Benzinkút a 70-es út kapujában

Kilépve a főváros nyüzsgő forgatagából, a nép nyelvén csak régi 7-esnek nevezett úton haladva Budafok határában, kevéssel a Szoborpark előtt egy apró benzinkút fogadja a Velencei-tó felé haladókat. A zöldre festett kis épület már külső megjelenésében sem a mai megszokott töltőállomásokat idézi.

A kútkezelő az út mellett fogadja a tankolni vágyó autósokat, fizetni az épület sarkában kialakított pici irodában kell. A kasszánál helyet foglaló idős úr, Landthaller Tasziló – vagy ahogy őt a környéken mindenki nevezi, Taszi bácsi – nemcsak a pénztárgép kezelője, hanem a benzinkút kizárólagos tulajdonosa is. Annak a töltőállomásnak, amely immár 1936 óta fogadja a Balaton felé haladó autókat, s amely a háború előtti magánkutak közül egyedüliként túlélte a világégést, az államosítást és nem utolsósorban a piaci versenyt.
– A benzinkutat még az édesapám építette 1936-ban – mesélte Taszi bácsi. – A balatoni út ugyanis keresztezte az egykori családi birtokot, és az apám akkor úgy döntött, hogy megpróbálja ezt a kellemetlenséget a javunkra váltani. 5000 pengőnyi jelzálogkölcsönt vett fel a Bagoly-vár néven ismert Landthaller-házra, abból vásárolt egy ötezer literes tartályt és egy Rocco típusú kútoszlopot. Így kezdődött ez a hatvanhat éve tartó történet, amelynek minden egyes részlete fényképekkel, dokumentumokkal igazolható.
1938-ból például az, hogy megépült a mostani épületegyüttes első része, amelyet 1942-ben követett a második. Ekkor már az irodához, a szerelőműhelyhez, autómosóhoz egy kétszobás lakás, egy csendőrszoba, valamint egy mentőhelyiség is kapcsolódott. Landthallerék, bár a kút mögötti telkek is a családi tulajdonhoz tartoztak, ebbe a kis lakásba költöztek, méghozzá praktikus okokból: éjjel is ki akarták szolgálni az autósokat, akik tudva ezt, sötétedés után csöngetéssel jelezték a tankolási szándékukat.
1944–45 telén az előrenyomuló szovjet hadsereget megelőzte a híre, ezért idősebb Landthaller Tasziló számos értékét rejtette az autómosó kiszáradt kútjába rejtette. Ám a rejtekhely betonozását végző kőműves elárulta őket, az oroszok pedig mindent elvittek. 1945. február 2-án a hazai magánkutasok egyik úttörője – látva élete munkájának a megsemmisülését – önkezével vetett véget az életének.
– 16 éves voltam ekkor, és az élet úgy hozta, hogy nekem kellett az irányítást a kezembe venni – emlékezett vissza Taszi bácsi a háború utolsó napjaira. – Először üzembe állítottam a Studebaker típusú teherautónkat, méghozzá magyar–orosz forgalmi engedéllyel, majd a folyamatos házkutatások kiküszöböléséért papíron bérbe adtam az állomást a kínai nagykövetségnek. Ez utóbbi egy hathengeres 1500-as FIAT-ba került, amit 1941-ben kaptam az apámtól.
Ám a hivatalos dokumentum mindenképpen megért ennyit: a benzinkút 1949-ig kínai fennhatóság alatt volt. Csang Kai-sek veresége azonban a főváros XXII. kerületének határában is végzetesnek bizonyult. 1949. október 13-án az Áfort – élén Katona Ferenccel – és az állam nevében előbb az autókat, majd a benzinkutat sajátította ki.
– Szerencsére még időben megéreztem, hogy baj lesz, ezért a nevemen levő tulajdont édesanyám és a húgom segítségével három részre osztottam, így azt a törvények szerint már nem lehetett államosítani.
A kutat azonban a továbbiakban már az állami cég működtette, míg a Landthaller család nőtagjai alkalmazottként dolgozhattak a saját (egykori) tulajdonukban. Landthaller Tasziló ez alól kivétel volt, ő előbb másfél éves fogházbüntetését töltötte le, majd 27 hónapon keresztül munkaszolgálatos volt. A vád szerint a maszek benzinkutas a közellátást veszélyeztette. 1970-ben az aktuális enyhülés lehetővé tette, hogy Landthaller Tasziló megkezdje hosszú harcát a kút visszaszerzéséért. Először beperelte az ÁFOR-t (az ÁFORT jogutódját), ennek eredményeként a kút használóinak bérleti díjat kellett fizetniük a tulajdonos családnak. Taszi bácsi 1991-ben áruforgalmi vezetőként ment nyugdíjba, és ezzel végérvényesen megkezdődhetett a patinás töltőállomás másodvirágzása.
– A rendszerváltás után az ÁFOR azt állította, hogy a kutat valamikor az ő cégük alapította, ám családi dokumentumokkal bizonyítottam, hogy ez nem igaz. Akkor végérvényesen visszavettem az állomást, és az utóbbi években önerőből fel is újítottam azt. A legmodernebb, gázvisszaszívásos kútfejeket szereltettem fel, és a két régi ötezer literes tartály mellé még két nyolcezer litereset vásároltam. Az állomás már persze nem tudja ugyanazt a funkciót betölteni, amelyet a háború előtt és utáni időkben: ma már nem működik az autószerelő-műhely, az autómosó már az ötvenes évek elején megszűnt, a családi lakás helyén pedig élelmiszerbolt van.
A kút azonban működik – hétköznaponként este 6, szombatonként pedig 13 óráig –, és elmondhatom, hogy még mindig sokan a régi Landthaller-kutat részesítik előnyben a 70-es út mellett egymás után felépült modern benzinkutakkal szemben.
Az apró iroda falát régi, megbarnult képek díszítik. A fotókon Matrák, Pobedák, Studebakerek, mosolygó asszonyok és fiatalemberek. Egy kis sziget a múlt tengerében, ahol néhány pillanatig elidőzhetünk.