Az alábbiakban olvasható beszámolóhoz hasonló írásoknak az elmúlt 12 évben százával, ezrével kellett volna megszületniük egy olyan országban, ahol többé már nem a félelem az úr.
A szervezet működése talán a megzsaroltaknál mutatta meg legördögibb arcát: cinkosává tette azokat, akik éppen hogy menekülni próbáltak előle, és szeretteik, családjuk vélt vagy valós érdekében vállalták e gyalázatos feladatot. Tettüket nem mentik a körülmények, ám mégis fontos, hogy a megfélemlítetteket és megfenyegetetteket, akiket egészen 1990-ig használtak, kihasználtak tartótisztjeik, megkülönböztessük azoktól, akik elvből vagy karrierből sokszor épp e szerencsétlen sorsú emberek beszervezésével és irányításával vívtak ki feletteseiktől elismerést.
Gyengeségüket egész életükön át ördögi módon használta ki a kommunista titkosszolgálat. Gyenge volt elutasítani a megbízást a Timsel Károly fedőnéven dolgozó besúgó is, aki igazi nevét – egykori megbízóitól való félelmében – ma sem meri vállalni a nyilvánosság előtt. Most mégis úgy érezte, a nyilvános leleplezések, a manipuláció és a „maszatolás” idején előáll saját történetével, és megköveti mindazokat, akiknek félelemből és a nyugalom reményében ártott tevékenységével.
Félelemből, amitől a mai napig sem sikerült megszabadulnia.
-----------------------------------------------------------
Ne vigyük el szégyenünket! – hölgyeim és uraim.
Ne vigyük el szégyenünket, itt hagyva szeretteinket kiszolgáltatva azoknak, akik – kihasználták bűneinket, tévedéseinket, gyengeségeinket – nem elégedtek meg a ránk rótt büntetéssel, hanem cinkossá, besúgóvá aljasítottak.
Ne higgyük el a gátlástalanok sugallatát, miszerint miattunk – hangulatjelentéseket izzadó téglák miatt – végeztek ki, lehetetlenítettek el százezreket az ÁVH-nál, majd méltó utódként a III-as főcsoportfőnökségnél hazájuk érdekében munkálkodó szt-tisztek.
A százezrek sorsa milliókat sokkolt, tartott és tart félelemben ma is. Az ellenfélhez telepített kollégáikat is „feláldozva”, mindenáron a hatalmat akarják. Mi is csak azért kellettünk és kellünk – nem megnevezve, de köztudottan –, hogy félelmet keltsünk.
Ne féljünk a „rendszerváltó” seftelőktől, akik tiszta közéletet kiabálnak kezdettől fogva, és érdekeiknek megfelelően rángatják elő, felejtik el árucikké silányult, zavaros ügynöktörvény-tervezetüket!
Halljuk meg azok hangját is, akik meg akarnak bocsátani nekünk, sőt beszervezőinknek, működtetőinknek is. Nekik csak az a kérésük, ne vállaljunk és ne vállaljanak a beszervezők sem olyan pozíciót, amelyben erkölcsileg tiszta embereket akarnak látni, hogy bármilyen nemzetközi megmérettetésben büszke lehessen ez az ország állampolgáraira, vezetőire, eredményeire egyaránt. Merjük megérteni és segíteni gyermekeinket, unokáinkat, akik feltartott fejjel, méltósággal akarnak járni, dolgozni és sikereket elérni.
Legyen elegünk ebből a fenyegetett és fenyegető kettős szerepből, amelyet megszerzett javaink féltése okán lekezelően, szemünkbe röhögve kényszerítenek ránk ma is. Kérjünk bocsánatot a családtól, kollégától, baráttól.
Csak ennyit: BOCSÁNAT! És találjuk meg a módját, hogy eljusson hozzájuk, az elárultakhoz.
Nem erkölcstelen cinkosnak, aljasnak szült minket az anyánk, hanem a hatalomért emberi mivoltukból is kivetkőzni hajlandók tettek azzá így vagy úgy, netán nagyon hasonlóan másokat is, mint engem.
Tizenhárom éves voltam, amikor október vége felé valami balhéról hallottunk: szidják a rendszert, meg sokan tüntetnek. Az iskolában közölték – tanítási szünet! Fellázadtak az emberek – suttogták eleinte. Később már lövöldözésről beszéltek meg forradalomról.
