Történelme során Japán rendkívül sokat szenvedett a saját maga által felépített társadalom törékenységétől. Mindenható császárai néha a régi értékekben látták a jövő zálogát, máskor viszont a külföldiek áldásos tevékenységének átvételét tartották üdvözítőnek. A lakosság manapság is őrlődik a két világ, a nyugati modernitás és a japán hagyományok között. Az utcákon kimonóba öltözött hölgyeket láthatunk – igaz, mobiltelefonnal a kezükben. A hagyományos hajlongás még a legmodernebb, nyugati módra kinéző japán fiatalokra is jellemző, úgy tűnik, ezt nem tudják, s nem is akarják levetkőzni. Talán ettől olyan bájosak. Tokió utcáin egyébként nagyon ritkán látni európai arcot. A fehér emberek leginkább a turisták által látogatott Roppongji, Sibuja vagy Sindzsuku negyedekben sétálnak, ahol még lehet európai ételeket kapni. A japán étrend ugyanis szinte kizárólag halból vagy tengeri élőlényekből áll, a magyar ízlésnek ezáltal nem felel meg. Japán közmondás szerint a kínaiak az asztalon kívül minden négylábút megesznek. Nos, Japánban nem esznek kutyát, de tökből például készítenek pudingot. Ezenkívül sok mindent megesznek, de hogy mit, az e sorok írója előtt rejtve maradt. A Ginza negyedben lévő olasz étteremben a kiszolgáló nem beszél angolul, s olaszul sem, bár ez várható volt. Az étlap japánul van, s csak a rajta levő illusztrációk alapján tudom elmagyarázni, mit is akarok. „Arigato gazaimasz – nagyon szépen köszönöm” – minden mozdulatomra, grimaszomra és szavamra ezt a választ kapom. A kommunikáció így nehézkes ugyan, de valahogy csak megérkezik az étel. Persze nem az, amit várok, de ez is megtölti a gyomrot.
A város egyébként nem szép, de nem is csúnya. Egyszerűen gigászi. A természet csak a mesterségesen kialakított parkokban maradt meg, ezenkívül csak beton, acél és üveg. Első látásra (de másodikra is) minden rendszer nélkül építik a házakat, mintha semmilyen engedély nem szükségeltetne a város bővítéséhez. Ez egyébként egész Japánra jellemző: egy autószerelő műhely, egy toronyház, egy rizsföld, egy lakóház, egy vidámpark. S mindez hihetetlen összevisszaságban, európai számára érthetetlen káoszt okozva. Mintha kötelezőnek éreznék az ilyen építkezési stílust: egy vidéki központban, a félmilliós Jamagatában is felhőkarcolók hirdetik a modern világ győzelmét, mellettük viszont hagyományos tetőszerkezetű, papírfalú házak állnak. Az átmenet tehát nem sikerült tökéletesre, igaz, ez senkit sem zavar. Az ember élete Japánban úgysem arról szól, hogyan tudjuk szebbé tenni otthonunkat, hanem a minél jobb munkavégzésről, a szorgalomról – és néha a nagy sporteseményekről, amikor ki lehet rúgni a hámból.
