Gömörszőlős igazi zsákfalu, ici-pici megmaradt morzsa a dimbes-dombos, öreg Gömör vármegyéből. Magába fordult, megőrizte régi házait, egykori hangulatát, igaz, közben lassan elöregedett. Viszont gazdasági értelemben is érintetlen és gyönyörű maradt, így kitűnő terepnek bizonyult ahhoz, hogy egy csoport fiatal értelmiségi itt modellezhesse azt az elképzelést, amit ők úgy neveztek el, hogy fenntartható falu program, ami pofonegyszerű elképzelést takar: olyan létformát, ahol az emberek csupán annyira terhelik meg a természetet, amennyire azt szükségleteik kielégítése feltétlenül megköveteli. A természeti és kulturális értékeket pedig legalább olyan minőségben, vagy jobb állapotban adják át a következő generációnak, ahogyan ők megkapták. A fenntartható fejlődés kifejezés a riói konferencián született, ahol az ökológusoknak szembe kellett nézniük azzal, hogy nemsokára hétmilliárd embernek kell majd osztoznia a földgolyó nyújtotta nagyon is véges lehetőségeken.
Miskolcon 1994-ben tíz biológus, illetve ökológus létrehozta a Fenntartható Fejlődésért Alapítványt. Arra voltak kíváncsiak, vajon lehetséges-e a szellemi és természeti értékeket együttesen megóvni. Az ökológiai gazdálkodás azon ritka ügyek közé tartozik, ahol nem a gazdasági mutatók fontosak igazán, hanem a szemléletváltozás. A talaj termőképességének megmentése, a természettel való együttműködés, a természet kínálta lehetőségek kihasználása gyökeresen különbözik attól a felfogástól, ami kontrollálni, megjavítani, megváltoztatni akarja a természetet, a mezőgazdaságot pedig egyfajta szelíd erőszakként fogja fel. Leegyszeűsítve a dolgot: legyen úgy, mint régen volt.
A Fenntartható Fejlődésért Alapítványt létrehozó szakemberek keresni kezdték azt a helyet, ahol dolgozhatnának. Ezek a fiatal emberek akkor már komoly természetvédelmi múlttal rendelkeztek, rendszeresen jártak Gömörbe, természetvédő táborokat vezettek. Éveken keresztül táboroztak például a keleméri Mohos-tónál, ahol a nád vészesen terjedni kezdett, és a kipusztulás szélére sodorta az őshonos, jégkorszaki eredetű tőzegmohát. Néhány nyár alatt sikerült megszabadítani a tavat a nádtól, és ezzel egyidejűleg az ökológusoknak betévedni a szomszédos Gömörszőlősre. Amikor a PHARE Lien programjának segítségével 1996-ban lehetőségük nyílott arra, hogy létrehozzák a Miskolci Ökológiai Intézet oktatóközpontját, nem volt kétséges, hogy Gömörszőlősön építik fel. A helyiek büszkék arra, hogy errefelé nem működnek a mobiltelefonok, csönd van, a kertek évszázadosak, a mezők évezredesek. A fenntartandó környezet tehát adott volt, a fenntartható kultúrát pedig a helyi hagyományőrző közösség és az a néhány ideszállingózott városi értelmiségi képviselte, akik pontosan azért költöztek ide, mert megfogta őket a falu varázsa. Az intézet négy portát vásárolt meg, harmincfős oktatótermet, szálláshelyeket, gyapjúkártoló üzemet, napelemes aszalót alakítottak ki. Nem is kellene sok idealizmus ahhoz, hogy azt írjuk, az egész falu összefogott, hogy felépülhessen az ökológiai intézet, de tekintve hogy az egész közösség alig több mint száz fő, és ennek a kevés embernek jóval több mint fele nyugdíjas, a többieknek meg nagy része munkanélküli, valóban felpezsdítette a falu életét az építkezés és az egyhektáros biotankertészet kiépítése. Régen elfeledett dolgokat teremtettek újjá a biológusok: esővízgyűjtő, biológiai szennytisztító, biotoalettek (lánykori nevén: budi). É. Kovács László akkori polgármester és a helyi hagyományőrző egyesület elnöke a lehető legtöbbet segített, a helybeliek pedig örültek, hogy lesz munkája néhányuknak.