Éreztem mint gyerek, hogy senkinek sem volt jó hangulata, meg szegények is voltunk, de nem tudtam, mi a baj. De akkor, október vége felé elkezdték suttogni, mondani, majd ordítani, ami nagyon fájt a felnőtteknek. Hát ennyi mindentől kínlódtak a faterék? Az nem lehet jó, meg azok sem, akik ezt csinálják velük.
Október 30–31-e volt? Bementem csavarogni a Margit híd felé. A budai hídfőnél tankok magyar katonákkal. A Széna téren kezembe nyomtak egy puskát, én meg elindultam arra, amerre a többi fegyveres. Aztán voltam hamis riasztásnál Dobogókőn, dupla kézigránáttal felfegyverkezve. Nagy pisztollyal masíroztam át a Maros utcába. Ott már gitárt kaptam (dobtáras géppisztoly). Elmagyarázták, hogyan működik, és még aznap este őrt álltam az Alagút utcában, őrizve a lánchídi alagutat szellőztető és egyben tiszti óvóhelyül is szolgáló objektumot. Itt talált rám anyám, aki fényképemet mutogatva járt több helyen, míg a Maros utcában felismertek, és megmondták, hol vagyok. Nem mentem haza vele.
November 2-a volt. Éjjel riadó! Az udvaron egy viszonylag vastag törzsű fa mögül lestem fel a Várra, kibiztosított fegyverrel.
Másnap késő délután a vacsorahozók közölték: Szabó bácsi parancsára velük kell mennem. Ő megköszönte, hogy itt voltam, átadott egy igazolást, miszerint én, a nemzetőrség tagja leszereltem, és hazatérhetek! Tudtam, hogy anyu keze van a dologban.
Lehet, hogy ismét életet adtál, anyukám?! Másnap elözönlötték a várost az oroszok.
Később hallottam, hogy rendőrök meg pufajkások össze fogják szedni azokat, akik csináltak valamit. Azt hiszem, a szüleim nagyon megijedtek, de egy kicsit én is féltem. December 6-án felültem apám öreg biciklijére, és a Bécsi úton elindultam nyugatra. Már este volt, mire a komáromi sorompóhoz értem. Amikor elmondtam a bakternek, mi járatban vagyok, káromkodott, enni adott és elbújtatott.
Másnap egy középkorú férfival együtt bicikliztünk Győrig, majd a városon át. Simán átjutottunk a rendőrös-pufajkás ellenőrző pontokon. Amikor elváltunk, mondott valamilyen falut, hogy az országútról balra menjek be, és a falu szélén kérdezzem meg, merre kell továbbmenni.
Egy töltésen (gáton?) bicikliztem, amikor egy fát vágó emberrel találkoztam.
Sötétedéskor átvezetett a bokrokon, és egy nagyon távol világító lámpafényre mutatott. Az a mosonszentjánosi kendergyár lámpája. Ha durranást hallok, azonnal feküdjek le, mert nagyon világos lesz, és megláthatnak, annak pedig az a következménye, hogy szó nélkül lőnek.
Sárban, pocsolyában, árkokon át caplattam a szántóföldön a fény irányába. Pukkanás, elvágódás, világosság, lövések, tovább. Fáztam, féltem, és néha elsírtam magam. Egy faviskóhoz érkeztem, ahol találkoztam nyolc-tíz lapuló emberrel. Nemsokára indulunk – suttogták. Libasorban mentünk egy férfi után az erdei úton, majd jobbra a vizesárok partján. Egy keresztbe fektetett fatörzsön átaraszolva megérkeztünk Ausztriába. Senki nem örült, inkább sírtak az emberek.
Regisztráltak Andauban, majd Eisenstadt, Sankt Pölten-Spratzen következett. Miután még márciusban sem vittek az USA-ba, meguntam a dolgot, és a magyar követségen keresztül visszajöttem. Indulásomat megelőzően az osztrák hatóság ujjlenyomatot vett. Érkezésemkor Győrben a magyar hatóság kihallgatott. Hogyan, miként jutottam ki? Találkoztam egy emberrel, itt is meg ott is, aztán azok mondták, hogy merre menjek. A felkelői múltamról nem beszéltem.
Nem minden hájjal megkent konspirátor voltam, hanem dacos kölyök. Nem mindenki olyan simán és szerencsésen sétált át azokon a történelmi napokon, mint én – ma már tudjuk ezt.
