Én nem tudom...

Én nem tudom, elmondjam-e, mit gondolok a magyar médiáról, a társadalomról, a haladó baloldalról, egyáltalán a létmódról, amely körülvesz. Beszéljek-e a gyűlöletről, a lekicsinylésről, a gátlástalanságról és szemtelenségről, amellyel a szoclib politikai elit és értelmiség birtokolja a sajtót, a kultúrát, a hatalmat s a hozzá tartozó javakat, eltávolítva onnan mindenki mást.
Nem beszélek.
Ugyanis egy pillanatig sem hiszem, hogy mindezen behódolás nélkül változtathatunk. Az ember csak annyit tehet, hogy nem tartozik közéjük. Ez természetellenes és őrült állapot, majdnem olyannyira, mint a szocializmus, amikor minden és mindenki más volt, mint aminek nevezték, s az egész ország kényszerűségből részt vett ebben a képmutató és értelmetlen őrületben hosszú éveken át, a „hegyek között, völgyek között zakatol a vonat”-tól az új gazdagsági mechanizmusig, a bedöglött reformokig. Ezt az országot (elvi értelemben) azok zakatoltatták, akik most beviszik az EU-ba. S én belátom, hogy ez ellen érdemben most semmit sem tehetek. Magamban mélyen lenézem és megvetem őket (a budai villáikban), ők pedig engem egy eszement jobboldali baromnak tartanak, aki ráadásul kész bármi gonosztettre és aljasságra. Horn Gyula azt kérdezi a Magyar Nemzettel kapcsolatban, hogy „meddig lehet ezt büntetlenül csinálni”? Még ezt is eltűröm. Várom a büntetést. Várom, hogy betemessenek az árokba és befejezzék velem a kiegyezést.
Most inkább a rugós krampuszokról szólnék, akik a kultúra peremvidékén cirkálnak szerény tehetségükkel, s mindig az aktuális trend, a politikai korrektség szellemében fejtik ki „szabad véleményüket” a rendelkezésükre álló lapokban. Ezeket legyőzni, sőt számon tartani is lehetetlen, seregestül fordulnak elő (mint a ludak) a „nagy SZDSZ-es nemzedék” epigonjaiként. Szórakozni azonban lehet velük. Ki lehet próbálni, hogyan ugranak a beléjük programozott vezérszavakba.
Nézzünk egy tipikus példát. Petri Lukács Ádám a Népszava véleményrovatában idéz Orbán Viktor a Magyar Nemzetben megjelent interjújából. Orbán egy kérdésre válaszolva (a magyarság életigenlésével kapcsolatban, több kiemelkedő személyiség említése közben, nem véletlenül) ezt mondja: „Amikor Magyarországot megcsonkították, és szükség volt egy olyan személyre, aki az élni akarást fejezi ki, előlépett Horthy Miklós.” Klakk! Horthy nevére a rugós krampusz azonnal előugrik. Petri így sikolt: „(A zsidótörvények és a félfeudális törzsi állapotok élni akarását, mármint.)” Ebből látható, hogy a krampuszoknak közhelyszótáruk van, amelyben Horthyval kapcsolatban a „félfeudális törzsi állapot” szerepel. Horthy tehát varázsszó. Ellenállhatatlan csali. A krampusz gondolkodás nélkül ráharap.
De ejtsünk csak egy jó szót például a csendőrökről. A rugó kattan, a krampusz ugrik, mint paptetű a gilisztára. Vagy méltassuk egy kissé a Szent Koronát. Idézzünk el a Szent Jobb-körmenetnél. Azonnal kiderül, hogy a krampusz háklis a szentségekre. Gyászoljuk a Don-kanyarban elesett magyar katonákat. Azonnal száz ördögfióka pattan elő, s fogadásom van rá, hogy százból kilencvenkilencnek a fasizmus jut az eszébe. (Egy, a legrafináltabb, idegen érdekekről beszél.) Kissé taglaljuk az egyházi iskolák vagy a történelmi egyházak pozitív szerepét a magyar közéletben. Bumm! A rugók recsegnek. Hivatkozzunk Boldogasszony Anyánkra, a felebaráti szeretetre, használjuk ezt a kifejezést: „Jézus Urunk”, olyan krampuszinváziót indítunk el, mint a nagy egyiptomi sáskajárás. Nevezzük a pápát Szent Atyának. Pendítsük meg az Árpád-sávot és a Vegyépszert. Krampusz krampusz hátán.
A szemük ártatlan kék, a farkuk vörös. Hogy belefáradnak valaha is az ugrándozásba, én nem tudom…