Égi és földi jelek

Valószínűleg az ember páratlan asszociatív képességének velejárója, hogy sorsának alakulását a történelem folyamán gyakran vélte kifürkészhetőnek szokatlan „előjelek”, tünemények alapján, a természeti csapásokat pedig sokszor tekintette a végidők jelének. Napjainkban az „apokaliptika” irodalmának a korábbiaktól eltérő, sajátos műfaja alakult ki, amely a hírközlés csatornáin keresztül árasztja el az embereket, és különböző tudományos féligazságokból és szokatlan természeti jelenségek ismertetéséből merítve érveit rajzolja meg a közelgő ökológiai katasztrófa rémképét. Aggodalomra persze van ok, de a történelem során elég tetemes mennyiségű elemi csapást regisztráltak már.

Egy hatalmas katasztrófa, a vízözön a legrégebbi esemény, amire az emberiség vissza tud emlékezni. A Biblia leírása azonban, bár az elbeszélés roppant képszerű, a több részből történt összeszerkesztés következtében néhány ellentmondást tartalmaz. A szerző ugyanis nem egy mai értelemben vett történelmi tudósítást készített, hanem teológiai gondolatokat akart elbeszélni a Tigris és Eufrátesz völgyében történt hajdani katasztrófák emlékeinek felhasználásával. Ehhez az eszkatológiai gondolathoz minden különösebb nehézség nélkül kapcsolódott az Újszövetség is. A Lukács- és Máté-evangéliumokban Jézus a végidőket Noé korához hasonlítja: „És mint Noé korában történt, úgy lesz az Emberfiának idejében is.” A véget nem érő esőzés, a mindent elborító víz így vált a későbbiekben az egyik fontos apokaliptikus előképpé. Ahogyan évszázadokon keresztül más okból bár, de a szárazságot, a tűzvészt, a földrengést, az éhínséget vagy a szokatlan csillagászati tüneményeket is a végidők jeleként, de legalábbis Isten büntetéseként értelmezték – alighanem kissé ellentétesen a Biblia szellemével.
Persze ez a gondolkodásmód egyáltalán nem csak a zsidó vagy a keresztény kultúrkör sajátja, sőt a görög–római civilizáció sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonított az égiek természeti csapások alakjában megnyilvánuló akaratának, illetve üzeneteinek. Ugyanakkor a csapásokat, bármilyen súlyosak voltak is, nem okvetlenül értelmezték utolsó figyelmeztetésként; különösen nem, ha összefoglaló történeti krónika tekintett vissza a rég múlt eseményekre. Hartmann Schedel Nürnbergben, 1493-ban kiadott Világkrónikájának egyik gyakran megjelenő ábráján egy hatalmas sáska látható valamelyik sáskajárást láttatva, egy másik, többször előforduló forma az üstökös, illetve a tűzeső. Ezek a jelek minden esetben valami fontos, az emberiség sorsát érintő dologra hívták fel a figyelmet a krónika szerint.
De merőben más szándék vezette a középkori krónikaírót és a XVIII. századi háztörténetet jegyző szerzetest, amikor hírt adott egy-egy üstökös megjelenéséről vagy jelentős katasztrófáról. Az utóbbi háromszáz év szokatlan természeti jelenségeinek lejegyzése során egyre gyakrabban keresték a természetes magyarázatot. A legtöbb időjárással kapcsolatos feljegyzést a szerzetesek kolostorainak háztörténeteiben találhatunk. Réthly Antal alapvető fontosságú meteorológiatörténeti művének forrása egy-egy hosszú időn keresztül vezetett historia domus, amelyben persze csupán mellékesen említették meg a többnyire nem szakember szerzetesek az átlagostól eltérő időjárást vagy szokatlan tüneményt.
A leírt jelenségeknek sokszor már az elnevezése is kissé félrevezető, de körültekintő vizsgálódással ki lehet deríteni, hogy mi is történt valójában. 1720. június 8-án például az országban sokfelé észleltek „véresőt”. Pozsonyban Johann Gottlieb Schwarz egy levelében megemlítette, hogy nagy lárma keletkezett az emberek között, mert vér esett a földeken. Maga Bél Mátyás is foglalkozott a különös tüneménnyel, és arra a következtetésre jutott, hogy a véresőt a szokatlanul elszaporodott beteg lepkék anyagcseretermékei okozták. Elképzelhető az emberek riadalma a véreső láttán, ha hozzávesszük még a többi elemi csapást is: a június 10-i éjszaka erős lehűlését – Eperjesen fagyott, június 16-án pedig az országban többfelé is akkora jégeső verte el a termést, hogy a 8-10 centiméter vastagságú jégréteg még másnap is megmaradt a földeken. Ilyen katasztrófasorozat alighanem még napjainkban is világvége-hangulatot keltene, a különbség csupán annyi, hogy a XVIII. században a számadásra, ma pedig a túlélésre készülnének fel a megrettent emberek.