Sokkal több volt a táborokban is az idegileg kikészült, nyugtatókért sorban álló, síró felnőtt, mint a viháncoló, kiszabadult köztörvényes. Nem tudtam én, hogy mit kell tennem, de nem akartam semmit mondani másról – ha kérdeztek.
Kétszer-háromszor kihallgattak a Maros utcai rendőrségen. Nem idézgettek később, és nem is piszkáltak. Az autószerelő, akinél bizonyítványosztás után dolgoztam, meg volt elégedve velem, de szeptemberben nem iskolázott be tanulónak. Apám kérdésére nem válaszolt. Mivel anyám – apám halála után – egyedül maradt, elmentem segédmunkásnak. Sokan voltunk az asztalnál, kellett a pénz, és én azt hittem, ez a megoldás. Már nem derül ki, hogy lett volna-e máshol is esélyem. Az viszont kiderült számomra, hogy amint szorgalmam, tehetségem kapcsán valahol kidugtam a fejem – feljebb, előrébb léphettem volna –, azonnal bezárultak az ajtók, és a tenni tudók elfordultak tőlem. Amikor a hetvenes évek elején már enyhébb szelek fújdogáltak, úgy éreztem, megengedik nekem is, hogy agyondolgozva magam, egyről a kettőre jussak.
A hetvenes évek végén jártunk. Néhány évvel az idősebb gyermek után megjött a kicsi, és még nem volt egyéves, amikor vidékre menet a kocsim hátuljának ütközött egy autó. A sofőr úgy rántotta balra, majd jobbra a kormányt, hogy az autó felborult, és egy nyolcvanéves bácsi a kórházban meghalt. Az autó sofőrje és másik utasa könnyebb sérülést szenvedett. Nem volt nálam jogosítvány, mert egy rutinellenőrzés kapcsán – 1,8 ezrelék alkoholszintet mutattak ki – bevonták.
Törvénytiszteletből ugyan megbuktam, de nem felejtettem el vezetni, nem fogyasztottam alkoholt, nem voltam fáradt azon a tragikus napon. Kirendelt és független szakértők annyit állapítottak meg: nem lehet megmondani egyértelműen, hogy melyik autó ment a másiknak. Történhetett így is, és úgy is. Az ügyész halált okozó közúti baleset gondatlan okozásával akart vádolni. Ez valakiknek nem volt elég. Tragikomikus közjátékok közepette halált okozó közúti veszélyeztetés szándékosan elkövetett bűncselekménye miatt ítéltek el első fokon – az erre kiszabható büntetés alsó határára – ötévi szabadságvesztésre.
Kilenc hónapos előzetes fogva tartás után szabadlábra helyezés nélkül, másodfokon négy évre mérsékelték büntetésemet. Az előzetesben és a börtönévek alatt megtapasztalt történések, információk szinte egyértelművé tették, hogy valakik ezt az ítéletet „megrendelték” a már akkor is független magyar bíróságtól. Nyugtatók és zuhanyzóban lejátszódó nézeteltérések gondozták idegrendszerem.
Már másfél éve nem láttam nagyobbik gyermekem, amikor a nevelőm megígérte, hogy eltávra mehetek. Nemsokára széttárta a karját – mégse! Kiborulásom következménye húsz nap fogda, ami egy kicsit távolabbra tolta kedvezményes szabadulásom lehetőségét.
És ekkor megjelent a „jóságos angyal” az operatív tiszt személyében. Végigköpködött mindenkit, aki az ügyemmel kapcsolatban közreműködött. A nevelőtiszteket született hülyének tartotta, hisz rablókat engednek el ennyi letöltött idő után eltávra, vajon egy közlekedésit miért nem? Ennek vége! Biztonságban vagyok a kedvezményt illetően, és hamarosan eltávra mehetek.
Csak egy apró szívességet kell tennem: mondjam el vagy írjam le, amit hallok ettől vagy attól az elítélttől a zárkában vagy azon kívül.
Így lettem vamzer.
