Irány a Föld!

Harsog a médiából: vásároljon, vásároljon! Most ez lett olcsóbb, most azt ajánljuk, fogyasszon, mert megérdemli! Mi, magyarok, akik alig két évtizede még a hiánygazdasággal küszködtünk, minél gyorsabban szeretnénk behozni a lemaradást a Nyugattal szemben, minél többet szeretnénk keresni, hogy azután minél nagyobb és szebb autókba ülve vihessük haza, lehetőleg minél nagyobb és a városközponttól minél távolabb fekvő házainkba a szupermarketben bevásároltakat. Tisztes törekvés, a jól megérdemelt munka jutalma, senkit nem lehet ezért elítélni. A globalizáció világában azonban, amikor szinte egy faluvá zsugorodott a Föld, nem kerülhetjük meg a kérdést, meddig mehet ez így tovább, fenntartható-e a fogyasztás gyorsuló növekedése a planétán?
Most halljuk a fenntartható fejlődéssel foglalkozó johannesburgi konferencián, hogy századunk közepére már 9 milliárd ember fog élni a Földön. Sokan hiszik, hogy a környezet szennyezéséért, az anyag- és energiaforrások egyre növekvő ütemű kizsákmányolásáért a népességrobbanás a felelős, ha ezt sikerülne megállítani, minden rendbe jönne. Nem így van, az igazán veszélyes jelenség az egy főre eső anyagi fogyasztás riasztó növekedése, mely elsősorban a gazdag északi országokra jellemző, és ijesztő vonása, hogy a szükségletek korlátlanul növekedhetnek; minél nagyobb a jólét, annál nagyobb a szakadék az igények és kielégítettségük szintje között. A fogyasztási vágyak feltornázásában jelentős szerepet játszanak a reklámok, ezekre az USA-ban 1990-ben 100 milliárd dollárt költöttek, további 150 milliárdot pedig a termékeket propagáló és eladó ügynökökre fordítottak. Miután a hirdetések már mindenhova eljutnak, nem maradnak mentek a kísértéstől a fejlődő országok sem, érthető módon ott is a fő célkitűzések közé tartozik a fogyasztás növelése, márpedig ha mindenki elérné az USA szintjét, néhány év alatt kimerülnének az ismert energiaforrások.
A fogyasztói társadalomban már nem a biológiai szükségletek, hanem a lelki késztetés, a soha ki nem elégülő örömszerzési vágy, az elidegenedés okozta szorongás leküzdése, mindenekelőtt pedig a luxusjavak birtoklásának vágya generálja az igényeket. A vásárlóközpontok egyre inkább a közösségi élet, szinte a világegyetem központjaivá válnak, és átveszik a középkori katedrálisok szakrális szerepét. Ebben a mesterséges világban nincs hó, nincs eső, zivatar és hideg, nincs tél és nyár, nappal és éjszaka, semmi sem emlékeztet a mulandóságra. Örök tavasz uralkodik, illatos szellő lengi be a teret, és állandóan zene szól, megteremtve az örökkévalóság illúzióját, de ez csak akkor válhat teljessé, ha megvan hozzá a pénzünk.
Érthető, hogy a modern világban kiemelt szerepet kap a pénz, a javak megszerzésének közvetlen eszköze. Akinek sok van belőle, az sokat fogyaszthat, luxusjavakra is sokat költhet, ezért előbbre kerül a társadalmi ranglétrán. A gazdag embert már megjelenéséről, külsejéről fel lehet ismerni, ismeretlenül is kijár neki és nagy autójának a megkülönböztetett tisztelet a benzinkútnál, a vendéglőben, a szállodában és az utcán. A pénz tulajdonképpen rendkívül egyszerű, igen sokak által elfogadott és respektált értékmérő az egyén számára. Elsősorban azért, mert egydimenziós skálára szűkít le mindent: azt tekintik kiválóbbnak, akinek több pénze van, függetlenül attól, hogy csalással, szerencsejátékon vagy kemény munkával szerezte. Vespasianus óta mondják, hogy a pénznek nincs szaga, és úgy tűnik, hogy ez az örök igazság ma erősebben érvényesül, mint valaha. A pénzért folyó verseny kegyetlen, és nincs kompromisszum: ha nekem van több, te veszítesz, ha neked, én veszítek, mindketten nem nyerhetünk, nem lehetünk egyszerre a másik előtt. Jó példa erre az a felháborodás, ami a minimálbérek 2000. évi emelésekor a kis fizetésű alkalmazottak között volt észlelhető. Bár az ő jövedelmük nem csökkent, a korábban alattuk lévő réteg fizetésének emelésével romlott a viszonylagos helyzetük a társadalmi ranglétrán, és a visszacsúszást senki nem viseli el könnyen. Az erősödő roham a pénzért növekvő fogyasztást generál annak minden társadalmi és környezeti következményével együtt. Nőnek a feszültségek, eltűnik a sokszínűség, mely pedig megengedné, hogy az egyik embert azért tiszteljük, mert szép regényeket ír, a másikat azért, mert jól focizik, a harmadikat azért, mert kiválóan vezeti a vállalatát. Ma a pénzes bűnöző lenézi az őt elítélő bírót, és a mindenre kapható sajtó segítségével még az erkölcsökből is kioktatja. Állandó a panasz az anyagi megbecsülés hiánya miatt, ugyanakkor sokaknak kevés egy hálás tekintet, egy boldog mosoly vagy egyszerűen a jól elvégzett munka öröme, erkölcsi megbecsülés helyett is pénzt, pénzt, még több pénzt akarnak.
