Idill

Elmesélem, hogyan kellene élni. A pajtában ébredtem. A reggeli szellő friss harmatillattal öntözte meg a kertet, erre pattant ki a szemem, mert különben ki tudja, meddig hevertem volna jóleső bénultságban a pokróccal leterített szénabálákon. S ha már úgy alakult, hogy megelőztem a szomszéd kakasát, hát mezítlábosan sétáltam egyet a zsenge füvön a gyümölcsfák között. Aztán, mert a paradicsom meg a paprika olyan szépen csillogott a szikrázó napsütésben, szakítottam mindkettőből, és haraptam a sercegő zöldségeket, és nem hiányzott a kávé meg a reggeli hírek, mert frissnek tudtam magamat, mint már nagyon régen.
Hát ilyen egy átlagos reggel itt, Gombosszegen – mondta Péter, a házigazdánk, aztán nekilátott reggelit készíteni. Mi pedig ültünk a parasztház előtt, és nem csináltunk semmit, csak fürdettük az arcunkat a langyosodó délelőttben, és szimatoltuk a konyha ablakán kiszökdöső, minden jóval kecsegtető illatokat.
A vajas kenyér persze isteni volt, talán, mert Péter megbolondította némi apróra szeletelt snidlinggel, mint ahogyan a valódi májból tejföllel habosított krém is akármelyik híres étterem délelőtti kínálatának dísze lehetne. Végül pedig száraz fehérborból ittunk könnyű fröccsöt, de hideget ám, mert az ötvenliteres szódásballon mindvégig kinn állt az udvaron, s még ekkor, tíz óra tájt is őrizte a csillagos éjszakára következő hajnal üdeségét.
Aztán csak beszélgettünk, még mindig az asztal körül ülve. És szó sem esett politikáról, mert fontosabb dolgok is vannak ám; ki merre járt, milyenek arrafelé a népek, hogyan kell a sonkát eltenni, de nem akármilyen fával fölfüstölve, és egyszerre közénk toppant a délután, észrevétlenül, a gyomrunk felől cselezve, hogy csak a mélyről jövő, őszinte kordulásokra lettünk figyelmesek.
S mert valaki bóklászott egyet az erdőben, és ha már bóklászott, szedett vagy öt kiló vargányát, vendéglátónk ott frissiben gombapörköltet főzött. Csámcsogósan csöndes negyedóra múltán a puha kenyérvéggel kitunkoltuk a lábost, és fölbontottunk egy üveg vörösbort, azt a fajtát, amelyik szinte csak inog jobbra-balra, ha meglögyböljük, és olajos nyomot hagy a pohár falán.
Én ekkor már mozdultam volna a pajta felé, hogy folytassam a méltatlanul hamar abbamaradt durmolást, de a többiek fölkerekedtek, hogy ideje lemozogni az asztali örömöket, így mindannyian elindultunk a zalai határba.
A friss szántásnak tengerillata volt. Nem tudom, miként lehetséges ez, de közelről is megszagoltam egy kupacnyi földet, és esküszöm, parti fövenyt meg algát éreztem rajta. Mutattam is Brunó kutyának, csakhogy őt sokkalta fontosabb dolgok érdekelték, mert spániel lévén, némi vadászatra vágyott. Föl is hajtott néhány fácánt, de ennyiben maradtak, mert a madarak rendre ügyesebbnek bizonyultak nála.
Lala – szintén pesti srác – meg talált egy hatalmas gombát, amilyet még a helybéliek is csak ritkán látnak, és büszkén hordozta magával, mint természet adta esernyőt; így, vidám menetként értünk vissza a faluba, de arra gondosan vigyázva, hogy ne zavarjuk meg a harmichét főt számláló gombosszegi közösség nyugalmát.
Aztán este lett, fájdalmas naplementével, ahogyan illik. Mi pedig álltunk a kert végében, és nem értettük, hogy mit is keresünk Budapesten.