A szavazók nem változtatnak értékrendet, csak nem tetszik nekik az adott párt stílusa, egyes politikai döntések eredménye, mert személyüket, városukat vagy működési területüket esetleg előnytelenül érintik. Ha lenne egy másik párt, amelyről tudjuk, hogy nem ellenünk, de velünk van, csak más stílussal, más prioritásokkal, akkor ez a másik párt felfogná ezeket a szavazókat, mint egy cirkuszi védőháló a trapézről lepotyogókat.
Hiába, a Fidesz minden ilyen irányú kísérletet ellenzett. Ilyen kísérlet volt a Békejobb eleve kudarcra ítélt ügye. A kiindulási alap elméletileg nem volt rossz: összeszedni azokat a kis pártokat, amelyek az előző választáson elvéreztek (jórészt saját rossz politikájuk következtében). Itt azonban ugyanaz a kérdés vetődött fel, mint az MSZMP pajorjából felröppenni szándékozott MSZP-lepke esetében, ugyanazokkal a figurákkal lehet-e kezdeni valamit? Mit kezdhetünk egy olyan Békejobbal (már a név is rossz, mert békejobbot egymásnak ellenségek nyújtanak), egy olyan szervezettel, amelynek plakátján az a Pusztai Erzsébet szerepel, aki a politikailag már rég jelentéktelen MDNP-t jelképezi (hogy e személy milyen „pozitív” üzenetet hordozott, azt láthattuk centrumpárti korában 2002-ben), vagy a jelentéktelen Vállalkozók Pártja elnöke, akiről az ország lakosságának 99 százaléka azt sem tudta, kicsoda?
Erre a politikai kezdeményezésre, mely észrevétlenül úgy halt volna el, ahogy elindult, a Fidesz meglehetősen ingerülten reagált. Jól odamondogatott a résztvevőknek, amolyan a lányomnak mondom, hogy a menyem is értse alapon. Dávid Ibolya volt a meny, aki meg is értette, ki is hátrált belőle, mert még ő veszíthette volna a legtöbbet a bolton. Ezzel az indokolatlan túlreagálással teremtődött meg aztán a Centrumpárt, melynek létrejötte további százalékokat vitt el a jobbközépről.
Ezután már fel sem merülhetett, hogy érdemes lenne bármiféle kezdeményezést tenni a polgári jobboldali, a Fideszétől eltérő artikulációjú választók megragadására. Amíg a rendszerváltozáskor volt egy heterogén, sokszínű MDF, egy nevében (is) kereszténydemokrata KDNP, egy jelentős vidéki szavazótábort maga mögött tudó kisgazdapárt, mostanra van egy politikai súlyát tekintve majoritásban lévő Fidesz és egy egyszázalékos támogatottságú MDF. Kész, ez a választék a jobboldalon, aki bújt, aki nem, mehet. S kire szavazzon a kényesebb ízlésű, jobbközép érzelmű választó?
Hogy ez miért lett így, az okokat tudjuk. Miként kasztrálták önmagukat a jobboldal pártjai, az MDF 1996-ban és a KDNP 1995-től 1998-ig. Jó érzékkel ismerte fel a Fidesz azt a vákuumot, amely a jobboldalon 1996-ra keletkezett, nyomult oda be a horror vacui törvénye szerint, s foglalt el meghatározó szerepet a jobboldalon. Örült ennek a jobboldali, polgári konzervatív oldal? Természetesen, mert végre úgy tűnt, hogy az eddigi tehetetlen, önmagukat szétszedő, egymással pereskedő és magukat felszámoló jobboldali pártokkal szemben végre van egy okos, határozott és erős párt, amely átvette a nemzeti liberalizmus, a kereszténydemokrácia képviseletét. Az 1998-as választásokat nem a Fidesz-párttagok, nem a nyolc éve már Fidesz-szavazók nyerték meg, hanem az a jobboldali választói tömeg, amelyiknek elege volt a baloldali politikai parlagfüvekből, a nepotizmusból, a lenyúlásokból és az elvtársi segítségekből. 1998 májusára összeállt egy gúla, melynek csúcsán Orbán Viktor állt. Közel kétmillióan alkottuk a gúlát, mit mondjak, szép tornaünnepély volt.
