Az utóbbi időben meglehetősen keveset hallunk önről. A lengyel jobboldal tavaly őszi súlyos veresége után eltűnt a politikai porondról. Négyévi kormányzás, kemény munka után miként élte át életének eme újabb váltását? Mivel foglalkozik mostanában?
– Nézze, nekem két életrajzom van. Egy szakmai és egy politikai, amelyek szorosan összefonódnak egymással. Most éppen intenzívebben folytatom több évtizede elkezdett szakmai munkám. Az elmúlt négy év, a kormányzás egyfajta visszapillantás volt a múltra. A nyolcvanas évekre, amikor nagyon aktívan politizáltam. Egyébként továbbra is a közéletben, de nem közvetlenül a politikában dolgozom, és sok kérdésre van még befolyásom. Úgy gondolom, hogy minden politikai kudarcból le kell vonni a megfelelő következtetéseket. Ehhez időre van szükség, s csak utána lehet újra kilépni a porondra.
– Immár közel egy éve volt a számadásra, a gondolkodásra. Miben látja a vereség okait?
– Az elmúlt négy évben (1997–2001) nagyon mélyreható változások zajlottak le az országban, s tagadhatatlan, hogy ez egyfajta sokként érte az embereket. Mindezek fényében talán nem olyan meglepő a választási eredmény sem. Aki viszont felvállalja az elkerülhetetlen, de sokszor fájdalmas, gyökeres átalakítást célzó reformokat, annak vállalnia kell annak a rizikóját is, hogy a társadalom ezt csak később honorálja majd. Akkor, amikor majd kiderül, hogy ez volt az igazán járható út.
– Ezzel nem tudok s nem is kívánok vitatkozni. Lengyelország az elmúlt tizenkét év történelméből azonban meríthetett volna tapasztalatot. Általában az történt ugyanis, hogy a poszt-Szolidaritás-kormányok belevágtak a reformokba, aztán szépen elbuktak. S talán azért is, mert igazából nem tudták megértetni lépéseik szükségességét a társadalommal. Mondhatnám, rosszul kommunikáltak, mint azt az ön kormányáról is megjegyezték az elemzők…
– Ha az ország, a nemzet jövőjét nézzük, és nem csak az aktuális politikai sikerben gondolkodunk, akkor úgy gondolom, helyes volt, amit csináltunk. Valahol sejtettem, hogy a reformoknak ez lesz a következményük, de azt ne feledje, ez az ára a jóléti állam kialakításának. Valóban a poszt-Szolidaritás-kormányokhoz fűződnek a mélyreható változások, míg a régi rendszerhez kötődő kormányok inkább csak élvezték a reformok gyümölcseit. Ők egyébként a tapasztalatok alapján éppen azért veszítenek, mert kiderül, hogy nem tudnak újabb reformokat bevezetni. Idáig tehát egyik kormány sem tudott ismételni, úgy gondolom azonban, hogy az országot azok vitték előbbre, akik belevágtak a reformokba.
– Beszéljünk egy kicsit a lengyel jobboldalról. A kormányzó erő, a Szolidaritás Választási Akció (AWS) be sem jutott a parlamentbe, helyette ott vannak a centrum felé húzók és a radikálisok. Milyen erő mentén épülhet újra az egység?
– A lengyel jobboldal szélsőségesen megosztott. Saját körein belül is nagyon mélyek a törésvonalak. A parlamentben lévő jobboldali ellenzék egy része például egyáltalán nem hajlandó az erők egyesítésére. Mindez erős politikai egyensúlytalansághoz vezet, hiszen van egy erős, egyesült baloldal, míg vele szemben a szétaprózódott jobboldal. Nem jó ez az országnak, de igazán még a baloldalnak sem. Be kell vallanom, nem vagyok túlságosan optimista az összefogás esélyeit illetően. A helyzet jelenleg nem túl rózsás. Az AWS gyakorlatilag már nem is létezik, még a neve is más. Azt hiszem, a jobboldalt alapjaitól kell most felépítenünk, s nem valamelyik erőre támaszkodva.
– Ha nem haragszik a hasonlatért, Lengyelország olyan számunkra, mintha a holnaputáni újságot olvasnánk? Nem szeretnék általánosítani, és közvetlen párhuzamokat vonni, de a tendenciák tagadhatatlanul hasonlóak. Az Európai Bizottság nemrégiben például a politikai szempontokat követő vezetőváltások, a nemzeti bankra és az ellenzéki sajtóra gyakorolt kormányzati nyomás miatt fejezte ki aggodalmát. Ha bizonyos párhuzamokat elfogadunk, s bizony vannak a hasonlóságra utaló jelek, ön egy évvel a választás után a frissen kormányt s némiképp irányt váltott Magyarország közeljövőjének trendjeit már láthatja. Mitől óvna bennünket?
