Ahol persze manapság az is lényeges, hogy a négyezer lelkes nagyközségben az életkörülmények semmivel sem lehetnek rosszabbak, mint a modernnek mondott nagyvárosokban. Ne legyen mocskos a járda, tűnjenek el a huppanós utak, legyen jó közvilágítás, ivóvíz. És túl a tárgyakon: a gyerekek dédelgetése mellett a hajlott korúak istápolása is része legyen hétköznapoknak, ünnepeknek.
Nos, Bodajkon tudnak ünnepelni. A nevezetes napokon túl iskoláikat vagy testvérré fogadott községek küldötteit külhonból. Németek, lengyelek, csehek jönnek ide, a bodajkiak mennek oda. Nemcsak a vezetők, a választott elöljárók utaznak, hanem a mesterek is. A bodajki kőműves ott hümmög német kollégájával a világszínvonalú technológiák fölött, s hazahozza a tudományt. Amaz meg a megőrzött régi magyar fogásokat lesi el tőlünk, hiszen az ősök építményeit megóvni a gazdagnak is kötelessége.
Nagy szó manapság, hogy Bodajk lakossága az utóbbi tíz esztendő gazdasági átrendeződésének kedvezőtlen hatásai ellenére sem fogy. Az itteniek rugalmasak.
– Nem sopánkodunk, ha munka után Mórra, Székesfehérvárra szólít a megbízatás – mondja egy helybéli kereskedő.
– Már legalább húsz esztendeje – amint a törvények módot adtak rá – az élelmesebbje az iparban, a földművelésben, a kereskedelemben szerzett jártasságát önálló vállalkozásában is igyekezett kamatoztatni – teszi hozzá a nagyközség polgármester asszonya, Zagyváné Rencz Katalin. Nem könnyű interjúalany, személyét háttérbe szorítja, amolyan robotos fajta. Csöndessége azonban megtévesztő, tele van ötletekkel, amit választói hálásan viszonoznak: immáron harmadízben is megválasztották független polgármesterüknek. A függetlenség ugyan néha hátrány, ha a fejlődést megkönnyítő források fölkutatása a cél. – Vagyunk még ezzel néhányan így a térségben, ezért összefogunk és előremenekülünk – magyarázza. Bodajk polgármester asszonya már akkor megbarátkozott az Európai Unióban megszokott pályázati rendszerrel és annak technikáival, amikor másokat még kirázott ettől a hideg.
– A dokumentációk összeállítása, a támogatások felkutatása, a meghirdetett lehetőségek naprakész figyelése sokszor idegölő, de enélkül nem lehet boldogulni. Álmodhatunk mi szépet, ha a beruházásnak csupán töredékére van fedezetünk, az adóterheket csak egy pontig viselik el az emberek. Ezért a hivatalban egy munkatársunk csak a pályázatokat böngészi, kutatja. Kezdetben személyes kudarcként éltük meg, ha a reménykedés és a buzgó igyekezet ellenére elutasítottak minket. Ma már túl vagyunk ezen. Ha egyik próbálkozás nem sikerül, belevágunk a másikba.
– A gyógyforrás mindig itt volt, csak rendbe kellett hozni a medencét, a környékét, s a fenntartására is áldozni. Ha van ilyen kincsünk, miért ne élveznénk? Az infrastruktúra alapjait az elődeink rakták le, mi pedig bővítjük azokat. Most a fiatalokat szeretnénk segíteni az építkezésben. Amíg mindehhez öszszegyűlik a pénz, addig sem ülünk ölbe tett kézzel. Nem szükségszerű, hogy gaz lepjen el mindent, vagy tétlenül nézzük végig, amíg egy szép öreg épületünk végképp az enyészeté lesz.
Az elhagyott izraelita temetőt, a falu hajdanvolt közössége életének nyomait csaknem elnyelte a rohanó, új század. Ám Rencz Katalin és testülete úgy vélte, noha nem hangzik fel itt többé a rabbi mélységes múltat idéző gyászéneke, a míves kidolgozású márványlapokat, az évszázados síremlékeket megőrzik a jövendőnek is. A rendszerváltozás hajnalán alakították ki az 1848-as emlékművet is.
– Mindig bántott, hogy nem volt méltó helyszín a forradalom és szabadságharc megidézésére – bólint a polgármester asszony. – Hát tettünk róla, hogy legyen!