Egyébként a japánok nagyon szeretik a nagy összejöveteleket, amikor sok ezer ember együtt szurkol a csapatért. „Gambari Nippon! Hajrá, Japán!” – kiált nagyokat egy Roppongji negyedbeli kocsmában egy fellelkesült, ötven év körüli üzletember. Sörrel kínál, vesz egyet, kettőt, hármat, s ha ezren lennének a kocsmában, talán mindenki kapna. Mert ma meccs van, amikor az örökké kimért üzletemberek is megengedhetik maguknak a mulatozást. Ők, akik talán egész életükben nem beszélgettek még munkatársaikkal, az egész estét alkoholmámorban töltik el, melynek végén a rendőröknek osztogatják névjegykártyáikat. Ám ezek az események is idegenből hozott szokások, a tradicionális japán sportesemények már bizonyos mértékig érthetetlenek európai szemmel. Ilyen például a híres szumó-birkózás, az évezredes hagyományok továbbélése a modern világban. A kétszáz kilós húshegyek számára rengeteg kisebb-nagyobb iskola működik, majdnem mindegyik Tokióban. A jelenlegi legnagyobb sztár, Muszasimaru is egy tokiói külvárosban készül fel a versenyre, alig százkilós kezdőkkel és más nagynevű birkózókkal egyetemben. Itt nincs késés, elalvás, fáradtság, csak kőkemény munka, s utána rengeteg étel. A szumóbirkózást nem lehet fél gőzzel csinálni, csak mindent alárendelve a nagy célnak, a jokozuna rang megszerzésének. Azok a fiatalok, akik szeretnék életüket a birkózásnak szentelni, érettségi után bevonulnak egy iskolába. A kezdet rettentő nehéz. Ottjártunkkor épp egy fiatal próbált rettentően zihálva eleget tenni edzője utasításainak. A mester kezében bot van, s ha a tanonc nem képes végrehajtani a feladatot, máris koppint egyet a fejére. Ha azonban az edző fantáziát lát a fiatalemberben, felveszik a tanítványok sorába, és onnantól kezdve véget ért „közönséges” élete. Együtt él a többiekkel, követi a szigorú hierarchiát. Este nyolckor lefekszik, másnap reggel ötkor kel, hogy délelőtt négy órát tréningezzen. A legnagyobb birkózók nagyon népszerűek, de amíg odáig eljut valaki, roppant keményen kell dolgozni. Ezért a japán fiatalok körében jelentősen csökkent a pálya iránti vonzalom. Manapság már rengeteg a külföldi, főleg a volt Szovjetunióból vagy a Csendes-óceán szigeteiről érkezett birkózók töltik meg az edzőtermeket. Az edzőterem szélén kis fapalló van, ahol a kíváncsiskodók ülhetnek, de se fényképezni, se beszélgetni nem lehet. Erre egy birkózó figyelmeztet mindenkit, s a hatalmas embert látva még az addig folyamatosan viháncoló német turistáknak is arcára fagy a mosoly. A hústorony szemvillanása kitűnően jelzi, hogy nem érdemes a birkózókat zavarni.
A szumó ugyanis éppoly elidegeníthetetlen része a japán hagyományoknak, mint a gésák intézménye. Az éjszakai pillangók is hasonló helyzetben vannak, mint nagy testű társaik. Egyre csökken a pálya népszerűsége, mivel nem lehet mindenki gésa, csak a legszebbek, legintelligensebbek és legtanulékonyabbak tudnak ebből megélni. Valaha komoly rangot jelentett, ha egy üzletember ki tudott tartani egy gésát. Manapság viszont olyan drága mulatság házhoz hívni a festett arcú hölgyeket, amit hosszú távon senki sem bírna. Egy este – és itt ne gondoljunk pikáns kalandokra – minimum kétszázezer forint. Ezért a szórakoztatás művésze teát főz, énekel, táncol, beszélget a megfáradt urakkal. Több nyelven beszél, hagyományos és modern hangszereken játszik, emellett kedves, figyelmes, és valóban meg akarja oldani a problémákat. De a legfontosabb, hogy szép, és a gésát megvendéglő ügyfél mosolyáért fizeti a tetemes összeget. Kiotóban, ahol a legtöbb gésa él, a szórakoztatás művészeinek utcája nappal kihalt. Éjszaka azonban látni lehet, ahogy a csodaszép hölgyek egyike-másika kinéz az útra, jönnek-e vendégei. Az utca pedig időutazásra csábít, állítólag már ezer éve ugyanúgy néz ki.
De Kiotóban ez nem meglepő, a város együtt él múltjával. A császárok volt fővárosában szinte minden utca ősi templomok mellett fut, és ez a várost tágassá és kedvessé teszi. Szépen megtervezett utcák, sehol a tokiói zsúfoltság, pedig egymillióan azért itt is élnek. A várost hegyek veszik körül, melyekre az ott lakók elődei védő írásjeleket véstek. Ezek a feliratok kilométerekről is látszanak, megnyugtatva az egykori császárokat és a mostani lakókat is. Az ősök szelleme vigyáz a császárvárosra. Ennek ellenére a japánok nem csupán őseik szellemében hisznek, ha vallásról van szó. Kiotóban egy hetvenes évek stílusához hasonló, missziós katolikus templomot is fel lehet fedezni egy múzeum és a McDonald’s gyorsétterem között. Odabenn épp az orgonista gyakorolja tudását, repertoárja semmiben nem különbözik az európai énekektől. Talán ez az egyetlen hely Japánban, ahol nemcsak japánul vannak kiírva a hirdetések.
