Kánya Emília emlékei Petőfi Sándorról

Réges-régi időkről címmel írta meg visszaemlékezéseit Kánya Emília (1828–1905), Magyarország első női lapszerkesztője. A kitűnő műben több írásos portré található a kor nevezetes személyiségeiről, Lisztről, Podmaniczkyról, Jókairól és Thalyról, Orbán Balázsról, Tompáról és nem utolsósorban Petőfiről.
Kánya Emília apja a pesti evangélikus gimnázium tanáraként kereste a család kenyerét. Az eleven eszű írónő egyik gyermekemléke a Nemzeti Színház 1837. augusztus 22-i felemelő megnyitása, a másik pedig az 1838-as nagy pesti árvíz. „A külváros lakói vidékre menekültek, de számtalan család ide, a mi tájunkra, mert az Erzsébet tér, ami akkor még csak egy üres, csúnya hely volt, meg a Deák tér a házunk előtt, meg a Sütő utca a templomig – a legmagasabb pontja volt a városnak, és mi mintegy szigeten laktunk, körülvéve hullámokkal… Az árvíz elvonulása után rossz, mocsaras levegő tette Pestet és közeli környékét lázas betegségek fészkévé.” Hosszan ír az 1848-as szabadságharcról, a remény és a reménytelenség váltakozásáról. A menekülők – köztük maga és családja – hányattatásáról, a bujdosók kálváriájáról.
Hallatlanul érdekes az a „portrésorozat”, melyet személyes ismerőséről, Petőfi Sándorról vet papírra. Fiatal leány, amikor a költővel találkozik. Tudja, hogy Petőfi a nemzet lánglelkű poétája, ám újra és újra fennakad a „nagy, a bámult költő” jelentéktelen külsején. „Restellem kiírni, hogy bizony egy cseppet se voltunk elragadtatva attól a borzas, sárgás bőrű, félszeg mozdulatú, hanyag öltözetű fiatalembertől, akit tréfás szavakkal mutatott be nekünk Pákh, mint a vadon fiát…” – emlékezik első találkozásukra. Utóbb ambivalens érzéseit el is mondja Pákh Albertnek, aki „kinevetett, mert Petőfit akartam látni, pedig ő tudta, hogy ilyen fajankó lesz hölgyek társaságában, kivált ez idő szerint, mert a kedélye el van borulva, haragos, veszekedő kedvében van”. Annál jobban meghökkent Kánya Emília, amikor a költő pár napra rá elküldte neki A virágok című verse kéziratát. Újabb találkozásukat is furcsa kettősség jellemzi. „Remegett a szívem viszontlátni Petőfit. Azért is, mert az utolsó években olyan nagyra szárnyalt föl az ő költészete, és olyan lelkesedéssel olvastam mindent, ami tőle megjelent a lapokban…” Ám a személyes élmény lehangoló: „Kis idő múlva Petőfi is bejött hozzánk, közönyös arccal beszélgettünk közönyös dolgokról. Zsákvászon zubbonyban volt, a nagy demokraták akkori egyenruhájában… Lehorgasztott, borzas fejével ott ült a nagy költő, és olyan komoran nézett reám, hogy félni kezdtem tőle…”
A szabadságharc bukása után, 1851-ben Temesváron Kánya Emília a férjével kiad egy lapot, a német nyelvű (és görög című) Euphrosinét (Derü). E korra így emlékezik: „Mi, magyarok majdnem csak titokban lézengtünk, látogattuk egymást, közöltük egymással a külföldről beszivárgott jó híreket, sőt olykor még a lánglelkű Petőfi életben maradásán se kételkedtünk, és elhittük gyönge óráinkban még azt a mesét is, hogy valamelyik félismerősünk a múlt télen találkozott is vele egy Krassó megyei rengeteg erdőben, majdnem vadállattá elzüllve, gyökereket rágcsálva…”
Hosszú, nekibuzdulásokban és csalódásokban gazdag élete során Kánya Emília szerkesztette a Családi kör című lapot, részt vett a Magyar Gazdasszonyok Egyesületének megalapításában, a Nőképző Egyesület és a Nőipariskola szervezésében. Második házassága megromlása után Fiumébe költözött. Ottani magányában vetette papírra emlékezéseit, és ott is halt meg 1905. december 29-én.