Hibát követett el tehát a Fidesz, amikor kizárólagosságra törekedett a jobboldalon, amikor esélyt sem adott egy olyan másik pártnak, amelyik tőle függetlenül, de azonos célokért küzdve partnerként segítségére lehetett volna azon választók megszerzésében vagy megtartásában, akik éppen a Fidesz stílusa, a párt személyi politikája s a kormányzással együtt járó hibák miatt a Fidesz, de nem a jobboldal ellenzékévé váltak az elmúlt négy esztendőben. Ha 2002-ben lett volna egy, a védőháló szerepét betöltő, szövetséges önálló kis párt, akkor megkapta volna azokat a szavazatokat (vagy azok egy részét), amelyeket az a Centrumpárt söpört be, amelyik kétes politikai egzisztenciává avanzsált egykori jobbközép politikusok és karrieristák gyűjtőszervezete lett, s még így is majdnem behozták a választók a parlamentbe.
Mint ahogy folyamatosan problémát jelent(ett) az MDF, már ami az MDF-ből e néven megmaradt. Nem hagyható figyelmen kívül a pártot jelenleg vezetők felelőssége a már taglalt és a párt szétesését jelentő 1995–96-os eseményekben, akár meghatározó személyekként, akár hallgató cinkosokként vettek részt azokban, s melyek végül a párt eljelentéktelenedéséhez vezettek. A párt e négy év során mindvégig 1-2 százalékos népszerűségen tanyázott, annak ellenére, hogy elnöknője a legnépszerűbb politikus volt majdnem az egész ciklus alatt. Az MDF ma súly nélküli politikai képződmény a jobboldalon, amely folyamatosan önálló arculatát szeretné hangsúlyozni, talán éppen azért, mert nincs neki. Az MDF alkalmas lenne egy, a már említett védőhálót betöltő jobbközép, keresztény párt szerepére, persze nem ezzel a névvel, mert ezzel a névvel Magyarországon politikai sikereket többé nem lehet elérni. Aki ezt nem látja be, vagy belátja, de nem tud rajta változtatni, az politikai csökkentlátó, és nem alkalmas erre a feladatra. Túl a névváltoztatáson, jelentős személyi változásokra is szükség lenne, mert a párt vezérkarát alkotó megélhetési politikusok nem jelentenek semmiféle vonzó alternatívát a Fideszről leszakadt jobbközép választók számára. Ha az elnök asszony felhasználva saját sikerességét és agilitását, kísérletet tenne új, hiteles és eddig a politikában még nem lejáratott arcok megnyerésére (ahogy azt már neki mértékadó politikai személyiségek nemegyszer tanácsolták, többek között a Nemzeti Körben is), kialakíthatna egy öt százalékot meghaladó támogatottságú, határozott karakterrel rendelkező, jó stílusú pártot, amely alternatívát jelentene a Fidesszel szemben, de mindig választási szövetséget a jobboldalon.
A Fidesz 1996-ban felvette az önmagukat szétpofozó kereszténydemokrata pártok által elejtett, sőt megtiport zászlót, de már 1996-ban is tudtuk, hogy a Fidesz meghatározó politikusai nem kereszténydemokraták, s az odakooptált MKDSZ-frakció csak bokréta a Fidesz kalapján, nem ők fogják meghatározni a kormányzást, mint ahogy nem is tették. E csoport tagjai, akik az egykori KDNP meghatározó politikusai voltak, úgy ültek át a Fideszbe, hogy nem ismerték fel, nagyobb szüksége van a Fidesznek rájuk, mint nekik a Fideszre. Az 1998-as választást megelőzően a Fidesznek fontos volt, hogy kereszténydemokrata arcát igazolja, melyhez elengedhetetlenek voltak e személyek, akik nem alkudták ki a belépés elégséges árát, s így a kormányzásban nem kaptak elegendő szerepet és hangsúlyt, ennek megfelelően politikai súlyuk egyre csökkent, és bizonyos, hogy a kereszténydemokrata politizálás jövője nem bennük testesül meg.
