„Létszámfölötti voltam…”

A rendszerváltással egybeeső nyugdíjba vonulását követően az első szabadon választott kerületi képviselő-testület tagja lett. Jelentős szerepet vállalt a Politikai Elítéltek Közösségének megalapításában, amelynek társelnöke, az ő közreműködésével jött létre a Kispesti Nyugdíjasok és Mozgássérültek Klubja, a jól működő szervezet elnöki teendőit látja el, és az Evangélikus Egyházközség presbitériumának tagja. Érdemeit, tevékenységét, a szellem szabadságát hirdető humanizmusát a Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztjével, a Honvédelemért I. osztályú kitüntetéssel, nyugállományú ezredesi rendfokozattal és a Szabad Magyarországért Emléklappal ismerték el. Petrusz Tiborral, Kispest díszpolgárával a városrészben lévő lakásán beszélgettünk.

Szinte azonnal indult a háborúba, amikor 1944-ben hadnaggyá avatták a Ludovikán.
– A Vesztfáliába kitelepített magyar ezredhez kerültem szakaszparancsnoknak, majd visszahelyeztek a Ludovikára – ami akkor Bergenbe volt kihelyezve – kiképző tisztnek. Az angolok és amerikaiak közeledtek, mi, ott lévő magyarok a németekkel nem éppen szimpatizáns Dánia felé vettük az irányt, mégpedig vasúton. A helyzet vígjátéki volt. Cigarettáért vettünk egy vonatot a német vasutasoktól, de ezzel végül is csak a határ közelébe sikerült eljutnunk, onnan fordítottak vissza. Némi vándorlás után kiderült, vége a háborúnak, mi pedig hadifoglyok vagyunk. Az angol tábor vezetői néhány hazaküldött csoport után leállították a szállítást. Rájöttek, hogy az oroszok azonnal továbbindítják a foglyokat Szibériába. Bennünket ’46-ban a magyar hatóságoknak adtak át, ám idehaza úgy fogadtak, mint ellenséget. Nem szerepeltem semmilyen nyilas vagy háborús bűnös listán, jelentkeztem hát a hadseregnél, de a ludovikás tisztet nem tartották méltónak a szolgálatra. „B” listás, nyugatos lettem, sok bajtársamhoz, társamhoz hasonlóan nem kaptam szavazati jogot. Nyilvánvalóvá lett, hogy szovjet gyarmattá válunk, és ezt belülről nem lehet megváltoztatni. Kétszer próbáltam emigrálni, nem sikerült. Itthon kellett valamit tenni. Kapcsolatba kerültem nyugati futárokkal. A lebukás ’49-ben következett be. Berkesi András író, aki később ÁVH-s lett, faggatott, a sameszei meg vertek. Kihallgatás mindennap volt, alvás nem. Első és másodfokon életfogytiglani börtönt kaptam.
– Hogyan lehet ilyen ítéletet huszonöt évesen feldolgozni?