Szíve vezette rá az idősek háza működtetését praktikusan és biztonságosan végrahajtó alapítvány létrehozására. Több bodajkit is ismert, aki napi tizenkét-tizennégy órát szalad munkája után, s idős szerettei iránt, mert egyre kevesebb időt szán rájuk, lelkiismeret-furdalással viseltetik. Elsőként őket igyekezett megnyerni Katalin, majd az orvosok, szociális gondozók és a vállalkozók megalakították a Jobb Otthon Alapítványt. Az idősek gondozási központja és napközije a község szívében áll. Hangulatos, régi épületet hoztak rendbe, korszerűsítették, mediterrán jellegű udvarából, a leanderek mellől a Vértesre látni körös-körül. Ez az otthon létével is cáfolja a sok évtizedes gyakorlatot, hogy aki kiszorul rohanó világunkból, az már nem is tagja a közösségnek.
A magyar vidék történetében ismert jelenség volt, hogy a községek, városok, megyék többnyire egymás ellenében tudtak fejlődni. Ebből leginkább csak közös kár származott. A Polgármesterek Fejér Megyéért Egyesület azonban térségben és összefogásban gondolkodik. Tehetségpártoló, egészségvédő koncepciójuk mellett olyan térségfejlesztő programot dolgoztak ki, amely az érintett kistérségekben a helyi önkormányzatoknál látványos fejlesztéseket indít el, s kaput nyit az egyenként százmillió eurós támogatásoknak.
Ha Bodajkon sétára indulunk, hol egy kastély, hol egy villa, hol módos parasztház, akkurátusan megépített gazdasági épület, magtár, kovácsműhely tűnik szembe a kellemes szerkezetű utcákban. Az utolsó fél évszázadban is építkeztek szorgalmasan, nem annyira szép, de egészséges, rendes hajlékokat, s főként sok fát és virágot ültettek. Errefelé nem ildomos az elhanyagolt porta, házeleje. A gyönyörű, ám kissé megkopott kálváriát hamarosan rendbe hozzák, szabadkoznak a késedelemért. A nevezetes búcsújáró hely katolikus templomában különös, nagy orrú angyalok mosolyognak rendületlenül a barokk aranyozás alól.
A tagadhatatlanul jelen lévő sajátos szellemi örökséget kamatoztatván merészet gondoltak a bodajkiak, s művészeti iskolát ala#pítotak. Ennek már hét esztendeje. A merészség két okból is helyénvaló ez esetben, hiszen vidéken, pontosabban falun kevés haszonnal járó foglalatosságnak minősült mindig is az efféle csepűrágó dolog, mint festészet, költészet, szobrászat, a mostani kőkemény, praktikus és pénzközpontú szemléletről nem is beszélve. Mindezek dacára megalapították a Hang-Szín-Tér Művészeti Iskolát, amely a gazdasági racionalitást sem nélkülözi, hiszen a bodajki Művészetért Közalapítvány tartja fenn. Sikere 1995 óta töretlen. Kétszázötven gyerekkel kezdték meg a művészeti oktatást a Marsovszky-villában, s már az első évben kitűnt, hogy „alultervezték” a művészeti oktatás iránti igényt.
Először pedig óvatoskodott az önkormányzat és a pedagógusok is: lesz-e tisztelete a szándékuknak, ami sajátos pedagógiai felfogásukról szólt. Jóllehet minden kis közösségben akad valamely tehetséggel megáldott gyermek, igazán zseniális művészt nem sűrűn teremtenek a gének és a körülmények. Csakhogy a művészeti iskola alapítóit hétköznapiságában is emelkedettebb akarat vezérelte. Egyszerűen azt gondolták, hogy a festegető, szobrászkodó, muzsikáló, táncoló gyerekek világról alkotott képe szebb lesz, ha a közismereti tantárgyak mellé kellő komolysággal csatolják az alkotótevékenységek oktatását, gyakorlását. Akik a kezdeteknél bábáskodtak, ma már mosolyognak akkori kételyeiken.
– Hét év alatt híre futott a kezdeményezésünknek, s mára tizenhat település csatlakozott hozzánk – mondja Gerséné Krausz Szilvia, a Hang-Szín-Tér Művészeti Iskola igazgatója. – Mára regionális hálózattá váltunk.
Hogy mennyire így van ez, azt mutatja a sokaság, amely évről évre összegyűlik a faluban, amikor a fiatalok pódiumra állnak, s énekelnek, táncolnak, muzsikálnak, bemutatják kezük munkáját a látogatóknak. Az egységes művészeti tanterv szerint nyolcvan tanárt fog össze az alapítvány, s mert a tanító s a tanítvány sokféle, a programba minden település pedagógusa beillesztheti saját elgondolását, színeit.