Az is tudható volt, hogy a Fidesz meghatározó politikusaiban – tisztelet a kevés kivételnek – a kereszténydemokrata politizálás során nem érződik annak mélysége. Ennek elsősorban szocializációs okai vannak. A Fidesz meghatározó politikusai azoknak az apáknak és anyáknak a gyermekei, akik maguk is a Rákosi-korszakban eszmélődtek, a fordulat évében tíz–tizenöt évesek voltak, s közülük keveseknek adatott meg a gyermekkortól kapott valláserkölcsi nevelés, kiknek nem tartozott filogenezisükhöz a nemzeti érzés folyamatos ébrentartása, akik egy önhibájukon kívül tönkretett nemzedék tagjai. Ha hasonlattal akarnék élni, én még láttam focizni Vargát, Albertet és Göröcsöt, a Fidesz-korosztálynak már csak a hetvenes–nyolcvanas évek magyar focija maradt. Mi még Illésre jártunk és Bajtalára, Kexre és Siriusra, ezeknek a fiúknak már csak Hungária és Dolly Roll jutott. E nemzedék és az e szocializációs körből kikerült fiatalok tudják a leckét, fújják is, amit hallani akarunk, de a tiszteletre méltó kivételektől eltekintve von Haus aus nem hozták magukkal. Hogy érthetőbb legyen, példákat mondok:
A politikai életben nem elég tisztességesnek lenni, annak is kell látszani. Nem tehető meg, legalábbis a polgári ízlés szerint nem, hogy a Fidesz választmányi elnöke ellen a ciklus háromnegyed részében előbb nyomozati, majd bírósági büntetőeljárás folyjék, és csak akkor mondjon le, amikor az első fokú ítélet megszületik. (Amikor végképp érthetetlen a lemondása, mert ha eddig azért nem mondott le, mivel a jogerős ítéletig mindenki ártatlan – így igaz –, akkor viszont miért mondott le a nem jogerős ítélet után?) Vagy: ha én lennék a miniszterelnök, mindenki szerződéses viszonyba kerülhetne az általam vezetett magyar állam tulajdonában álló gazdasági társaságokkal, kivéve a saját apámat és családomat. Nem azért, mert feltételezem, hogy Orbán Győző egyetlen tisztességtelen üzletet is kötött – ez eszembe sem jut –, de nem adok alkalmat arra, hogy ezzel megvádolhassanak.
S ha már itt tartunk, lássuk be, katasztrofális volt a Fidesz személyzeti politikája, nemcsak kormányzati szinten, de a végvárakban is. Nem kerülhető meg az a folyamatosan észlelhető, az országot járva félreismerhetetlen tapasztalat, amely a polgári erők csalódottságát jelezte a politikai hatalomba került Fidesz-reprezentánsokkal szemben, akiket épp e polgári összefogás ültetett hatalmi helyzetbe, miként feledkeznek el a párttagok hirtelen a polgári oldal képviseletéről. Mi több: esetenként arrogáns magatartásukkal odáig juttatták a polgári szavazókat, hogy azt fontolgatták, bárkire hajlandók szavazni a választásokon, csak ezen prepotens Fidesz-képviselőkre nem.
Hasonló mértékben rossz a helyzet a Fidesz-képviselőkkel és -polgármesterekkel a helyi önkormányzatokban, de nem sokkal jobbak a tapasztalatok az állami és önkormányzati tulajdonban álló gazdasági társaságokba delegált igazgatótanácsi, felügyelőbizottsági személyekkel kapcsolatban sem.
Jellemző annak a vidéki plébánosnak a kifakadása, aki a választások előtt így szólt: „A Fidesz–MDF koalícióra fogok szavazni a listán, de törjön le a kezem, ha erre a gazemberre [s itt megmondta az egyéni jelölt nevét] voksolok.” Vajon hányan gondolkodtak így, s vajon hány ilyen jelölt miatt vesztettünk? De ne menjünk ilyen messzire, és ne beszéljünk a kisgazda miniszterek alkalmatlanságáról sem, mert az matematikai kényszer szülte megoldás volt, de miért kellett nekünk négy évig egy Pintér Sándor, két és fél évig egy Gógl Árpád, aki semmit nem csinált az egészségüggyel? Miért kellett másfél évig egy Mikola István? Vajon hány szavazat veszett el miattuk? (Még szerencse, hogy utóbbi közölte, ha megnyeri a Fidesz a választásokat, azt neki köszönheti. Arról nem szólt, ha elveszti, azt is?) Vajon mennyire hasonlított Klebersberg Kunóhoz Rockenbauer Zoltán? S lehet-e egy országot úgy kormányozni, hogy minden lényeges és néha nem is annyira lényeges döntést csak és egyedül a kormányfő hozhat meg? Orbán Viktor politikai zsenialitása kétségtelen, és a kormányban csak egy Martonyi vagy egy Pokorni tehetsége közelítette meg, de be kell látni, egy országot nem lehet egy kézzel vezetni (még egy ügyvédi irodát is nehéz), hisz óhatatlanul bekövetkezik a hiba, mert mindent nem láthat át egyetlen ember.