– Csak abszolút tiszta lelkiismerettel. A magyar nép szabadságáért ültünk, akármilyen fellengzősnek hangzik ez most. Naivsággal. Nem hittük, hogy olyan sokáig tart, nevettünk az életfogytiglanon. Optimizmussal, kedéllyel. A legrosszabb körülmények között is meg kell találni a szépet és a jót, ez tartotta bennünk a lelket. Még az őreinkben is a jóra való hajlamot lestük, bár ilyesmit nem volt könnyű találni. Az őrök körletében nagy betűkkel írták ki: „Ne csak őrizd, gyűlöld is!” Feladatuk volt, hogy mindig kössenek belénk. Bekukucskáltak a kémlelőn, és már kérdezték is: miért ül, miért beszélget, miért nem ül, miért nem beszélget? Egyszer például, mielőtt „doberdóra vittek” – ez a Doberdo nem magasan, hanem a legalsó pinceszinten volt, kurtavasat, sötétkamrát, kenyeret és vizet jelentett –, kérdezte tőlem az őr, hogy miről beszélgetünk. Regényt meséltem, válaszoltam. Ne hazudjon, förmedt rám. Nem hazudok, őrmester úr, mondtam mosolyogva. Maga kinevet, ordította. A túlélésben sokat segítettek a nemes lelkű és szívű nagy öregek is, amikor tüdőbaj miatt rabkórházba kerültem. A halálos beteg egykori vezérkari főnök, Rácz Jenő és Friedrich István, aki rövid ideig miniszterelnök is volt, velem etették meg az élelmiszeradagjuk egy részét. Szerencsére ez a kicsivel több ennivaló elég volt a gyógyulásomhoz. Enyhülés Nagy Imrével, Sztálin halála után következett, ekkor tudták meg a szüleim, hogy hol vagyok, sőt beszélőre is jöhettek. Később jelentkeztem Csolnokra bányásznak, ott pénzt is kaptunk. Vehettem magamnak kenyeret, szalonnát és könyveket, ezek közül Rousseau műve, a Les Confessions franciául ma is megvan. Mi több, szüleimnek is gyűjtöttem és küldtem pénzt.
– Elérkezett ’56. Az, hogy kikerült a börtönből, természetes, de hogyan nem került vissza?
– Nagy szerencsém volt. Október 27-én szabadultam Vácról, másnap a szentendrei rendőrségen kötöttünk ki. A kapitány álnok, mézesmázos „vendégszeretetének” köszönhetően ott töltöttük az éjszakát, majd rabomobillal Budapestre, a főkapitányságra szállíttatott bennünket. Aztán a Markó utca következett, onnan engedtek ki november 3-án. A forradalmárok mondták, menjünk fegyverért. Lajtos Árpádnál, volt vezérkari századosnál jelentkeztünk. De ő így fogadott: Meg vagytok őrülve, itt vannak az oroszok, dehogy adok fegyvert! – és hazazavart bennünket. Így nem tudtam a forradalomban részt venni, ennek és szüleim állandó kegyelmikérvény-ostromának köszönhetően „kegyelemből feltételes szabadságra helyeztek”.
– Végül is sokévi, korábbi egyetemi tanulmányokat követően, angol és német nyelvvizsgával a zsebében, nem kevés francia nyelvismerettel, kalandos út árán, de ötvenévesen a Vendéglátóipari Főiskolán diplomát, majd komoly állást szerzett.
– Több helyen voltam „létszám fölötti”. Kemény fizikai munka mellett kisegítő pincér lehettem, ezzel némi pénzhez is jutottam. Végül egyszer egy jóindulatú szállodaigazgató kérdésére: elmondható-e, miért friss ez a munkakönyv, azt válaszoltam, hogy olyan nagyon nem. Akkor nem kérdem, mondta, és alkalmazott. Így lettem pincér, hamarosan fizetőpincér. Később rovott múltam ellenére több szakmai elismerést kaptam és étteremigazgató lettem.
– Témában, korszakban ugorjunk egy nagyot! Kispest díszpolgárát mi köti a városrészhez?
– A nagyszüleim laktak Kispesten. A szüleim ’50-ben költöztek ide, Pestről kijöttünk „vidékre”, ahol kicsúsztunk a szülői felügyelet alól, jókat fociztunk, itt locsolkodtam. A szabadulásom után Kispestre jöttem haza. A Wekerle-telepet szeretem a legjobban, kispestiként van is bennem féltékenység, mert sok mindent ki tudnak harcolni.
– A Politikai Elítéltek Közössége öszszejövetelein az egyik téma – ahogy az a Virrasztó című értesítőjükben is olvasható – a napi politika. Mi a véleménye az idei választásokról?
– Rettentő rossz, gyenge kampányt folytatott a Fidesz. Az erős és szemérmetlen rágalomhadjáratra nem így kellett volna válaszolniuk. Szerintem most is passzívak, és ez baj.