A múltat végképp újraírni

A filozófia a teológia szolgálólánya, hangzott a középkori mondás. E bölcsesség azt fejezte ki, a filozófia feladata, hogy érveivel megtámogassa a teológiai igazságokat. A hatalmi érdekek vélt és valós történelmi eseményekkel történő magyarázatának eszközével természetesen minden politikai formáció élt, gondoljunk csak a Magyarországgal szembeni területi igényeket „megalapozó”, a királyi, a szocialista és a mai Romániában a dáko-román kontinuitás legendájára. A történelem teljes prostituálása, napi politikai érdekek alapján történő gyurmázása Európában a nemzetiszocialista és bolsevik típusú diktatúrákra maradt.
Magyarországon talán még nehezebb volt megideologizálni, hogy a hagyományosan mezőgazdasági jellegű ország lakóinak többsége miért kíván a munkásosztály élcsapatának vezetése alatt élni. Kelet-Közép-Európa 1945 utáni sztálini újrarendezését egyértelműen a magyarság kárára valósították meg, s a nagy példakép, a Szovjetunió anyagi értelemben jóval szegényebb volt, ami tovább csökkentette a propaganda valóságtartalmát. Aki látott már parasztot, az pontosan tudta, hogy egyetlen vágya, hogy földjét mielőbb a kolhozba adhassa. Ráadásul a lánglelkű párt, amely a valóságban alig volt több egy pár száz fős, egymással is kemény frakcióharcokat vívó összeesküvő-csoportnál, már 1919-ben bemutatkozott Magyarországon. Mivel a szinte végtelen számú történésből majd mindenre és mindennek az ellenkezőjére is találhatunk példákat, ezért az események közül szemezgető hozzáállással még a párt folyamatosan változó igazát is meg lehetett ideologizálni. Ehhez csak a történettudomány szabályait kellet felrúgni, s az egyedit öszszemosni a tipikussal.
A mostani baloldali koalíció, úgy tűnik, csak akkor látja értelmét, hogy a szélesebb közvélemény történelemi eseménnyel foglalkozzon, ha az az MSZP és az SZDSZ érdekeit szolgálja. Emlékezni bizonyos esetekben kötelező, miként azt Medgyessy Péter a romák deportálásának évfordulóján mondott beszédében megfogalmazta. Míg néhány nappal később Kovács László a Benes-dekrétumok kérdését könnyedén elintézte azzal, hogy foglalkozzanak vele a történészek. Ami annyit jelent, írjanak róla néhány száz főt elérő szaklapokban, hiszen a kérdésnek akkora a jelentősége, mint hogy Anonymus melyik Béla királyunk jegyzője volt. Csak remélhetjük, hogy az Orbán-kormány politikai bűneiről tartott külföldi előadó körútján ezzel a gyökeresen új állásponttal majd megismerteti a leendő német kancellárt, Edmund Stoibert is. Ezzel a felfogással nem ért egyet a Fidesz-bérencséggel nehezen vádolható Konrád György sem, aki több neves németországi értelmiségivel egyetemben olyan európai központ felépítése mellett emelt szót, ami a II. világháborúban és az azt követő időszakban történt kitelepítések áldozatainak állítana emléket. Mintha különbséget lehetne tenni az áldozatok között. Mintha lennének olyan népek, akiket szabad kitelepíteni, kifosztani és legyilkolni s úgy tűnik, a baloldali kormánypártok szerint a magyarok ehhez a csoporthoz tartoznának. Vagy egyszerűen csak arról lenne szó, hogy a mai kormányt és szellemi holdudvarát csak azok fájdalma érdekli, akiknek a szenvedését – akár a legdurvább csúsztatások árán is – a mai jobboldali pártokkal kapcsolatba lehet hozni?
