Akivel a baloldal kiegyezne

A hálózati kormányt támogató lapok az elmúlt tizenkét évben heti rendszerességgel hullattak könnyeket, amiért Magyarországon nincs egy nekik tetsző jobboldal, nincs nekik tetsző konzervatív lap, nincs nekik tetsző konzervatív újságíró. Ha ilyenek lennének! – sóhajtoznak álszenten. A polgári sajtó olvasói ugyanakkor nemigen olvastak publicisztikát ezen az oldalon arról, hogy a polgári oldal mennyire kiegyezne egy olyan baloldali párttal, mint a brit Tony Blair miniszterelnöké, és nem a Medgyessy–Salgó-féle hálózati kormány, valamint olyan újságokkal, amelyek szerkesztőit nem a rossz emlékű MSZMP Központi Bizottsága nevezte ki. Mint a Népszabadság, amelyben az ilyen sóhajokat magából periodikusan kipréselő vezérpublicista Londonban annak idején éppen annyira volt az MTI tudósítója, mint ugyanakkor Medgyessy pénzügyi apparatcsik. És amely lapban olyan politikai-szakmai gazemberek (a kifejezés György Péter egyik friss publicisztikájából való, „gazembernek” címkézve előre is mindazt, aki a Demokratában megjelenik) publikálnak, mint E. Fehér Pál, akinek „munkásságából” Kaszás Péter egyetemi hallgató a Magyar Nemzet augusztus 6-i, keddi számában idézett egy teljes oldalra valót, kitűnően éreztetve, mi hajtja ezt az „embert”. Vagy Vajda Péter, aki – ha Paul Lendvainak hinni lehet – a kádárista budapesti belügynek a magyar–osztrák újságíróra ráállított informátora volt.
Ha a másik oldal bevett propagandafogását – a bűnnel való társításból levont bűnt – a Népszabadságra is alkalmazzuk, akkor nyugodtan kijelenthetjük, e lap a Szabad Nép legális utódja, valamennyi tagja pedig besúgó, katonai hírszerző és sok egyéb, hiszen abban a lapban írnak, amelyben a felsoroltak. Márpedig ha egy „náci szellemű” írás megjelenése után egy adott lapban minden újságíró, sőt interjúalany lenácizható, akkor ezzel a logikával a Népszabadság valamennyi újságírója ugyanaz, mint E. Fehér, Vajda és Acsádi (Aczél Endre).
Visszatérve a jobboldal-baloldal meghatározási problémáira, a kérdés természetesen a magyarországi baloldalt érintően azonnal felmerül: vajon a nyugat-európai baloldalhoz miként hasonlítható az a magyarországi baloldal, amely a nagytőke cselédjeként működik, és képviselői (a Nyugat által most oly hőn szeretett volt kommunista kémek, apparatcsikok, pártboncok, hogy az amerikai befektetők első számú lapjának fogalomkörénél maradjunk) komoly baksisért passzolják el a köz vagyonát? Miként nevezhető baloldalinak az a párt, amelyik a nagytőke társa, az óriásvállalatok és multik barátja akkor, amikor a szociáldemokrata baloldal Nyugat-Európában hagyományosan a munkavállalókat támogatja? És liberálisnak az a parányi, a parlamentbe szinte a küszöb alatt becsúszott heccpárt, amely egyetlen lételemének magán a hatalmon és a pénzek megkaparintásán kívül azt tartja, hogy miként lehet tartózkodási helyén (értsd: hazájában) a hazaszeretet, az együvé tartozás érzését szétzilálni, az ezen érzések fenntartására és kibontakoztatására alkalmas terveket szétverni (expó, olimpia, Széchenyi-terv, földhitel stb.), köztörvényes bűnözőket felmenteni, az ítélkezést enyhíteni, ugyanakkor mindazokat a helyükre zárni, akik gondolatait ők „gyűlöletkeltésre alkalmasnak” találják, mely „alkalmasságot” persze ők határozzák meg.
De lehet-e gondolatoknak bármiféle valós veszélye egy tizenkét éve példásan békés és toleráns társadalomban?