A missziós templom azonban mégiscsak nyugati találmány, nem a japán lélek nyugalmát szolgálja. A lakosság alig fél százaléka keresztény, a többiek inkább a hozzájuk közelebb álló sintoizmust és a buddhizmust követi. A két vallás praktikusan összefonódik: Buddha tanításai a túlvilágról, a lélek vándorlásáról, a rövid földi élet hiábavalóságáról szólnak, a sintoisták viszont az árnyékvilág megragadását, az élet élvezetét tanítják. Így a japán átlagpolgár mind földi, mind halálon túli életét biztosítva érzi, ha követi ezeket az eszméket. Ám az árnyékvilágon túli tájakról való elmélkedés csak addig tart, amíg a külföldi kérdezősködik a vallásukról. Általában azt mondhatjuk, a japánok nem túl vallásosak, ugyanakkor bájos vezetőnk a Buddha-szobor előtt mégis megáll néhány másodpercre imádkozni.
– Buddhista vagy? – kérdezem.
– Nem, de ez nálunk amolyan szokás – jön a válasz.
Pedig Japánban csak a tradicionális családoknál található házioltár. Mint megtudtam, a japánok egyetlen esetben kerülnek közel vallásukhoz: ha valamely közeli hozzátartozójuk meghal. A temetés ugyanis vallási szertartás, hogy Istenben megnyugodva léphessen át az öröklétbe az elhunyt.
A másik nagy esemény a japán ember életében a házasság, ahol már valódi „japános” összevisszaság van. Vagy a hagyományos kimonós-rizsporos lagzit tartják a fiatalok, vagy hallgatnak az idők szavára, és amerikai importmulatságon kelnek egybe. A szállodák felkészültek, s minden, magára kicsit is adó hotel kialakított egy saját „wedding room”-ot, azaz esküvői termet. Ide jönnek a résztvevők, az örömszülők, az ifjú pár és a papot alakító színész. Az amerikai filmek csipkés-habos menyasszonyi ruhái és fess szmokingjai a kelleténél jobban beépültek a köztudatba, így egyre több fiatal választja a protestáns körítésű, bizonyos katolikus elemeket is tartalmazó esküvőt. A „pap” őszülő hajú ember, gallérral, jóságos mosollyal, Bibliával a kezében. A fiatalok nem térdelnek le, a „szertartás” jórészt a „Fogadod-e, hogy egészségben-betegségben…?” fejezetétől a „Megcsókolhatja a menyasszonyt!”– részig tart. Ám ez éppoly hivatalos, mintha nálunk az anyakönyvvezető előtt tartották volna. A televíziók is bátorítják a jó pénzzel kecsegtető üzletet. Reklámok tucatjai buzdítanak a „trendi” esküvőre, cégek foglalkoznak a lakodalom megszervezésétől kezdve a karikagyűrűk megvásárlásáig mindennel.
Ezek az európai szemmel kissé furcsa elemek teszik a japán társadalmat és magát az országot is különlegessé, bájossá és titokzatossá. Sok fiatal visel angol feliratú pólót, napszemüveget, és festi haját vörösre (nagyon nagy divat manapság), de egyértelműen büszkék rá, hogy japánok. Az a rengeteg tudás és tradíció, amely felhalmozódott a császárság hosszú történelme során, olyan országot alakított ki, amely nem hasonlítható semmi máshoz. A kulturális és földrajzi távolság ellenére sokan érezhetik jó ismerősüknek a japánokat. Pedig egy élet sem elég, hogy Japánt megismerhesse a fehér ember. Japánnak születni kell.
origo.hu
Orbán Viktor: Ha péntek, akkor rádió – képek
