Céllövölde

Sokban hasonlít a Mécs-féle „múltfeltáró” parlamenti önképző kör vizsgálati módszere a Rákosi-korszak koncepciós pereinek forgatókönyvéhez. A legszembetűnőbb azonosság: a verdikt akkor is és most is kész volt az eljárás megkezdése előtt. A vizsgálóbizottság által kért adatok közvetlenül azelőtt kezdtek el szivárogni, mielőtt a Medgyessy Péter kémmúltjával foglalkozó testület meghallgatta a botrány főszereplőjét. Először konkrét nevek említése nélkül kezdte sulykolni a kormánysajtó, hogy rengeteg volt kormánytag állt kapcsolatban a Kádár-rezsim titkosszolgálataival, többségük az MDF és a Fidesz vezette kabinet tagjaként vállalt közéleti szerepet a rendszerváltozást követően. S mint ahogy a Szabad Nép cikkírói sem kételkedtek egy másodpercig sem Mindszenty József vagy a pócspetri plébános bűnösségében, úgy az utódlapban Aczél (Acsádi) Endre sem habozott tényként kezelni a kétes hitelű kiszivárogtatást. Ő és a baloldali sajtó többi publicistája azóta is szajkózza a tételt: öngól volt a D–209-es leleplezése, a jobboldalnak nincs erkölcsi alapja „kommunistázni”, hiszen éppen az ő soraiban ül a legtöbb egykori ügynök.
A kétségkívül eredményes akció következő etapjaként egyik laptársunk fényképekkel illusztrált cikket közölt „megbízható forrásokból származó információkra” hivatkozva, melyben a szerző lerántotta a leplet a Mécs-testület vizsgálódásai során érintettnek talált egykori és jelenlegi kormánytagokról. Az elmúlt napokban új fordulatot vett az ügy, az érintettnek nyilvánított politikusok – többnyire hitelesnek látszó módon – sorra cáfolnak, s Mécs Imre eddig két hírbe hozott, természetesen jobboldali exkormánytagról állapította meg, hogy tisztázta magát. Az SZDSZ-es elnök tegnap megerősítette a sajtóban közölt névsor valódiságát (mínusz Járai Zsigmond), ám világossá tette, hogy a listán való megjelenés korántsem azonos az érintettséggel. S itt szerencsére véget is ér a párhuzam az ötvenes évekkel, hiszen minden ellenkező irányba mutató jel ellenére ma mégiscsak jogállamban élünk, ahol a koholt vádak bizonyítását nem lehet megspórolni.
Amit most a Mécs-testület kormánypárti maradéka tesz, az nem más, mint a felelősség cinikus áthárítása. Ártatlan közszereplők besározását, az áldozatok bűnösként való nyilvános meghurcoltatását azonban nem lehet ennyivel elintézni. Az alaptalanul hírbe hozott politikusok nem tekinthetik magánügynek a történteket, hiszen személyükön keresztül egy egész politikai közösséget próbálnak erkölcsileg megsemmisíteni, ezért nem maradhat el a jogi elégtétel, a felelősök megnevezése. (Ezen Mécs Imre tegnapi „bejelentése” sem változtat.) Ha megindul az eljárás, a listát leközlő újságíró és lapja – ha már a bizottsághoz hasonlóan nem tudta, hogyan kell kezelnie és ellenőriznie a birtokába jutott „információt” – két lehetőség közül választhat: vagy elviszi egyedül a balhét, vagy megnevezi hírforrását. Utóbbi nem lehet más, mint a Mécs-testület egyik kormánypárti tagja, vagy a bizottságnak adatot szolgáltató valamely állami szerv.
E gyalázatért a politikai felelősséget azonban a miniszterelnök viseli, hiszen az ő hatalmon maradása érdekében aláznak meg embereket, működtetnek törvényellenesen kormányzati és parlamenti intézményeket, silányítják a valódi érintetteket gondosan elkerülő politikai vadászattá a múltfeltárás valóban közérdekű folyamatát. Eközben mintha elsikkadna az a tény is, hogy a nagy igyekezet ellenére ügynökügyben eddig egyetlen dolgot tudunk teljes bizonyossággal: Medgyessy Péter a kádári elnyomó apparátust szolgálta szigorúan titkos állományú tisztként.