporodásra hajlamos faj „természetes ellenségként” őrködik a harmonikus egyensúlyi állapot fenntartásán, és erősítheti más fajok életképes, egészséges egyedeiből álló populációjának fennmaradását.
A Duna–Dráva Nemzeti Park állatvilága
A 49 500 hektáros, huszonkét önálló természetvédelmi körzetből álló Duna–Dráva Nemzeti Park állatvilága rendkívül gazdag és változatos. Faji összetételén – csakúgy, mint az itt található növénytársulásokon – erősen érezhető a nyugat-balkáni (illír) és a szubmediterrán hatás. A hazai Dráva-szakasz az itt élő 48 halfaj előfordulásával halban a leggazdagabb vizeink egyike. A partokon, homok- és kavicszátonyokon költ a kis lile, a billegető cankó és a küszvágó csér. A folyó menti magas partokon partifecske-kolóniák alakultak ki, a morotvák nádasaiban, bokorfüzeseiben pedig népes gémtelepeket találunk. Itt együtt költenek a bakcsók, vörösgémek és a kis kócsagok. A szürke gémek a vízhez közeli égerekbe húzódnak, a háborítatlan, dús lombú erdőkben pedig több feketególyapár is fészkel. A drávai síkság különleges színfoltja a Mattyi Madáremlékpark, amelyben a kipusztult madárfajoknak állított kopjafák mellett a még tömegesen fészkelő kárókatonák is fellelhetők. A vizes élőhelyekhez szokott apró rovarok és madárfajok sokasága mellett az ártéri erdőkben a menyétféle ragadozók, a nyestek, a nyusztok és a borzok is megtalálhatók, nemkülönben a vadmacskák. A hüllőfélékhez tartozó, fokozottan védett haragos sikló és a keresztes vipera ugyancsak szívesen tartózkodik a határfolyó közelében. A Dráva menti erdőkbe és a folyó közeli síkságra a nagyvadak közül elsősorban az őz, a vaddisznó, a gímszarvas, és a dél-dunántúli klímához kiválóan alkalmazkodó dámvad vonzza a puskás embereket. A gyorsan szaporodó aranysakálra az utóbbi években ugyancsak sokan felfigyeltek, és van olyan Dráva menti vadász, aki már több mint egytucatnyit leterített a balkáni ragadozóból.
origo.hu
Szentkirályi Alexandra: Magyar Péterék a baloldallal összefogva sarcolják az embereket - videó