A múltat végképp eltörölni, zengték egykoron érceshangú torkok, mára ők „csak” a múlt átírására szorítkoznak. Ez a tudati változás – amelyet, mint tudjuk, létük határoz meg – feltételezhetően azért állt be az egykori élcsapat tagjaiban, mert legtöbbjük egy esetleges forradalomban már nem csak a láncait veszíthetné el. Mivel a magyarországi baloldali elit túlnyomó többsége pozíciójának, vagyonának gyökerei a létező szocializmushoz kapcsolhatók, ezért a Kádár-korszakot kívánják normális időszakként bemutatni. Bármennyire is tiszteletre méltó Kis János egyéni döntése, őt is, mint pártjának többi meghatározó személyiségét, komoly felelősség terheli, hogy a nem létező szélsőjobboldali veszély ürügyén a szocialisták erkölcsi és személyi megújulása nélkül adta meg nekik a politikai újrakezdést lehetővé tevő feloldozást. Szembetűnő a párhuzam, hogy az utolsó pillanatait élő NDK vezetése is a fasiszta veszély hirtelen növekedésével indokolta, miért szükséges e nagyon demokratikus német állam fennmaradása. S ha a veszély nem nőtt láthatóan, akkor érveiket alátámasztandó baloldali aktivisták pingáltak horogkereszteket a falakra. Ezért azon sem csodálkozhatunk, hogy a valós tényeket megszépítve sokan nosztalgiáznak a Kádár-korszak iránt. A nosztalgiázóknak nem árt a figyelmébe idézni az amerikai hatóságok által 1945–46-ban az általuk megszállt német területeken végrehajtott közvélemény-kutatások eredményeit. Átlagosan a válaszadók közel fele, 47 százaléka tartotta a nemzetiszocializmust jó ideának, amelyet rosszul valósítottak meg. Sőt ez az arány 1947 februárjában 55 százalékra emelkedett. E látszólag magas támogatottság még nem bizonyítja az állításuk igazságtartalmát.
Egyúttal ideje lenne, ha e folytatólagosan elkövetett történelemhamisítás kapcsán az SZDSZ is megszólalna, e párt mindmáig a demokratikus ellenzéket tekinti előfutárának. Hiszen ha igaz az MSZP misztifikációja, akkor az ellenzékiek egy többé-kevésbé normális államot kívántak fenekestül felforgatni. A D–209-es ügy kirobbanása óta különlegesen erős az igény, hogy a Kádár-korszak állítólagos normalitásával legitimálja jó néhány kormánytag részvételét a 80-as évek hatalmi gépezetében. Aligha állítható tiszta lelkiismerettel, hogy azonos elbírálás alá lenne vehető egy független jogállam nemzetbiztonsági szervezeteinek munkatársa a megszállók érdekeit kiszolgáló fiókszervezet alkalmazottjával. S bár történtek már kísérletek, hogy a politikát erkölcsmentes övezetté tegyék, de egy megszállt államban igenis vannak olyan tevékenységek, olyan pozíciók, amelyeket nem illik elvállalni. Vagy ha mégis, akkor az általa kiszolgált rezsim bukása után az illetőnek nem illik az új érában közhivatalok betöltésére törekednie. Ha a történelem átírása így folyik tovább, akkor még kiderül, hogy az igaz hazafiak főként a KB-ben és a PB-ben gyülekeztek. Amúgy érdekes fényt vett Medgyessy Péter képességeire meghallgatásakor tett azon nyilatkozata, miszerint a nyolcvanas évek végéig hitt a szocialista rendszer megreformálhatóságában. Ez a nyilatkozat igazolja, hogy van létjogosultsága az MSZP hívő tagozatának. Hiszen a szocialista gazdaságtörténet szinte nem állt másból, mint kiigazítások, kényszerű reformok sorozatából, amelynek 1982-es pénzügyminiszter-helyettesi kinevezése óta Medgyessy Péter is aktív alakítója volt. Hőstette, Magyarország beléptetése a Nemzetközi Valutalapba is a tervgazdaság mind nyilvánvalóbbá váló csődjét volt hivatva ideig-óráig elodázni. Nos, ha ő, akinek valóban rendelkezésére álltak a hiteles információk, csak a nyolcvanas évek végén ébredt fel – mint a legtöbb 1990 után megkérdezett elvtárs –, akkor vagy rendkívül egyszerű lélekről van szó, vagy a mai polgárokat nézi hülyének.
Nem lehetnek illúzióink, a tényektől eddig sem hagyta magát zavartatni a baloldali koalíció, s ha valamit végleg nem lehetett eltagadni, akkor a klasszikussá vált végső érv, a „na és” következett. Az MSZP és SZDSZ médiaügyi nyomulásának is egyik meghatározó oka, hogy tovább erősítse tematizálási monopóliumát, vitathatatlan túlerejével kiépítse az emlékezés feletti egyeduralmát is.
A szerző történész