Lelkiismereti parádé

Dél-Afrika ma jól megél abból, hogy kifeketedett. Hosszú ideig ő volt a Nyugat, e nagy, s már réges-rég nem fehér folt utolsó fekete foltja. Ildomos volt tüntetni az apartheid ellen, s aki nem vett részt legalább egy apartheidellenes segélykoncerten, azt annulálta a popszakma. Fekete-fehér, igen-nem. A bináris történetekben könnyű oh yeah!-t kiáltani.
Ma Zimbabwéból fehér farmerek menekülnek Mozambikba – értük senki se tüntet, feketékért igen, fehérekért nem –, a Dél-afrikai Köztársaság pedig lelkiismereti mintagazdasággá lépett elő, miután végrehajtotta a történelem legradikálisabb, egyszersmind legbékésebb rendszerváltását. Itt gyülekeznek a lelkiismereti turisták. A multimilliomos vendégek, kik nyugodt lelkiismerettel kívánnak európaiak avagy észak-amerikaiak lenni a nem fehérek közt, s azok is, kiknek a globalizmus elleni küzdelem, a világmegmentés és a nagyfokú felelősségérzet a hobbijuk. Előbbiek, a multimilliomos lelkiismeretiek számára épült Sun City, a földkerekség talán legluxuriőzebb szórakoztatóipari hiperpolisza, míg utóbbiak, a szociális és ökológiai lelkiismeretiek számára pedig folyamatosan elérhetők a legkülönfélébb konferenciák. Egyszóval a dél-afrikai országimázs központ jól működik. Ha katasztrófaturizmus, akkor Vezúv és Pompeji. Ha szexturizmus, akkor irány: Thaiföld. Ha pedig lelkiismereti turizmus, akkor irány: Dél-Afrika.
A 2001-es durbani rasszizmusellenes világkonferencia volt eleddig a legnagyobb hatású dél-afrikai lelkiismereti turistaattrakció. Ma sokan úgy látják, hogy e lelkiismereti turistaattrakció törvénytelen gyermeke a nem sokkal a konferencia után bekövetkezett szeptember 11-i terrorakció. Hisz Durbanban, ha nem is a munkásosztály, de a palesztin terrorizmus, szó se róla, erkölcsileg a mennybe ment. A Durban utáni közvélemény fogékony volt a szent bosszú iránt, s nem érzékelte, hol a határ a palesztin önrendelkezésért folytatott harc és a terrorizmus között. Így értelmezve nem egész véletlen, hogy Durbant New York követte. Katasztrófa. Borzalom. Mi fogja követni vajon Johannesburgot? A johannesburgi Rio+10 konferenciát? Ökológiai katasztrófa? Lehet, hogy két hatalmas bálna nekiúszik majd a Szabadság-szobornak?
A Durbanhez és Johannesburghoz hasonló lelkiismereti banzájok mindmáig a régi, jól bejáratott antiimperialista forgatókönyv szerint zajlanak. Szovjetunió, Varsói Szerződés, létező szocializmus már nincs ugyan, de az egykori „második világ” csatlósai, az el nem kötelezettek változatlanul léteznek, s ők brioni logikával gondolkoznak ma is. Ha valaki nem tudná, Brionin nyaralt Tito. Meghalt a cselszövő, de él a rút falanx, és ebben az antiglobalista, USA-ellenes falanxban jól megfér egymás mellett a magát máról holnapra az antiterrorizmus élharcosává avanzsáló Kadhafi, a számkivetettségéből ma is forradalmi romantikát kovácsoló Castro vagy épp a tálibverő Musarraf. A lényeg, hogy ne derüljön ki: az Amerika-ellenes lózungok ellenére értékrendjük éppúgy fogyasztói, mint az amerikaiaké – Szaúd-Arábia például éppúgy fogyasztói társadalom ma már, mint az USA. Bush nem ok nélkül tartja magát távol ettől az újabb lelkiismereti show-tól. Nem hajlandó cilinderbe bújni és eljátszani Uncle Sam szerepét a vurstliban: aki labdával eltalálja a cilinderem, azé a mézeskalács.
