Hol önmagára, hol másokra hozott bajt. Merőleges sziklafalakon mászott, olyan lejtőkön száguldott le síléceken, hogy a versenyzők is belesápadtak. Elmúlt ötven, mikor egy néger törzset megkeresett Afrikában, és köztük élt hónapokig. Hetvenegy évesen fogott bele a víz alatti fényképezésbe, és nyolcvan is elmúlt, mikor társa filmet forgatott róla a Maldív-szigeteknél. Motívumot keresgélve a cápákat kerülgette. És ne felejtsük ki a sorból Hitlert, aki veszélyesebb volt száz cáparajnál.
Nem véletlen, hogy kész a forgatókönyve annak a filmnek, amit Leni Riefenstahlról tervez egy amerikai rendező. De vajon ki lesz képes eljátszani egy ilyen életet?
Már gyerekkorában látszott, hogy senki nem állhat útjába. Céljaiért minden eszközt bevetett: volt dacos, volt ravasz, kemény, okos, és ha kellett – mert utóbb sokszor kellett –, volt elbűvölő, odaadó nő.
Olyan apa oltalmában nőtt fel, aki a színpad, a tánc, a mozi világát züllöttnek látta, oda az ő lánya nem törekedhet. Rögtön közbelépett, mikor megtudta, hogy Leni titokban órákat vesz Eugenia Euardovánál, az emigráns orosz balerinánál.
Csakhogy a lány táncolni akar. És ha akar, táncolni is fog. Először az apját veszi le a lábáról, majd sorban a többi férfit. Alfred Riefenstahl, a fűtéstechnikával foglalkozó mérnök alighogy kimondta: rendben, lánya már ott állt a müncheni színpadon. Nem a többi közt, a karban ugrándozva. Egyedül, abszolút szólistaként, s még a koreográfia is az ő munkája.
A szólóest sikeres, sokan megnézik, köztük van Ferruccio Busoni, a sztárzenész és Max Reinhardt, az ünnepelt rendező. Nem maradnak közömbösek. Herr Busoni Valse caprice címmel keringőt komponál a táncosnőnek, Reinhardt mester pedig fellépteti hat estén Németország leghíresebb színházában, a Deutsches Theaterban.
Szerződéseket kap, hetven estén táncol szerte az országban. Frankfurt, Köln, Drezda, Lipcse, aztán Zürich, majd a prágai Central, ami után Budapest következne, mikor egy roppanás a térdben: a szalagok nem bírták tovább.
Valami azt súgja neki, a táncnak vége.
De akkor mi lesz ezután?
Hazautazik Berlinbe, eljegyzi magát egy fess teniszbajnokkal, a táncesték gázsijából megveszi első önálló lakását. Hátravan még a sérült láb, műteni kéne. El is indul a kórházba, ám útközben meglát egy plakátot. A film címe, amit hirdet: A végzet hegye. Maga se érti, miért, a mozi felé indul, nem az orvoshoz. Beül, megnézi az alpesi történetet, aztán újra jegyet vált, és nézi elbűvölve megint.
Mikor kijön, már tudja, a film lesz a folytatás. Megtudakolja, hol forgat Arnold Fanck, a rendező, és amint megoperálják a lábát, indul a Dolomitokba, hogy találkozzék vele. Következő filmjében ő lesz a főszereplő, nem lehet másként. Egy baj van csak: a rendező rögtön ágyba hívja a lányt, akinek nem esete a férfi, és az ilyen tempó sincs kedvére. Nem, mondja Fancknak, és lefejti magáról a kezét.
Mégis rá tudja venni a hegyi embert, hogy következő filmjében főszereplő legyen? Igen, de abban a szerepben nincs köszönet. Kegyetlen. Olyan dolgokat kell végigcsinálnia, amiktől egy edzett férfi is visszakozna. Fanck lavinát zúdít rá, jeges vízben úsztatja, és iszonyú lejtőkön kell sítalpakon száguldoznia.
Állja. És a rendező egy napon ráébred, ugyanolyan fanatikussal akadt össze, mint ő maga. Cseppet téved. A tegnapi táncosnő ugyanis nem a hegyek fanatikusa, hanem a karrieré. Azért bármire hajlandó. S egy napon őt is otthagyja majd, mint Szent Pál az oláhokat.
Kapcsolatait is eszerint alakítja.