Az teljes mértékben igaz, hogy a magyar „jobboldal” sem felel meg a nyugat-európai jobboldal modelljének. Csakhogy ez a megállapítás nem értékítélet. A magyar jobboldal egyszerűen más, mint a nyugat-európai. De legalább a hozzá tartozók nem hazudják magukat annak, vagyis nyugat-európai típusú jobboldalnak. A magyar jobboldal – ellentétben nyugat-európai társainál – sokkal inkább áll a munkavállalók, mint a munkaadók oldalán, és szociális érzékenysége lényegesen rokonabbá teszi például a blairi filozófiával (csak el kell olvasni Anthony Giddensnek, Blair tanácsadójának Magyarországon is megjelent Harmadik út című könyvét), mint mondjuk a thatcherivel. Külpolitikában, a korunk globális fekélyévé vált közel-keleti konfliktusban pedig dicséretes módon nem a megszállóval, hanem a megszállottakkal, vagyis a palesztinokkal rokonszenvezik, ami ismét csak a nyugat-európai baloldalhoz hozza közelebb. Sőt a magyar jobboldal egy jelentős részének antiglobalizmusa kifejezetten a nyugati, antiglobalista baloldallal kapcsolja össze. A magyar jobboldal ugyanakkor annyiban feltétlenül osztja a nyugat-európai jobboldal eszme- és érzelemvilágát, hogy hazaszerető, komolyan veszi a vallást és a családot, ellentétben a nyugat-európai baloldali és főként az egyébként elhanyagolható erőt képviselő nyugat-európai liberális pártokkal.
A magyar jobboldali pártok – szemben nyugat-európai társaikkal – élesen szembehelyezkednek és szembehelyezkednének még annak a gondolatával is, hogy egy liberális párttal kössenek koalíciót. Nemcsak a fentebb már említett, fundamentális ellentétek miatt, de azért is, mert míg a magyar jobboldal a kollektív jogokat részesíti előnyben (például a magyarság, mint a nemzet egészének jogát, ha az konfliktusba kerülne az egyén jogaival), addig a liberálisok az egyén jogát habozás nélkül rendelik a közösség joga fölé.
A magyar jobboldal tökéletesen tisztában van azzal, hogy a hálózat kormánya és a hálózat holdudvara milyen jobboldalt szeretne. Szinte magunk előtt látjuk vágyálmuk jobboldali kormányát: Kupa Mihály, Csepi Lajos, Pongrácz Tibor… Vezető lapjában az „igazi”, „konzervatív” Magyar Nemzet-esek adnák meg a hangot, mint amikor még a Postabankon keresztül az MSZP finanszírozta a „jobboldal” e médiumát is: Avar János, Szendrei Lőrincz, Blahó Miklós és társai.
Csakhogy a hálózati kormány valósága nem egészen a Deák-társaság irányába nyomja a jobboldalt, amely társaság megalakulását a balliberális oldal – noha még semmit nem tudott róla, csupán a számukra ígéretes neveket olvasta – azonnal vezércikkekben ünnepelte.
Ahogyan a halálosan beteg Antall Józsefet a leggyalázatosabban támadók az Orbán-kormány idején már tíz körömmel kaparták volna ki sírjából, a média arcvonalán harcoló hálózati ügynökök nosztalgiától könnyesen emlegetik majd még az 1998–2002-es időszakot mint – nekik – paradicsomot.
A rendszerváltó kormány ugyanis éppen azért veszítette el mára jóformán teljes táborát, mert a mellette tűzön-vízen keresztül is kiálló támogatóit hagyta faképnél radikális ígéretei be nem tartásával. A Fidesz vezette kormány vajúdó hegyei azzal, hogy egyebek között médiakiegyenlítést ígértek, nyeszlett egereket hoztak létre. A volt koalíció tábora most – látván az általa létrehozott intézmények rémisztő megalapozatlanságát és magának a pártnak a felszívódását – fogyásnak indult. A háttérben már egy nála jóval fiatalabb társaság szedegeti le magáról a széttört tojáshéj még őt fedő nagyobb darabjait. De ez a társaság annyit már tud, hogy nem a hálózat lapjaiban megjelenő cikkeket figyeli, miként teremtsen demokráciát, miként juttassa Magyarország antikommunista felének azt, amihez ötmillió polgárnak szavazati ereje és adófizetői hozzájárulása alapján is feltétlenül joga van.