A világon az elmúlt 25 évben megkétszereződött a fogyasztásra fordított kiadások nagysága, és 1998-ra elérte a 24 trillió dollárt. A növekedés ugyanakkor feszültségekhez vezetett, jelentős és egyre növekvő különbségek alakultak ki az egyes régiók, elsősorban a gazdag, iparosodott Észak és a szegény, túlnépesedett Dél között, az utóbbiak esélyei lényegesen romlottak. Így például Fekete-Afrikában 1970 és 1990 között 103 millióról 215 millióra nőtt az alultápláltak száma, 494 millió hektár talaj ment tönkre erózió útján. A világon 1,3 milliárd embernek nincs egészséges ivóvize, 2,6 milliárd embernek hiányzik az alapvető egészségügyi ellátása. Kiáltó ellentétként érdemes megjegyezni, hogy Fekete-Afrikában évi 40 milliárd dollárral helyre lehetne hozni az élelmezést, a vízellátást és az egészségügyet, ugyanakkor nyugaton évente 50 milliárd dollárt költenek cigarettára, 105 milliárd dollárt alkoholra, 400 milliárd dollárt pedig drogra. A világ népességének leggazdagabb és legszegényebb 20-20 százalékát kitevő szegmensei között 1960-ban még csak harmincszoros, 1990-ben már hatvanszoros, 1995-ben pedig hetvennégyszeres volt a különbség. A legszegényebb és a leggazdagabb országok egy főre eső valós nemzeti jövedelme nagyságrenddel különbözik. A világ 225 leggazdagabb emberének összes vagyona egytrillió USA-dollárra rúg, ez annyi, mint a legszegényebb 47 százalék, vagyis 2,5 milliárd ember évi teljes jövedelme. A 84 leggazdagabb ember vagyona meghaladja az 1,2 milliárd lakosú Kína egy évre eső öszszes nemzeti termékét! A különbségek néha groteszk összehasonlításokhoz vezetnek. Míg a fejlődő világban évi 6 milliárd dollárból biztosítani lehetne az alapvető oktatást, a gazdag országokban évente 8 milliárdot költenek kozmetikai szerekre. Az egészséges ivóvízre a szegényeknél 9 milliárd dollárt kellene költeni, a gazdagok ennél többet, 11 milliárdot költenek jégkrémre. Az alapvető egészségügyi ellátás a fejlődőknél évi 13 milliárd dollárba kerülne, de mi nem erre, hanem állateledelre költünk évi 17 milliárdot.
A fogyasztás exponenciálisan növekvő mennyisége, az egyre éleződő versenyre késztető különbségek az egyes régiók és országok között, a gazdagok egyre jobban elszabaduló pazarlása méltán aggasztja a globális felelősségtudattal bíró keveseket. A világméretű versenyfutás az anyagi javakért nem ér véget, inkább egyre elkeseredettebbé válik, és nem szabadulhatunk a gondolattól, hogy forrásaink végesek, egyszer kimerülhetnek. Az ember gazdasági tevékenysége már olyan méreteket öltött, hogy alapvetően befolyásolja a környezetünket, ez pedig már nem tekinthető tetszés szerint kiaknázható anyag- és energiaforrásnak, végtelen méretű szemétládának, szabad kapacitását ma már jelentős mértékben kihasználjuk és lekötjük. Nemcsak ásványkincseink túlzott kitermelése, hanem környezetünk elszennyeződése és ezzel megújuló forrásaink, az édesvíz, a talaj, az erdők, a jó levegő veszélyeztetése is komoly problémát jelent. Ha nem vigyázunk, kimerül a Föld, és nem lesz hova menekülnünk róla!

A szerző egyetemi tanár