– Sajnos Magyarországon is fennáll a populizmus előretörésének veszélye. Elsősorban azért, mert az emberek elfáradtak a mélyreható, ám szükségszerű változásokban. Azt kívánom, hogy önök ezt kerüljék el, s erre lehet is esélyük, ha sikerül a gazdasági növekedést stabilizálni.
– Folytassuk még egy kicsit ezt a játékot! Lassan már öt éve, amikor egyéves tapasztalata alapján azt kérdeztem, mit ajánlana a frissen hatalomra került magyar jobboldal figyelmébe. Most egy másik helyzetben, négy évvel bölcsebben mit tanácsolna?
– A legfontosabb talán az, hogy az ellenzéknek ugyanúgy véleményt kell mondania a lényeges kérdésekről, megoldási javaslatot kell nyújtania, mint a kormányzó erőknek. A kritikának pedig szakmainak kell lennie, s nem kizárólag a politikai konjunktúrát követőnek. Aztán az ellenzékben legyen annyi bátorság, hogy adott esetben meg tudja dicsérni a kormányt, ha az valami jót tesz. Csak az ilyen ellenzéki magatartás ad megfelelő távlatokat egy országnak.
– Halljuk hát az ön véleményét néhány fontos kérdésben! A legfontosabb jelenleg az uniós csatlakozás. E tekintetben a jelöltek között Lengyelország kulcsországnak számít. Sokan mondják, s én is hajlok e véleményre, hogy Varsó nélkül nincs bővítés. Ugyanakkor több, méreteinél fogva a felkészülésben látványosabban haladó jelölt is aggódva figyeli a lengyel nehézségeket. Vannak olyanok is, akik attól tartanak, hogy éppen Lengyelország miatt csúszhat majd a bővítés időpontja. Ön szerint országa készen áll majd a 2004-es bővítésre?
– Úgy gondolom, hogy a gazdasági felkészültség tekintetében Magyarországnak ma valamivel jobbak a pozíciói, politikai téren viszont Lengyelország áll jobban. Nincsenek például kisebbségi problémái, és a szomszédsági kapcsolatok is kiegyensúlyozottabbak. Egyébként biztos vagyok benne, hogy 2004-re Lengyelország felkészült lesz a csatlakozásra. A felkészülés szintje körül folyó, már a kérdésben is felvetett vitákkal kapcsolatban azonban hadd hívjam fel a figyelmet arra, hogy az én kormányom más tárgyalási stratégiát követett, mint az előző magyar kormány 2001 nyarán. Ez a különbség leginkább talán a tőke-, illetve a munkaerő-áramlásról szóló fejezeteknél látszott. Mi úgy gondoltuk, hogy az egyes fordulók lezárása előtt éppen Lengyelország érdekében maximálisan ki kell használni a lehetőségeinket. Ezért tartott aztán olyan sokáig egyes fejezetek lezárása. Három hónapon belül lezárhattuk volna az összeset, amennyiben elfogadjuk az unió feltételeit. Ennek azonban véleményem szerint semmi értelme nem lett volna, ráadásul ezzel az önfeladással elbuktuk volna a majdani népszavazást is. Meg vagyok tehát győződve arról, hogy ez a taktika előnyös volt Lengyelország számára. Sajnálom, hogy a mostani kabinet oly gyökeresen változtatott ezen a tárgyalási stíluson, ennek ellenére azonban támogatom Millerék törekvéseit, hisz ők is az ország érdekeit tartják szem előtt. Egy a célunk, így véleményem szerint szó sem lehet arról, hogy a csatlakozás kérdésében többszólamú legyen a lengyel politika.
– Nagyon érdekes, amit mond, hiszen ön túl puhának, míg a hazai ellenzék túl keménynek, konoknak ítélte az Orbán-kormány tárgyalási taktikáját. Az említett kényes fejezetek korábbi magyar lezárása kapcsán emlékszünk a varsói neheztelésre, s ezek a helyzetek valóban felvetik az egyeztetés kérdését. Erről azonban mindenki inkább csak beszél, míg a gyakorlatban nagyrészt igyekszik a maga útját járni. A térség egységének gondolatát a közelmúltban egy másik vita kapcsán is felvetették. Orbán Viktornak a Benes-dekrétumok kapcsán egy kérdésre válaszul elmondott, nagy vihart kavart szavaira gondolok. A helyzet meglehetősen szerencsétlen volt, s a probléma felvetése közvetve érintette Lengyelországot is. Ön miképp érzi, valóban annyira megmérgezték a hangulatot Közép-Európában Orbán Viktor mondatai, hogy emiatt a visegrádi csúcsot is le kellett mondani?
