A „nemzeti szent innep” a történelmünkben

Szent István királyunk napja számos szempontból különbözik a többi egyházi és világi ünnepünktől. Legfontosabb jellemzője, hogy kezdetektől fogva nemzeti ünnepként tartjuk számon, amihez régi népi hagyományok jóformán alig kötődtek. A barokk korban a Szent Jobb idekerültével vált a Szent István-napok központjává a főváros. A jelentős tömegeket vonzó egyházi körmenetekhez egyre több színes program kapcsolódott, és idővel valóságos népünnepéllyé vált.

Az augusztus huszadikához kapcsolódó népi hagyományok, az aratás végét köszöntő aratókoszorú készítése és a kenyérszentelés 1092-ben egészült ki a Szent István-ünneppel, amikor VII. Gergely pápa utasítására László királyunk elrendelte akkor már szentté avatott nagy elődje ünnepének megülését. Utódaik hasonlóan tisztelték e napot, hiszen III. Béla ezen a napon, Szent István székesfehérvári sírja előtt hirdette meg a később hagyományossá vált törvénynapot, amelyet a török hódoltságig tartottak rendszeresen, de ezenkívül valamennyi fontos országgyűlést ekkor rendezték meg Erdélyben egészen a XVIII. századig. Az Aranybulla első cikkelye is az ünneppel foglalkozott, amit az 1231-es törvény is megerősített.
A Szent Jobb kultusza is hasonlóan régre tekint vissza. A Hartvik legenda szerint már László királyunk ünneppé avatta a Szent Jobb fellelésének napját, ám hivatalos ünneppé csak 1424-ben emelkedett. A Szent Jobbot a török hódoltság idején a raguzai domonkos rend vette pártfogásába, és csak 1771-ben, Mária Terézia segítségével került vissza hazánkba, amelynek bemutatását minden év augusztus huszadikára rendelte el az uralkodó, és napját még az évben hivatalos nemzeti ünnepnappá nyilváníttatta. József nádor 1819-ben kötelezővé tette a polgári és katonai hatóságok részvételét az állami rendezvényeken. Az ünneplés rendjét is meghatározta, amely szerint „Kisasszony havának 19-én, úgy mint Szent István napja elő ünnepén délután öt órakor Szent Zsigmond Templomában pompás Vesperák fognak tartatni, a’melly napon ezen két szabad királyi város minden templomaiban estvéli hét órátul nyolcig az öreg harang szózatja hirdetni fogja a jövő nap dütső ünneplését. Említett Kisasszony hava 20-án, úgy mint Szent István önnön ünnepén ismét az öreg harang reggeli négy órakor mindegyik templomban megszólal és egy óráig, az az ötig fog harangoztatni”. Hogy pontosan mióta kapcsolódtak az állami ünnepségekhez szórakoztató programok, nem tudhatjuk, az első tudósítás 1829-ből maradt fenn: egy Hoer nevű vállalkozó a Városligetben „nagy készületű különbféle darabokból álló jeles mulatságot” rendezett, amelynek részeként pirotechnikai látványosságot is felvonultatott. Tűzijátékkal ünnepelte augusztus huszadikát Zöhls úr is 1835-ben a Horváth-kertben, amit a nagyszámú közönség „zajgó tapsolással” fogadott. A szabadságharc leverése után jó ideig nem kapott engedélyt Szent István napjának ünnepe, hiszen az önkényuralom a magyar államiság szimbólumát látta benne.
1860-ban rendezhették meg ismét, amikor viszont a hivatalos ünnep jelentős, országos politikai demostrációvá alakult. Békésebbé csak a kiegyezést követően vált, amit I. Ferenc nyilvánított hivatalos munkaszüneti nappá. A millennium évének augusztus huszadikájáról a Vasárnapi Újság így emlékezett: „Szent István ünnepét az ország fővárosában az ezredévhez méltó fénynyel ülték meg, s ha lehet mondani, talán még fényesebben, mint az előző években. A hercegprímás felhívására a főváros összes templomából körmenetek indultak. Az első szent király jobbját már nyolc órára átvitték a Mátyás-templomba, ahol Vaszary Kolos bíbornok-hercegprímás tartotta a szertartást, s ő vezette vissza a körmenetet. Az egyházi szertartáson részt vettek a fővárosban lévő miniszterek, állami méltóságok, bíróságok, polgári és katonai hatóságok, egyesületek zászlókkal.”
Kiemelkedő volt az 1938-as, Szent István halálának kilencszázadik évfordulójára rendezett megemlékezés, amikor Pacelli bíboros, a későbbi XII. Pius pápa személyesen tette tiszteletét a Szent Jobb előtt, amit ezután külön erre a célra készített üvegfalú vasúti kocsiban indítottak országjáró körútra. Emellett nagyszabású körmeneteket, megemlékezéseket, tudományos tanácskozásokat szerveztek országszerte, és emlékkönyveket jelentettek meg szent királyunk halálának évfordulójára.
A második világháború után még néhány évig tartottak továbbra is jelentős tömeget megmozgató körmeneteket, ám az új hatalom úgy érezte, a teljes agymosás részeként minden szálat el kell vágni, ami a múlthoz köt. 1948 augusztusában Rákosi Mátyás már az új kenyér ünnepét köszöntötte kecskeméti beszédében, és úgy döntött, körmenetet nem engedélyez, ellenben új rituálét alakít ki. Nemzetközi dalostalálkozótól kezdve tűzijátékokkal, utcabálokkal, képzőművészeti kiállítással igyekeztek helyettesíteni az évszázados hagyományokat. Ekkoriban csupán a hívők emlékeztek meg Szent Istvánról és a következő szomorú években sem került szóba hivatalosan államalapító királyunk neve, az ünnep pedig csupán a munkás-paraszt találkozókról és a tűzijátékról szólt. Az Alkotmány ünnepén – ahogy 1949-től hivatalosan nevezték – negyven év elteltével szervezhettek újra körmenetet. A rendszerváltozás utáni első miniszterelnök, Antall József javaslatára nyilvánították ismét állami ünneppé Szent István napját. „Ostoba ember az, aki azt hiszi, hogy a múltba nézés a jelen elhanyagolása és a jövőbe tekintés elmulasztása. Múlt nélkül nincs jövő és a jövőbe tekintve a múlt gyökereiben kell megkapaszkodnunk” – nyilatkozta a miniszterelnök halála előtti utolsó nagy hatású beszédében a Szent István-i örökségről.