A vörös eső egyébként telente nem volt teljesen ismeretlen (napjainkban sem az), ilyet több alkalommal is észleltek – például 1711 telén is –, ennek oka azonban a sivatagi vörös homok szokott lenni, és nyáron sohasem fordul elő. Az 1731. április 28-án Brassóban észlelt véreső okát már nehezebb lenne meghatározni. Igaz, ez nem is volt olyan kiterjedt, csak néhány ház tetején látták a vörösséget, viszont az elszíneződés tartósnak mutatkozott: pár épületnek még a falát is megfestette az ismeretlen összetételű esővíz. Erdélyben egyébként az 1731-es esztendőnek nem ez volt a legnagyobb gondja. Az év elején borzalmas áradások pusztítottak, nyáron pedig sáskajárás volt. „Irtóztató sok sáska ebben az esztendőben láttatott, el annyira, hogy mint egy 3 vagy 4 mérföldnyire sok helen a’ földet bé boritotta” – írta Kovács János esztergomi érseki mérnök 1743-ban Pozsonyban megjelent Krónikájában. Nem csoda, ha a nyomorúságos termés után éhínség következett, és súlyos, olykor járványszerű megbetegedések: himlő, bélhurut és skorbut. A brassói véresőt mindenki intő jelnek tekintette, mely a közelgő csapásokra figyelmeztet.
Szintén baljós előjelnek gondolták 1729. január 16-án Szécsényben a derült égen megjelenő három hold látványát. A Nógrád megyei kisváros lakói este hat órakor lettek figyelmesek a félelmetes jelenségre. Még a ferences szerzetesek is kiszaladtak a kolostorból, hogy valamennyien megfigyelhessék a soha nem látott égi tüneményt. A megrettent emberek a középső, igazi holdban egy karjait kifeszítő ember – a Megváltó – képét vélték felismerni, míg a két mellékholdról tüzes sugarakat láttak kirepülni. A ma már nehezen megmagyarázható jelenség, amelyről Baek Elias metszetet is készített, este kilenc óráig tartott. Az ijesztő előjelet azonban 1729-ben nem követte további csapássorozat, ebben az esztendőben országszerte megfelelő termés volt, Tokaj-Hegyalja kivételével jó minőségű bor is volt elegendő.
Máskor azonban a leggondosabb krónikaírók sem találtak egy-egy elemi csapás előtt intő jelet. Ilyen volt az 1712-es év elején tapasztalt hatalmas pest-budai árvíz. Pest lakóit valóságos sorozatban érték a megpróbáltatások ebben az időben, a családokat pestis tizedelte, az értékeket kuruc és labanc szabadcsapatok rabolták el. A város szinte elnéptelenedett, az összeírások szerint mindössze 141 csaknem teljesen nincstelen polgár élt a Duna bal partján, s mindössze 48 űzött valamilyen ipart. A februári jeges árvíz is borzalmas pusztítást végzett. A város utcáin egy héten keresztül hömpölygött a víz, a házak többsége, több mint száz épület rongálódott meg tetemesen, de a bécsi Diarium arról tudósít, hogy több mint másfél száz épület összeomlott. Ez a szám alighanem túlzás, de az bizonyos, hogy Pest a XVIII. században ilyen szörnyű csapásokból épült újjá és erősödött meg.
A tavaszi árvizek azonban még hosszú ideig veszélyeztették a polgárok biztonságát. A legnagyobb veszély január–februárban volt, amikor a feltorlódó jégtáblák akadályozták a víz elfolyását, de gyakran pusztított május–júniusban is mindent elsöprő áradás. 1786-ban július végétől augusztus közepéig tartott a Duna áradása. Augusztus 20-án Pozsonyban okozott riadalmat a medréből kilépő folyó, amely lehetetlenné tette a Duna két partja közötti közlekedést. Az augusztus 24-én észlelt felhőszakadás csak tovább tetézte a bajt; a város pincéit elborította a lezúduló víz. „A Duna ismét annyira megárad, a’ melyly is már most negyedikszer van az idén, hogy a partján is ki tsapott, úgy, hogy sok közel lévő házakban térdig ’s feljebb áll a víz” – panaszkodott egy szemtanú. A hatalmas augusztusi áradás Pest-Buda városában is komoly pusztításokat végzett.
A korabeliek persze nem ökológiai katasztrófát emlegettek, hanem elkövetett vétkeik büntetéseként értelmezték a csapást. Manapság a pusztító erejű csapások közös okának a természet megbomlott egyensúlyát gondolják sokan, a személyes bűnök helyett egy nagy közös, kollektív vétek gondolata kerül előtérbe, a környezet mértéktelen kizsákmányolása és elszennyezése.