– A Benes-dekrétumokról, valamint azoknak szélesebb, csak a második világháború kontextusában érthető történelmi összefüggéseiről szóló vita valamelyest még a magyarokról alkotott lengyelországi képnek is ártott, a történelmi kötelékek és a közös jövő azonban véleményem szerint sokkal fontosabb ennél az ügynél.
– A két nép kapcsolata ennél nagyobb viharokat is kiállt már, ráadásul a közös jövő valóban újabb összekötő kapocs lehet. Mennyire terhelhetik meg a viszonyt a politikai paletta változásai?
– Lengyelország és Magyarország nagyon gyorsan közelednek az Európai Unióhoz, ezért mindkét ország számára fontosak a jó kapcsolatok. Nálunk tavaly, Magyarországon pedig nemrégiben változott a kormány, s így kívánatos, hogy ne csak a kormányon lévők maradjanak egymással kapcsolatban. Ha azt akarjuk, hogy az országaink közötti kötelék erős maradjon, akkor párthovatartozástól függetlenül kommunikálnunk kell egymással.
– Az Európai Unió bővítésével kapcsolatban már felmerült Lengyelország európai súlya, amely majd az uniós parlamenti helyek számában is megmutatkozik. De Varsó középhatalmi ambíciói világosan kiütköznek a keletre, nyugatra egyaránt nyitott külpolitika kapcsán is. Mennyire érzi sikeresnek kormánya keleti politikáját utódjának tevékenysége, így például a megszaporodott felső szintű találkozók fényében?
– Nézze, a találkozók száma azért nem okvetlenül jelzi egyértelműen a kapcsolatok minőségét. Kormányom viszonya Kijevvel például kimondottan jó volt, különösen Viktor Juscsenko miniszterelnöksége idején. Oroszországgal is partneri viszonyban voltunk, így nem értek egyet az utólagos kritikákkal. A lényeg ugyanis az, hogy gyümölcsözzenek ezek a kapcsolatok, és mi, ha leültünk tárgyalni, akkor konkrétumokról beszéltünk, amelyekből komoly eredmények is születtek.
– Az azonban némiképp mégiscsak megterhelhette a lengyel–orosz viszonyt, hogy Varsó érezhetően a balti régió s különösen Ukrajna egyfajta ügyvédjeként lépett fel. A mostani baloldali kormány látókörében ugyanakkor azonban mintha nem lenne benne annyira Kijev. Nem érezte emiatt sohasem Moszkva neheztelését?
– Lengyelország támogatja Ukrajna integrációs elképzeléseit, bár e téren még hosszú út vár Kijevre. Tehát segítségre van szüksége, elsősorban az úgynevezett know-how szintjén, semmint anyagi tekintetben. Ezt a támogatást a közép-európai országok adhatják meg elsősorban számára. Egyaránt nyitottaknak kell lennünk azonban Ukrajna és Oroszország felé. Ha van különbség e két reláció között, az csak abból adódhat, hogy Ukrajna – ha a kalinyingrádi területet nem tekintjük – Oroszországgal ellentétben közvetlen szomszédja Lengyelországnak. Mi nem tettünk különbséget a két ország között. Úgy gondolom azonban, Oroszországban egyesekben még mindig van némi hajlam arra, hogy megpróbálják kiterjeszteni a befolyást ismét Közép-Európára. Hangsúlyozom azonban, a jó lengyel–ukrán kapcsolatok nem Oroszország ellen irányulnak.
– Említette, hogy érződik némi félelem az orosz befolyás esetleges kiterjesztésétől. Ez kiütközik a Kalinyingrád státusa körül fellángolt vitákban is. Milyen megoldást lát e kérdésben?
– A megoldást csakis a nyitottság, az őszinteség, egymás tisztelete, s az hozhatja el, ha alkalmazkodunk a szabályokhoz.
Jerzy Buzek (62), a lengyel jobbközép erők egyik vezető politikusa a Szolidaritás régi harcosa, 1997-től 2001-ig a Szolidaritás Választási Akció (AWS) vezette kormány miniszterelnöke. Kémiaprofesszor, a Sziléziai Műszaki Egyetemen szerzett diplomát. Kormányfői kinevezése előtt a Lengyel Tudományos Akadémia gliwicei kutatóintézetében dolgozott. Nős, egy lánya van.
Országos Mentőszolgálat
Nagyon figyelnek a táborozó gyermekek biztonságára
