Európa nemet mond

Sokak szerint az Egyesült Államok lebegtetett Irak elleni akciójának legnagyobb gátja, hogy a térség országaiban mutatkozik ellenállás iránta. Valóban, a hadműveleti tervek készítésénél óriási a jelentősége annak, hogy Kuvait, Jordánia vagy Törökország felől nyomulnak be az amerikaiak, már amennyiben a helyi kormányok egyáltalán engedélyezik ezt. Stratégiai szinten azonban ennek a még fel sem vázolt háborúnak a legnagyobb problematikája, hogy az Egyesült Államok ezúttal nem számíthat legfontosabb európai szövetségeseinek sem katonai, sem anyagi, de még erkölcsi támogatására sem.
Kuvait iraki megszállása, majd felszabadítása idején, 1990–91-ben nem voltak ilyen gondok. A célok tisztábbak, a nyugati kohézió pedig a hidegháború fél évszázadát követően szilárd volt. Gyakorlatilag nem akadt olyan NATO-ország, amely ne képviseltette volna magát a Sivatagi Pajzs/Sivatagi Vihar hadműveletben. Igaz, az európai fronton akkor még arra is ügyelniük kellett, hogy létezik a Szovjetunió. Bármennyit is járultak hozzá azonban a gyakorlatban, a legfontosabb, a politikai támogatás biztos volt.
Bár az 1991-es háború okainak és céljainak megítélésében máig viták zajlanak a kutatók között, a felmerülő kérdések megválaszolásában nagy szerepet játszik a széles körű koalíció ténye: a közös akarat könnyebben ad magyarázatot a morális legitimáció kérdéseire, vagy oszlatja el a kételyeket. Ez a joggal támadható megállapítás érvényes a jelenlegi helyzetre is, amelyben az Egyesült Államok gyakorlatilag egyedül maradt – egyelőre csak – háborús retorikájával (ha Izraelt kihagyjuk a számításból). A két másik nyugati atomhatalom hiánya márpedig pótolhatatlan. A különleges kapcsolattal Amerikához kötött Nagy-Britannia vonakodása rendkívüli csalódás, hiszen ez az egyetlen ország, amely a rétestészta módjára nyúló, stratégiai célokat nélkülöző Irak feletti légi őrjáratozásban kitartott Washington mellett. Franciaország pedig – amely az előbbi műveletből már 1997-ben kilépett – lényegében a kontinentális Európa távolmaradását szimbolizálja, annak ellenére, hogy a terrorizmus elleni háború közép-ázsiai frontján eddig az Egyesült Államokat követően a legaktívabb szereplő volt.
Ha folytatjuk a hiányzók felsorolását, Németország következik, amelynek komoly expedíciós képességeket nélkülöző hadereje ugyan nem hiányzik majd a sivatagból, ám az EU legerősebb gazdaságaként befolyása immár óriási. Berlin értéke különösen akkor szembetűnő, ha azt összehasonlítjuk tíz évvel ezelőtti önmagával, amikor a hidegháború rossz álmából felébredve, közvetlenül az országegyesítést követően önállóan gyakorlatilag még nem vett részt a nagyhatalmi egyezkedésben.
Hasonló magatartást tanúsít az egész unió, s az EU-tagjelöltek sem lelkesednek az amerikai ötletekért, noha annak a csoportnak, amely még a NATO-csatlakozás előtt áll, érthetően szűk a mozgástere.
Akár lesz tehát támadás, akár nem, úgy tűnik, európai nemzetek katonái ezúttal nem jelennek meg Irakban. Hogy milyen messzire megy el az elhatárolódás, még nem tudható, ám az bizonyosnak tűnik, hogy az alapvető logisztikai támogatást – már csak úgy is, mint NATO-szövetségesek – nem tagadják meg az amerikaiaktól, azok használhatják majd az európai bázisokat és légteret, illetve a kikötőket, utakat, vasutakat. Hosszú távra vetítve azonban így is súlyos következményei lehetnek ennek a látványos véleménykülönbségnek, amely csak egyike a számos morális, világnézeti és nem utolsósorban gazdasági vitának, amely az Atlanti-óceán két partja közt dúl.