Báró Apor Péter „a régi jó világról”

Háromszék szülötte, a III. Károly királytól bárói címet nyert altorjai Apor Péter (1676–1752) a magyar próza egyik legnagyobb mestere. Remek emlékezéseket és gyatra verseket írt. Amúgy Habsburg-párti főúr, akit I. Lipót Küküllő megyei főispánná, I. József háromszéki főkirálybíróvá nevezett ki. Különös, hogy mégsem szerette a németeket. Erdély romlását – melynek kesergő krónikása volt – jórészt nekik tulajdonítja. A kurucokkal való titkos kollaboráció címén még le is tartóztatták: két évig élt rabkoszton a brassói Fellegvárban. Főműve, a „Metamorphosis Transilvaniae azaz Erdélynek régi együgyü alázatos idejében való gazdagságából e mostani kevély, cifra, felfordult állapotjában koldusságra való változása…”
A mű a szerző által visszasírt, számtalan nagyszerű képben felelevenített hajdani életforma, a régi szokások, ünnepek, ételek, táncok, lakodalmak – röviden „a régi jó világ” – újjáálmodása, és persze ezen elsülylyedt életforma szomorú összevetése a „mostani kevélységgel, koldussággal”, ahogy azt a mű címe is elárulja.
Apor Péter hangulatos képet rajzolt a régi vendégségekről, étkezési szokásokról, ételekről-italokról. „Régi magyar étkek ezek valának: tormával disznóláb, káposzta tehénhússal, lúdhússal, szalonnával, vagy télben új disznóhússal, tehénhús polyékával, kukrejttel, árpakásával, de abban soha azelőtt citromlevet nem töltöttek. Tehénhús rizskásával, murokkal vagy petrezselyemmel, röstölt lével, nyárban új hüvelykes borsóval, lúd töröttlével, tyúk sülve fokhagymával, ecettel, szalonnával. Borsó vagy héjalva, s arra felül szalonnát perzseltetnek, s úgy töltötték az tálban, vagy hajatlan hígan, abban darab szalonnát vagy disznóhúst tettenek. Berbécshús spékkel vagy tárkonnyal vagy ecettel, vereshagymával (ennél kedvesebb étke nem volt az öreg Teleki Mihálynak, sem Apor Istvánnak). Tehén vagy disznóhús kaszáslével, ennél s az káposztánál magyar gyomorhoz illendőbb étket nem tartának az régi időben, nyúlhúst fekete lével, csukát tormával vagy szürke lével, etc…” De hiába teszi ki az etceterát, meg nem áll, sorolja tovább átszellemülten a kalácsot meg a bélest, a „lepént meg a pánkot”, melyet olvasztott hájban forraltak, és „kapornya” volt a „jó ízt adó szerszáma”, azaz fűszere.
És hogy mindezt hogyan, milyen körülmények között ették abban a régi jó patriarchális világban? Nem volt még kerek asztal, csak négyszögletű. „Óntángyér” se, csak fából való. „Belől a fal mellett ültenek az aszszonyok és az leányok…, kül az férfiak ültenek.” „Kalánnal” ettek mindent, „melynek az nyelire valami szép magyar sententiákot írtanak le”, villát nemigen használtak. Az étkek után következtek persze a jó borok. „Két kézzel beadják vala az asztalhoz az nagy veresfazék bort, két kézzel veszik vala az asztalhoz bé… Az asszonyoknak rendszerint ezüstpohárban adtanak bort bé, akik, mondani, alig mártották meg az ajkokat benne…”
A férfiak persze korántsem voltak ilyen visszafogottak. Ittak vagy „almási veres csuporból, vagy járai hólyagos csuporból, vagy segesvári fél ejteles, vagy kisebb szép új viasszas kupából. Nem vala akkor olyan cifra gyomor, mint most, hogy némelyeknek az apja talán azt sem tudta, mi az bor…” Régen bezzeg „a meggyes bor rendre teli töltve úgy állott a jeges cseberben, mindenkinek asztalhoz egyet-egyet beadtanak, azután még többet, azt olyan jóízün kortyogdogólag itták”. És ez a kortyolgatás néha oda vezetett, hogy – mint Apor kajánul írja: „Senki lábán haza nem mehetett, hanem hintóban vitték el az vendégeket.”