Azt sem kerülhette el a kormánypárttá vált Fidesz, hogy ne csapódjanak hozzá a mindenkori karrieristák, a sarzsi reményében megjelenő vazallusok, a minden helyzetben és rendszerben a víz tetején úszni akarók. Sajnálatos, hogy e személyek megjelenését sem kezelte megfelelő intelligenciával a párt, meghatározó országos és helyi vezetői hajlamosak voltak olyanok tömjénfüstjétől elkábulni, és ezáltal ezen alkalmatlan személyekre fontos ügyeket bízni, akik hipokrita és hiteltelen magatartásukkal, nem felejthető korábbi tetteikkel csak ártottak a polgári politizálásnak, sőt esetenként olyan labdákat adtak fel, amelyeket az ellenzéknek könnyű volt leütnie, demonstrálva e személyeken át (is) a kormányzat alkalmatlanságát.
Célszerű lett volna jobban megvizsgálni a kormányzás civil hátterét adó szervezetek igazi arcát, hogy a környezetvédelmet igazi zöldek, a keresztény értelmiséget hiteles keresztények és hiteles értelmiségiek, a bűnüldözést valódi alapítványok stb. támogassák, ne a kormányzatot tapsoló Tartuffe-ök, akiknek célja nem az ország, de saját maguk helyzetbe hozása. Hiteles és értelmes civil szervezetek nélkül bármilyen jó kormány is veszthet, mert ha azt látják a polgárok, hogy a kormányt saját mikrokörnyezetükben hiteltelen embereknek megismert civilek támogatják, és a kormány rajtuk keresztül reprezentálja magát, akkor e személyeken át a kormány veszít népszerűségéből.
Még ennél is problematikusabb volt a tanácsadók többségének kiválasztása, akik nyilvánvalóan a kormányfő vélt szándékait visszhangozták, és nem tárgyilagos – szükség esetén éppen annak ellentmondó – véleményüket hangoztatták. Feltűnő volt a Fidesz választási győzelmét elősegítő polgári jobbközép gondolkodók mellőzése, legjobb esetben véleményük udvarias meghallgatása, a tanácsok gyakorlati megvalósításának legkisebb esélye nélkül.
Újkori demokráciánk és országunk nagy szerencséjére két egészen kivételes tehetségű politikus állt már az ország élén az elmúlt tizenkét évben, Antall József és Orbán Viktor. Külön bizonyítást a fenti állítás nem igényel, Antall József érdemeit ma már azok is elismerik, akik egykor lekicsinyelték, és saját apróságuk tudatában becsmérelték, nem bírván elviselni a miniszterelnök és a közöttük fennálló jelentős különbséget. Orbán is egyszer majd megkapja a babérkoszorút, túl fiatal még ahhoz, hogy múlt időben lehessen róla beszélni, s mint tudjuk, csak a halott indián a jó indián. A politikusok is olyanok, mint a gazdasági élet szereplői, vannak közöttük megszerzők, vannak megtartók és vannak tékozlók. Tékozlókkal elég jól el volt látva nemzetünk az elmúlt negyven évben, s kivételes szerencsénk csak egy esetben lett volna kivételesebb, ha e két zseniális miniszterelnök fordított sorrendben került volna a bársonyszékbe.
Antall József ugyanis a megtartók, Orbán Viktor pedig a megszerzők típusába tartozik. Orbán kivételes politikai érzékkel támad, és szerez meg pozíciókat, kifejezetten támadó játékos, aki keresi a konfliktust, ahová ellenfelét beszoríthatja, közelharcra kényszerítheti, majd két vállra fekteti. Személyisége vibrál, gyors döntésekkel ér el sikereket, törekszik arra, hogy ő tematizálja a társadalmi és politikai életet, evégett állandó akcióban van, mint egykori kedves ügyfelem, Vadas úr, aki, ha befejeztünk egy ügyet, azt mondta: „Nincs ügyünk, ügyvéd úr, csináljunk egyet!” (Ó, boldog kor, amikor még ilyen ügyfelek termettek!)
Orbán, ha nincs konfliktus, márpedig a kormányzásban többnyire van, akkor is keres magának, mert életeleme a harc, a viadal és persze a győzelem. Az Isten is a rendszerváltoztatásra teremtette volna. Orbán segítségével sokkal jobban tudta volna a rendszerváltozt
bér
Bámulatos, hol tart már a tudomány!