Visnyovszky Tamás biológus, az intézet tudományos munkatársa a kezdetektől részt vett a munkában, és az elmúlt hat év legfontosabb kérdésének még mindig azt tartja, vajon sikerül-e úgy élni a XXI. században, hogy ne terheljék a környezetüket, mégis tisztes megélhetésük legyen. Az intézet fél tucat munkatársa 50-60 ezer forintnyi fizetésért dolgozik, a gyümölcsös és a biokertészet nyújtotta természetbeni juttatáson kívül tehát joggal mondhatjuk őket megszállottaknak. Az alapítványt a szponzorok és segítők tartják el, köztük a Megyei Fejlesztési Ügynökség, az Autonómiai Alapítvány, a Központi Környezetvédelmi Alap és így tovább. Azt a pénzt, amire ezenfelül szükségük van, különféle pályázatok útján szerzik meg. Az intézmény nevében szerepel, hogy oktatóintézet, de inkább szakemberek és külföldi érdeklődők jönnek ide az ökológiai gazdálkodást megtanulni, semmint a helybéliek áthajolnának a kerítésen megkérdezni, vajon a tudós urak mit hogyan csinálnak.
Az alapítvány működését a már említett forrásokon kívül lényegében a természetvédelmi turizmus biztosítja. Ottjártunkkor egy népes angol természetvédelmi csoport nyaralt abban a parasztházban, melynek az utca felé eső részét irodának, konyhának és étkezőnek használja az intézet, az udvarra néző részét pedig vendégszobákká alakították, ahol 16 ember kényelmesen elfér. A rusztikus, kék kockás ágyneműt, faragott tornácot, a virágoskertet (csupa régimódi, falusi virággal!) és a dombokra futó legelőket látva az ember átértékeli mindazt, amit az udvari szobákról eddig gondolt. A vendégek ellenőrzötten vegyszermentes ételeket ehetnek, a környékre költözött művészek és kézművesek pedig szívesen szerveznek nekik elfoglaltságot, csupa olyasmit, ami az intézet elveinek megvalósítását példázza, mézeskalács-készítést vagy korongozást. Az első „betelepülőket” azóta több kisgyerekes család követte. A faluban se templom, se óvoda, se iskola, gyökeres életformaváltást jelent azoknak, akik nem itt nőttek fel, mindenesetre a közösség gyors elöregedése némiképpen lelassult.
A fenntartható fejlődés fontos alapelve az, hogy a közösség szükségleteinek minél nagyobb részét helyben termeljék meg, illetve állítsák elő, hiszen ezzel munkalehetőséget teremtenek, és kiküszöbölik a marketing, az áruszállítás anyagi terheit, és megkímélik a falut a csomagolóanyagok okozta környezeti terheléstől. Az intézet programjában kiemelt helyet foglal el a szelíd energiát termelő környezetbarát technológiák mindennapos használatának elterjesztése. De az elv mindig egyszerűbb, mint a gyakorlat: az intézet hét évvel ezelőtt az egyik megvásárolt és rendbe hozott parasztházban gyapjúfeldolgozó üzemet létesített, ahol biogyapjúval tömött ágyneműt gyártanak. Az eredeti terv az volt, hogy rackanyájak legelésznek majd a domboldalakon. Ez nemcsak a faluképet színesítette volna, de a manufaktúra alapanyag-ellátását is biztosította volna, ha akad ehhez pénz és ember. Így aztán a gyapjút kénytelenek vásárolni, olyan gazdáktól, akik eleget tesznek a biominősítés feltételeinek, vállalják az ez esetben merinói nyáj vegyszer nélküli, temészetes táplálását, tisztán tartását, elhelyezését. Az alapítvány munkatársai egy eldugott alföldi raktárban megtaláltak egy száz évnél is öregebb gyapjúfeldolgozó gépsort. Ezt rendbe hozatták és munkába állították. A kezdeti időkben két munkás napi nyolc órában kártolt, tömte a cihát, fonta a fonalat, de hamar kiderült, hogy ez így nem kifizetődő. Azóta a gépek akkor dolgoznak, ha turisták érkeznek, ha fogyóban a párna és a paplan, vagy szükség van fonálra a helybéli asszonyok által kötött kályhameleg pulóverekhez. A manufaktúra boltjában egyébként elképesztően olcsón lehet vásárolni, nemcsak ágyneműt, hanem más helyi kézműves terméket is, szekrényillatosító babától a tányérig. Mióta van kinek csinálni, a gömörszőlősi asszonyok újabb és újabb kiveszőben lévő kötésmintát, hímzést találnak, ezzel is megmentve egy aprócska darabját a népi kultúrának.