Később jóindulatúan figyelmeztetett arra, amit mindenki tudott, de tőle hallani mégiscsak más volt: ha egy vamzert lebuktatnak a börtönben, az azt is megbánja, hogy megszületett. A visszaesők és nagyidősök élvezettel vadásztak rájuk. A jóindulatú operatív egyik kezével fogta a nyakam, a másik kezével kínálgatta az eltávot, a visszaminősítést és az ezzel járó harmadolást. Tizenkét hónappal előbb szabadulhatok, ha…
Az eladott kocsi árából és a benti keresetem egy részéből támogattam az otthoniakat, de lényegében feleségemnek és anyámnak köszönhetem, hogy nem kellett átélnem, miszerint családomnak a létfenntartás szintje alatt kell nélkülöznie miattam. Szabadulásom előtt kilenc hónappal helyeztek át egy újabb börtönbe. Az operatív tiszt hamarosan keresett. Én nem beszélek, hanem cselekszek – mondta. Rövid idő múlva hazaengedtek öt napra.
Visszaérkezésem után többször és hosszan elbeszélgetett velem. Beszélt a visszaminősítésről és a kedvezményről. Együttérzően aggódott a szakmába történő visszatérésemet illetően. Tudta, hogy tizenöt éve csinálok egyvalamit, és máshoz nem igazán értek, de hát priusszal tovább csinálni…
Igazat kellett adnom neki, mert a felügyelő szervem igazgatóhelyettese még az első fokú ítélet előtt írásban kérte a bíróságot: elítélésem esetén értesítést kér, hogy engedélyem visszavonásáról intézkedni tudjon. Elköszönés: elvtársi üdvözlettel.
Segíteni fogok – kínálta a jóember számtalanszor, amikor elbeszélgetésre hívatott. Nem lesz gond eltartani a családom. Csak egy kis szívességet kell tennem szabadulás után, de kizárólag és csakis akkor, ha én is akarom. Nem voltam bizonytalan abban, mi következik. Abban sem kételkedtem, hogy megkapom a kedvezményem, és visszatérhetek a szakmába.
Vállaltam!
Két év nyolc hónap után, a szabadulásom előtti napon elmondta, hogy majd jelentkezni fog, és nagyon vigyázzak, hogy feltételes szabadlábon ne kövessek el semmit, amiért visszakerülhetek.
Néhány hónap múlva egy vendéglátó-ipari helyiség csendes zugában átadott két embernek. Aláírattak velem egy papírt, hogy nekik mindent elmondok, de egyébként tartom a szám. További könnyed csevegésnek szánt ismertetőjükben többet elmondtak a múltamról, mint amire én emlékeztem: felejtsem el ’56-ot, felejtsem el a disszidálást, a balesetet, a börtönéveket. Nincs tovább probléma.
Így lettem magam által választott fedőnévvel: Timsel Károly besúgó. (Timsel – helyesen írva Timsol – héberül annyit jelent: uralkodni fogsz – a benned rejlő rossz felett.) Ez a fedőnév vigyorgott rám éveken keresztül egy-egy mocskos papírról. Négy éven át havonta, kéthavonta írtam hangulatjelentést arról, hogy mi foglalkoztatja a kollégákat, mi a véleményük erről vagy arról a politikai eseményről.
A politikai ellenzék színre lépésével egy időben személyemet érintően is felgyorsultak az események. Olyan kül- és belföldre kijelölt konkrét feladatokat kellett ellátnom, amelyek korábban szóba sem kerültek. Ismerkedjek meg ezzel vagy azzal a személlyel, írjak arról az eseményről, ahová konkrétan küldtek. Tartótisztjeim egyáltalán nem leplezték, hogy megváltozott a feladat.
Nem felszámolni az ellenséget, hanem beépülni közéjük!
Rákérdeztem tartótisztemre, hogy a személyemmel kapcsolatban mik a további terveik. Örömmel közölte: hamarosan szigorúan titkos állományba emelnek. Apróbb munkák mellett konkrét feladatom egy újonnan alakuló szakszervezetbe történő belépés és pozíciószerzés középszinten. A további feladatot majd később határozzák meg. Az utasítást teljesítettem, s még néhány ellenzéki összejövetelen vettem részt, de tudtam, hogy tovább nem megy. Az ideg-összeroppanás határán próbáltam kiutat keresni. Ugyanazon ország követségén kül- és belföldön is feladtam magam. Tudtam, hogy tudomást szereztek róla, mert nem kaptam több hívást.
Néhány évvel később találkoztam egyik tartótisztemmel. Én szólítottam meg.
– Szerencsém volt? – kérdeztem.
– Nem kellett már, hogy szerencséd legyen – válaszolta.
Családom, kollégáim, barátaim! Kérem, bocsáss
boszniai Szerb Köztársaság
Távozott a boszniai Szerb Köztársaság miniszterelnöke