A Kalász-házként számon tartott Marsovszky-villa majd százévesen is kiváló alma maternek bizonyult tetszetős külsejével, tágas tereivel, még pincéje is a kultúrát szolgálja: lévén kiállítóterem. A lokálpatrióták mesélik a történetét az alaposan átalakított, de hangulatában a jó ízlést dicsérő háznak. A Marsovszky család által épített házat a Katolikus Leánykörök Szövetségének országos vezetője, gróf Luczenbacher Rita vásárolta meg saját pénzéből, s a hozzá tartozó kápolnával egyetemben átadta a Kalásznak népfőiskolául. A hosszú épületben hálótermeket, ebédlőt, konyhát, nevelői szobát, előadótermet alakítottak ki, egy terem a szövőszékeknek adott helyet. Akkor bentlakásos képzés folyt a népfőiskolán, a háború után persze államosították, s különféle célokra hasznosították. Kalászos szolgálatához is illő feladatként tölti be most a művészeti iskola szerepét a villa, tágas udvarával, dús lombú fáival.
– Heti négy-öt órában kapnak alapfokú művészeti oktatást, s erről bizonyítványt is adunk. Nem szakkör jelleggel, hanem valódi tanórai rendben és ranggal történik a képzés a zene-, ipar- és képzőművészeti, tánc és színjátszás műfajokban. Délutánonként hat és huszonkét éves kor közötti diákok foglalják el a termeket. Az iskola az alapítványnak és a regionális művészeti iskolahálózatnak is központja, s egyre többen térnek vissza hozzánk a felnőtt gyerekeink közül újabb és újabb kurzusokra. Immáron saját gyönyörűségükre ragadnak ecsetet, veszik kézbe a hangszereket – mondja az igazgatónő.
A rendes tanulóknak háromezer-ötszáz forint a félévi tandíj, a visszajáróknak tizenötezret kell lepengetniük, a többit az alapítvány állja az állami hozzájárulásból, a normatív támogatásból, szakképzési támogatásból és persze az adományokból, pályázati pénzekből. Szó se róla, időnként fogcsikorgatva gazdálkodják ki a festékek, hangszerek, jelmezek, alapanyagok és eszközök árát. De az erőlködésből hál’ istennek semmi se látszik; a rendszeres kiállításokon elálmélkodnak a szülők és az idegenek azon, hogy Bodajkon a gyerekek miféle csuda dolgokat bírnak művelni! A művészet elűzni látszik a túlságosan földhözragadt problémákat. S az oktatáson túl olyan szellemi központ rajzolódik ki, amely kisebb falvakat, népesebb nagyközségeket fog össze anélkül, hogy ezt valaki „felülről”, a régi módon erőltetné.
Vörös Tamás, a bodajki Művészetért Közalapítvány kuratóriumi elnöke a Zeneművészeti Főiskola big band dzsessz szakán végzett, s az ország egyetlen dzsesszzenei középiskolai konzervatóriumában tanít.
– A Hang-Szín-Tér Művészeti Iskolának saját big band zenekart alapítottunk, klasszikus zenét is tanulnak persze. Mondjuk úgy, a televízió elől „menekítenénk” a gyerekeket, fiatalokat ezzel a művészeti iskolai tanítással, de leginkább szemléletfaragással – hangsúlyozza a fiatal bőgős. – Nem művészeket nevelünk, ebben nem ringatjuk magunkat, de talán a zenei, képzőművészeti alaptudással idejekorán felvértezett ifjúság később másként értékeli majd a globalizált világ „kulturális” kínálatát is.
Ha lehet, még a művészeti iskolánál is merészebbre vállalkozott a felbuzdult alapítványi csapat, amikor a bodajki Lamberg-kastélyt pályázta meg az önkormányzattól huszonöt esztendőre. Az 1823-ban épült egyemeletes, klasszicista kastély meglepő épségben vészelte át a háborút és a szocializmust, miután azonban üresen állt egy ideje, s senki nem akadt teli pénztárcával megmentő, a Művészetért Közalapítvány magának szeretné megszerezni. Impozáns, ám belakható méretű helyiségeiben oktató műtermeket, műhelyeket szeretnének kialakítani, másutt szálláshelyeket, az emeletre pedig kávézót. S leginkább nyitnának a falu felé! Jelképesen és konkrétan is. Az U alakú épület teraszáról lélegzetelállítóan szép látvány tárul a nézelődő elé, az egykori, palotákhoz dukáló „kötelező” park égig érő fái szolgáltatják a zöld hátteret, a jón oszlopos portikusz pedig kifejezetten beterelné a látogatókat a folyamatosan változtatandó kiállításokra.
Az már csak ráadás lenne, ha a szintén földesúri időkből származó, néhány éve igényesen fölújított égszínkék medence vizében megmártózhatnának a kastélyba látogatók. A meleg víz elszökött ugyan a hatvanas években belőle a bányaművelések miatt, s az a csodaforrás is eltűnt, amely már az avarok idején is vándorokat csábított ide, ám a Mária-napi búcsúkon körmenetelők változatlanul a csodában reménykednek. De erről a nagy orrú angyalok talán többet tudnának mesélni.
boszniai Szerb Köztársaság
Távozott a boszniai Szerb Köztársaság miniszterelnöke