Természetesen az oktatóintézet létének csak akkor van értelme – mondják az itt dolgozók –, ha a falu életében részt tudnak venni, és a megtartandó értékekből – az alkalmi munkákon és a felpezsdült szellemi életen kívül – valami olyat is adni tudnak az itt lakóknak, ami számukra kézzel fogható. Így kapott például az egyik család az elpusztult tehene helyett egy magyar tarkát. Pénzt nem kértek érte, csak annyit, hogy természetes körülmények között éljen és táplálkozzon az állat, ezenkívül a helybéliek vásárolhassanak a tejéből. A helyi önkormányzat bérleti díj nélkül használhatja az intézet mezőgazdasági gépeit, cserében az intézet bérli a falu három és fél hektáros gyümölcsösét, ami a természetvédőknek igazi kincs, ugyanis ez a kert írásos adatokkal igazoltan 400-600 éve gyümölcsös, és olyan páratlan, kihalás felé sodródó magyar fajtákkal dicskedhet, mint a gömöri nyakas szilva. Visnyovszky Tamás eddig tizenhat őshonos orchideafajtát talált itt, olyan vidám nevűeket, mint az illatos bibircs vagy a szúnyoglábú bibircs. Védettek az itt élő, ékszerszépségű díszbogarak, a hermelin, az erdei fülesbagoly és a búbos banka. A szilva-, az alma-, a cseresznye- és a diófák pedig amolyan génbankként, az ősi fajták megmaradásának öröméért maradhatnak itt. A kutatóknak ez idő tájt az okozza a legtöbb munkát, hogy az elmúlt húsz évben a gömörszőlősiek már kevesen vannak ahhoz, hogy a falu határában lekaszálják a füvet. Az éveken át halmozódó száraz növények könnyen lángra kapnak, volt olyan év, hogy 1400 hektáron égett le a növényzet – csak a falu maradt épen –, felbecsülhetetlen károkat okozva az élővilágban. Így ha a biológusok azt akarják, hogy legyen mit vizsgálniuk, kénytelenek maguk kaszálni a környező dombok legelőit.
A tankert állapota miatt Visnyovszky Tamás nem győz szabadkozni. Még ha bokáig is süllyedünk a sárban, a látszat csal, mert százötven napos aszály után esett ez az eső, és előtte hiába locsoltak, a szárazság megtette a hatását. A helyi emberek nehezen barátkoznak meg a vegyszermentesség gondolatával, néha megkérdezik, mivel permeteznek ebben a kertben (a kén, réz és bizonyos baktériumok használata megengedett a biokertészetekben is), de jobban bíznak abban, amit a piacon vesznek.
– Néha olyan vegyszereket hoznak hozzám, hogy mondjam meg, mire jó, amit a méregkönyvekben sem találok meg – meséli Visnyovszky Tamás, s közben kihúz egy-egy nagyra nőtt gyomot. – De nem is ez a legszomorúbb, hanem az, hogy vetőmagot drága pénzért a különféle agrobotanikai intézetektől kell megrendelnünk, mert az itteniek nem őrizték meg a régi fajtákat. Itt van az ellakrumpli meg a csúnya, göcsörtös hontialma, amibe ha beleharapok, ezerféle varázslatos ízzel és illattal van tele, meg hát a mangalicáink! Amikor kóstolót viszünk ezekből, az öregek szemét elfutja a könny, mert ezek gyerekkoruk ízei. De nem hiszik el, hogy a mangalica megeszi a gyomot, hogy nem kell darálni a takarmányt, mert meg tudja rágni – eközben a kitépett gyomot bedobja néhány egymást taposva örvendező, göndör vörös malackának.
– Amíg a hagyományos kismalac 5-6000 forintba kerül, senki nem vesz 15 000-ért mangalicát. De a mi mangalicáink nem sokáig maradnak ólban, hamarosan kialakítunk nekik egy 30 x 60 méteres udvart, ahol szabadon turkálhatnak. Szeretnénk átállni az úgynevezett permakultúrás termelésre, aminek az a lényege, hogy az állatok, a gyomok és a hasznos növények teljes szimbiózisban élnek, egymás hulladékát hasznosítva. A malacok fogják kiturkálni a cserebogárpajort.
A fiatal biológus rengeteget utazik. Meséli, hogy a világban az övékhez hasonló kezdeményezések már egy szinttel továbbléptek: a természetes gazdálkodás alapfeltétel, ott már az foglalkoztatja az embereket, hogy a közös céllal való együttélés közösséggé formálja-e őket. Ő maga a helyi képviselő-testület tagja, büszke rá, hogy a falu neki köszönheti, hogy az eddig klórral kezelt ivóvíz helyett hamarosan sokkal egészségesebb, hiperoxiddal tisztított vizet ihat majd. Persze az mindenképpen elgondolkodtató, hogy a XXI. században tanulmányok tucatjait publikáló tudományos intézetet kell létrehozni Gömörszőlősön arra, ami száz éve még természetes volt: zamatos gyümölcs, csillogó bogár, omlós malachús, mézeskalács a szerelmeseknek, egymásra figyelő emberek.
boszniai Szerb Köztársaság
Távozott a boszniai Szerb Köztársaság miniszterelnöke