Hol van már a teniszbajnok, akivel jegyességet kötött? Most Hans Schneeberger, a síelő a soros, az, aki utóbb A kék angyal operatőre lesz. Vele jegyesség nélkül összeköltözik. A lejtőakrobata, akárcsak Fanck, örül, mindketten azt hiszik, jó fogást csináltak. Pedig ha jobban figyelnek, észrevennék: a dolgok irányítása fokozatosan átcsúszik Riefenstahl kezébe. A színésznő ellesi a világítás titkait, a vágást, a filmhívást, az objektívek használatát, némelyik jelenetet már maga forgatja, s mikor összegyűlik a gázsikból némi pénz, úgy dönt, ő is rendezni fog.
Hogy ilyenre addig nem volt példa? Majd lesz. Miért ne lehetne éppen ő a világ első rendezőnője?
Ehhez, persze, még segítség kell. De nem valami középszerű mozis. A legjobb, aki létezik.
És most pedig tessék kiegyenesedni, következik az életrajz első magyar vonatkozása. Színre lép egy alacsony, göndör hajú, kövérkés filmesztéta. Balázs Bélának hívják, a kommün idején népbiztos volt, természetesen menekülnie kellett. Előbb Bécsben próbálkozott, majd Berlinbe jött, ahol azonnal befutott. Ám itt se lesz sokáig maradása, hamarosan Moszkvában folytatja, ahonnan nyugtalan vére végül hazahajtja: Rákosiékkal tér vissza Budapestre. Húsz év múlva temetik, hamvait a munkásmozgalmi panteonba helyezik majd el, olyan gyilkosok közé, mint Korvin Ottó.
Riefenstahlt nem érdekelte, ki kommunista, és ki nem. Döntéseiben az vezérelte: lendít-e valaki soros munkáján, segíti-e kellően a karrierjét? Balázs értett a filmcsináláshoz, ez számított, semmi más. Tőle lehetett akármilyen párt tagja.
Ennek az életelvnek később lesz jelentősége. Egyelőre még 1931-et írunk, és Leni Riefenstahlnak szolgálatába kell állítania a magyar emigránst. Bármi áron, hiszen még kezdő, és ha jó filmet akar, szakmai támaszra van szüksége.
Csak hát Balázs más eset, mint a többiek. Negyvenhat éves, a feleségével él, és olyan nevekkel dolgozik, mint Piscator vagy Korda. Annyi pénze van, amennyit akar, esze ágában sincs kezdőkkel foglalkozni. Visszaüzen: a fräulein írassa meg mással a forgatókönyvet. Egyébként is elkezdte a csomagolást: indul Moszkvába.
A helyzet csaknem reménytelen, ám színre lép deus ex machinaként Henry Sokal, a jóképű innsbrucki kereskedő. Van köze a dologhoz: érzelmi természetű. Pár éve ő is járt jegyben a színésznővel. Visszatérését remélte attól, ha sikerül összehoznia egy találkozást Riefenstahl és Balázs között. Miként Balázs, ő is zsidó ember, ám közös nevezőre nem a hit hozta őket. Az ő vallásuk oltárán a tehetség az első számú szentség, ezért beszélt Sokal megállás nélkül Leni kisasszony képességeiről, ha Balázzsal találkozott.
A hajdani népbiztos végül beadta a derekát. Jöjjön az a nő, mondta, és Riefenstahl pár nap múlva megjelent Balázs lakásán. Fél fejjel nagyobb volt, mint a férfi, és áradt belőle a vonzerő. Rögtön a filmről kezdett beszélni, megszállottan, s gyakran felugorva, hogy eljátssza a jeleneteket. Balázs lenyűgözve nézte, ehhez foghatót sose látott.
Ám ahogy múlt az idő, hirtelen azon kapta magát, már nem a film történetére figyel. A nőre. Aki izgalmas. Gyönyörű. És Balázsban újra megmozdult a hím. Nem először: hírhedt szoknyavadász volt. Eszébe jut, hogy a felesége kilenc évvel idősebb nála, és az is, hogy kivihetné a lányt Moszkvába, ahol filmes barátai várják.
És Balázs Béla megköti az alkut Leni Riefenstahllal. Együtt fogják forgatni A kék fényt.
A hegyekben játszódó filmből világsiker lesz, Balázs házasságából viszont csőd. Mire a forgatást befejezik, fülig szerelmes a rendezőnőbe. Neki is vízumot kér Moszkvába, mi több: kezességet vállal érte a szovjet követségen. Ez imponál Riefenstahlnak, kezdi magát beleélni a nagy kalandba.
Heinz von Jaworsky, a régi stáb egyik tagja állította utóbb: ha 1933-ban a kommunisták kerülnek hatalomra Németországban, és erre azért volt némi esély, Leni Riefenstahl nekik készítette volna filmjeit.