Ha az egyik rablónak több jut, a másik pedig hoppon marad, az még nem szociális egyenlőtlenség. S ha mindkét rablónak egyenlően jut, az még nem szociális igazság. Ugyanúgy, ahogy a Gulag és a holokauszt összehasonlító „véralgebrája” sem visz előrébb az erény útján, a fejlett és fejlődő országok által okozott környezeti károk folyamatos összemérése sem vezet egy mértékletesebb értékrend felé. A fejlettek okozta több kár semmiképp sem lehet mentség a fejlődők okozta relatíve kevesebbre, arról nem is szólva, hogy a fejlődő országok okozta relatíve kisebb környezeti terhelés úgyszintén a brioni típusú manipuláció része. Nem az a kérdés, hogy ki mennyit árt, hanem az, hogy miért kell ember módra így, ártva élnünk? Üléseznek a tudós sáskák és megállapítják, hogy kevés a levél. Miért kell így élnünk? Az emberélet útjának felén – mondta Dante. De vajon mi az emberiség életének útja e Földön?
A kecskék a sivatagban veszélyesebbek az autónál. Nem a Párizs–Dakar-rali miatt terjed délre a Szahara, hanem a kecskék miatt. Ma úgy tűnik, hogy miként az Einstein-egyenleteknek sincs statikus megoldásuk: a világ vagy tágul, vagy összeesik, úgy az emberiségegyenletnek sincs egyensúlyi megoldása. Gondolkodjunk globálisan, cselekedjünk globálisan, mondták, mielőtt még a globalitás szitokszó lett volna, ugyanakkor a robinsoni, lokális megoldások a globális emberiség számára nem hasznosíthatók. Az egyensúly archaikus modelljei pár száz ember esetében természetközeli létmódot feltételeznek, e modellek azonban hatmilliárd ember esetében értelmezhetetlenek, mégpedig valószínűleg azért, mert csak színleg voltak természetközeliek. Ha egy kis törzs mondjuk maniókatermesztés által feléli közvetlen környezetét, s tíz év múlva odébb áll az őserdőben, akkor ezt hajlamosak vagyunk természetközeli létmódnak tekinteni. Ha viszont – ad abszurdum – 2050-re kilencmilliárd ember feléli a Föld erdőségeit, füveit s vizeit, majd mintha mi sem történt volna, odébb áll a Marsra, akkor ez már szerintünk nem természetközeli létmód, hanem civilizációs rémtörténet. Oppá…
A nagy probléma az, hogy mind a nyomor, mind a jólét szennyez, csak a maga módján. Változás legföljebb a kárpártfólió, az emberiség által gyakorolt eszmei részvénycsomag összetételében van. A nyomor legnagyobb kártétele maga az ember. A demográfiai robbanás. Igaz, a nyomor paradoxmód jóléti elemek, mint például oltások, minimális szintű egészségügyi ismeretek importja által válhatott emberteremtő erővé. A jólét legnagyobb kártétele pedig a fogyasztás. Optimum nincs, rajtunk múlik, mit tekintünk optimumnak. Megfogni a demográfiai robbanást csak a jólét tudja – ekkor tehát egy stabilizált populáció sokat, s a tapasztalatok szerint egyre többet fogyaszt. Vagy pedig egy instabil populáció fogyaszt egyedenként keveset, a gyakorlatban fejenként azért mégis egyre többet. Elérve a jólét ártalomként van aposztrofálva, közelítve viszont elemi jog a neve. De a nyomor is Janus-arcú. Szociális szemüvegen keresztül szemlélve az emberi élettel úgymond össze nem egyeztethető állapot, spirituális szemüvegen keresztül szemlélve viszont a jézusi, Szent Ferenc-i avagy épp védikus egyszerűség maga.
Minderről Johannesburgban aligha lesz szó. Johannesburgban buli lesz. Föld-parádé. Internacionális lelkiismereti karnevál. Felelősségfarsang. A konszolidáció, e legnagyobb összeesküvő, mindenek közül a legbeépítettebb ügynök ezerszer s egyszer formálta már saját képére a lázadás arcát. Így vált iparággá a rockzene s vált fogyasztható termékké a társadalomból való kilépés. Így vált látványtechnikai manőverré a sport és bulvártémává a szívfájdalom. Most kollektív tévutunk közhasznosul a fentebb leírt módon. Az ökológiai katasztrófától való félelemre is, a végítélet kiáltó jelei híján, rátette kezét a menedzsment: ide vele. Mintha önsorsunk is csak egy volna a választható műsorok közül. De mi van, ha már úszik a két őrült bálna a Szabadság-szobor felé?