Képzeletben messzebbre is léphetünk.
Mert bármily hihetetlen, tényleg csak egy hajszálon múlott, hogy első propagandafilmjét ne Nürnbergben, hanem Moszkvában forgassa. Ha Balázs nem csalja meg egy fiatal parasztlánnyal, Riefenstahl követi Szovjet-Oroszországba. Már elképzelte, hogy kollégája lesz Eizenstein és Pudovkin, és azt is, hogy filmjeit a bolsevik párt finanszírozza majd. Ha mindez így történik, a nők rajongása a harmincas években Sztálint fonja körbe, nem Hitlert.
De hát Riefenstahl maradt. „A kék fény” közben elnyeri a velencei fesztiválon az Ezüstkoszorút, gratulál neki Chaplin, Douglas Fairbanks, Németország egyik napról a másikra megismeri a fiatal rendezőnő nevét. Az új kancellár se kivétel.
És most jön a kérdés, amit annak, aki filmet akar forgatni Leni Riefenstahlról, feltétlenül el kell döntenie. Mi volt előbb: a tyúk vagy a tojás? Kinek a szándékából lett Az akarat diadala olyan, ahogyan elkészült: Hitleréből vagy Riefenstahléból?
Önéletrajza szerint a rendezőnő annyira se ismerte a politikát, mint a német háziasszonyok legtöbbje. 1932 februárjában mégis elment, hogy meghallgassa Hitler beszédét a berlini sportcsarnokban. Teljesen a hatása alá kerül, és pár hét múlva levelet ír neki.
Személyes találkozót kér. Vajon miért?
A levél szövegét a memoárban szó szerint olvashatjuk. Eszerint annyira fontosnak tartotta, hogy másolatot készített róla? Fölöttébb furcsa, hogy miközben csaknem mindene elveszett, a másolat annyi év és annyi viszontagság után megmaradt. Vagy talán mégsem ez az eredeti levél, s csak utólag fogalmazta ilyenné, hogy a történetbe jól beilleszthető legyen? Mert ami ezután következik, Riefenstahl leírásában oly kerek és olyan színpadszerű, mintha Molnár Ferenc találta volna ki. Ha döcögősebb volna, inkább elhinnénk. Így alig.
Riefenstahl a pártvezető müncheni címét a náci lapban, a Völkischer Beobachterben találta. Megcímezte a borítékot, feladta, de nemigen bízott a válaszban. Bőröndjei bepakolva, egy nap múlva indul forgatni Grönlandra. És akkor megszólal a telefon.
Hitler adjutánsa volt a vonalban. Elmondta, hogy megkapták levelét, és kérik, látogasson el másnap Horumersielbe. A pártvezető szeretné megismerni. Grönland és a bőröndök azonnal felejtve, rohanás a pályaudvarra, gyorssal fel északra, érkezés késő délután, az állomáson kocsi várja, a tengerparti strandon maga Hitler, aki civilben van, és sétálni hívja.
Különös séta lehetett.
A tenger morajától kísérve minden bevezető nélkül elhangzik a következő mondat: „Ha egyszer hatalomra kerülünk, filmjeimet önnek kell elkészítenie.” Még egy hang se arról, miféle filmek volnának azok, a rendezőnő máris tiltakozik. A könyv szerint dühösen vágja oda: „Önnek faji előítéletei vannak. Ha én indiainak vagy zsidónak születtem volna, aligha beszélne itt velem. Hogyan tudnék olyan valakivel dolgozni, aki különbséget tesz az emberek között?”
A későbbiek azt bizonyítják, hogy tudott. De maradjunk még a látogatásnál.
A tengerparti beszélgetés furcsa véget ért.
A memoár szerint Hitler a sötétben egyszer csak magához vonta, és átölelte a rendezőnőt. Ha csupán ennyi történt, semmi jelentősége nem volna. De gyanítható, hogy a leírt jelenet mást takar. Riefenstahl azt akarta érzékeltetni, hogy ez egyfajta erőpróba volt a férfi és a nő között, amiből ő került ki győztesen.
Lehet, de csak nőként.
Mert abból, hogy az embert, akár csak egy pillanatra, megérinti a gonosz, más is származhat. Például: rajongás. Ezért hamis, mikor azzal védekezett utóbb, hogy a világ leghatásosabb propagandafilmjét a maga szándékai szerint forgatta. Hogy a Wehrmacht, az SA s tán még maga Hitler is az ő koreográfiája alapján mozogtak a celluloidszalagon.
Nem. Az az érintés határozta meg jó időre Leni Riefenstahl minden szavát, minden lépését, és minden filmkockát, amit forgatott. Ezért volt képes Az akarat diadala egy időre elterelni a gyanút a nemzetiszocialisták meneteléséről, s még talán Hitlerről is. Hogy forradalmasította a vágás addigi módszereit? Valóban. Hogy attól fogva nem lehet úgy forgatni híradót és dokumentumfilmet, mint azelőtt? Színigaz.
Ám épp ez bizonyítja felelősségét.
Leni Riefenstahl művész volt, rendkívüli, nőnek szinte démoni, de az az érintés bukott angyallá tette.
Sokáig nem vették észre, hogy az.
Párizsban, a harminchetes világkiállításon Daladier miniszterelnök áradó lelkesedéssel nyújtotta át neki a fesztivál aranyérmét a filmért, amit a nemzetiszocialista birodalmi napról készített. Vele tapsolt a szakma is. Számukra Az akarat diadala a műfaj megújítását jelentette. Egy se gondolta közülük, hogy a film rendezőjét tíz év múlva ezért a munkáért fogják az amerikaiak őrizetbe venni, ezért kobozzák el a franciák a házát, a könyvtárát, a levelezését, filmjeinek kópiáit, mindent, az utolsó kalaptűig.
A háború után már senkit nem érdekelt a tehetsége. Az se, hogy a harminchatos olimpiáról készített filmje remekmű. Azok is gyűlölettel tekintenek rá, akik pár év múlva Amerikában a mindenkori filmművészet tíz legjobb alkotása közé szavazzák az Olimpiát.
Akkorra mindenét elvesztette.
Egy vaspatkója maradt. Abba kapaszkodott.
Negyvenkét éves volt, mikor hozzáment a keményarcú hegyivadász főhadnagyhoz, Peter Jakobhoz. Az esküvőt Kitzbühelben tartották 1944. március 21-én. Hó fedett mindent, ahogy kiléptek a házasságkötő teremből. Akkor látta meg a patkót. Lehajolt érte: úgy gondolta, szerencsét hoz.
A patkót egy gratuláló virágkosár követte. Hitlertől érkezett, s vele a meghívás Berchtesgadenbe. Másként indul útnak, mint tizenkét éve. Nyugtalan, tart az újabb találkozástól. Még mindig hálát érez a Führer iránt, és örül, hogy korszakos művésznek tartja, de ezúttal rosszat sejt.
Hitler épp csak köszön, s ahogy leülnek, rögtön belefog egy mániás monológba. Rájuk se néz, a harctéri helyzetről beszél, Mussoliniról, arról, hogy gyűlöli Angliát. Riefenstahl ijedten figyeli. Lehet, hogy elvesztették a háborút? Akkor hogyan tovább?
Nem kell sok idő, hogy megtudja.
Negyvenöt tavaszán a bevonuló amerikaiak letartóztatják, Dachauba viszik. Kinyitnak előtte egy termet, melynek fala tele képekkel. A koncentrációs tábor lakóit mutatják. Elborzad a látványtól. Mi a véleménye ezekről, kérdi a kihallgatótiszt. Nem tudtam, hogy létezik ilyen, hangzik a felelet. Pedig tudott. Harmincnyolcban, mikor partra szállt New Yorkban, egy amerikai újságírónő ugyanerről kérdezte. Képtelenség, ez volt a válasza. Eszerint mégsem az.
Az amerikaiak szabadon engedik, de hamarosan rádöbben, többé nem kivétel. Vagy ha mégis, az csak bajt hoz rá. A jenkiket felváltják a franciák: ők szállják meg Tirolt. Riefenstahl örül. A háború előtt csak jót kapott Párizstól, nyilván így lesz ezután is. Téved.
Pár nap múlva katonák jönnek érte. Parancsuk van rá, hogy mindenét, amit a házban találnak, Párizsba vigyék. Nem sokkal később átzsuppolják Németországba. Pénze nincs, anyjával kettesben tengődnek. Férje felcsap borkereskedőnek, ez jelenti a megélhetést. Egy napon ismét megjelennek a franciák, beviszik a freibergi klinika zárt osztályára, elektromos árammal sokkolják.
Mikor elbocsátják a klinikáról, azt hiszi, vége a megpróbáltatásoknak. Korán örül. Luis Trenker, akivel együtt forgatott a hegyekben, és egy ideig a szeretője volt, nyilvánosságra hozza Eva Braun naplóját. A gépelt szöv
bér
Bámulatos, hol tart már a tudomány!
