Önkénteskeresőben a töltéseken

Önkénteseket várnak a gátakra – hangzott el a felhívás. Amint kiderült, a hivatalos utat betartva egyáltalán nem könnyű munkához jutni, bármekkora is az elszánás. Az is igaz, a lapátokért a fővárosban nem volt sorban állás.
– Menjenek a 6-os úton Érd felé, egészen a Növény utcáig. Ott már láthatják a polgári védelem sátrát, ahol eligazítják magukat – közölték pénteken a zöldszámon. Az égen villámok cikáztak, s mire egyórányi autózás után nagy nehezen megtaláltuk a „tetthelyet”, már zuhogott az eső. A hivatalos sátorban mindössze azt közölték: szép ez a nagy igyekezet, de itt nincs munka. Ahogy azt a helyi katasztrófavédelmi felelős, Ménesi úr elmondta, a háztulajdonosok egyénileg védekeznek, ehhez mindent megkaptak. Próbálkozzunk talán feljebb, a Kolozsvári utcánál.
A Magyar Máltai Szeretetszolgálat munkatársai, akik forró teát, kávét, és üdítőt hoztak a rendőröknek, a polgári védelem munkatársainak, elmondták: a Margit-szigeten most biztosan elkel a segítő kéz. A terepjáróból és a mikrobuszból álló konvoj az árvíz kezdete óta járja azokat a helyszíneket, ahol a védekezés folyik a Római-parttól Esztergomig. Mózes József hivatásos tűzoltó szabadságát tölti a karitatív munkával: az ő dolga a szervezés. Hajnaltól késő éjszakáig járják a Duna-partot. A fiatalok, akik a mikrobuszból a kávét osztják, rendszerint a szolgálatból mennek dolgozni. Időközben a zuhogó esőben két diák érkezik a Növényi utcához. Segítenének, de nincs mit. Mózes József szerint a fővárosban – finoman szólva – nem gyülekeznek az önkéntesek, de nincs is igazán megszervezve a fogadásuk és a munkába állításuk. A Margit-szigeten tapasztaltak alátámasztják a véleményét. A szolnoki repülőslaktanya legényei és lányai rakják a zsákokat, a homokhegyek mintha sohasem akarnának elfogyni. Bubán Aranka férfiakat megszégyenítő erővel húzza-vonja a zsákot. Éppen 24. születésnapját ünnepli. Öt és fél kilométeren kell védekezni. Ahogy az egyik százados mondja: a vízzel ugyan nem beszélték meg, de a szakértők szerint elég lesz a négy sorban felrakott zsák. Éppen 20 centivel lesz magasabb a gát, mint a Duna vízszintje. A katonák előtt akkor még ott volt a szombat éjszaka, a váltást csak másnap délre várták. Örülnek a kávénak. Mózes József ígéri, hajnaltájt visszajönnek.
A Margit-sziget másik végén egyszerre érkezett meg a honvédségi ellátmányt hozó busszal. Mózes egyeztet a katonák vezetőjével arról, mire van szükség. Itt végre találkozunk önkéntesekkel is. Szabó Tünde, a munkaügyi központ főelőadója egyedül érkezett. Mint mondta, valamikor a polgári védelemnél dolgozott, és mivel tudta, hogy a kolllégái itt vannak, kijött, és „fogott egy lapátot”. De a katonák nem engedik dolgozni. Mellette két fiatalember, egyik fogja a zsákot, a másik lapátol. Itt találkoztak először.
– Magyarországnak szüksége van ránk! Hajrá, emberek! – kurjantják félig gunyorosan, félig komolyan válaszul a kérdésre, hogy mit csinálnak itt. Nemecs István keramikus a polgári védelem útmutatásai alapján talált ide. Balogh Ádám viszont erre járt – éppen a barátnőjétől jött hazafelé –, meglátta a katonákat, és beállt dolgozni. Mindketten azt mondják, végigcsinálják a műszakot. – Száz éve nem volt ilyen vízállás Budapesten. Vidéken – mondjuk Szabolcsban – már rutinszerűen mennek a dolgok, a főváros csak most tanulja az árvízi munka összehangolását – mondja Zala Pál, a polgári védelem alezredese, aki a sziget e részének védelmét koordinálja. Szerinte a lakosság hozzáállása is egész más, a fővárosi és a vidéki ember két kategória: ott, ha baj van, kint van az egész falu, mert a magukénak érzik a földet, ahol élnek. Mózes József ehhez csak annyit tesz hozzá: való igaz, hogy a Duna-kanyarban az első pillanattól kezdve rengeteg az önkéntes, de majd a fővárosiak is jönnek, ha nagyobb lesz a baj. Neki lett igaza. Tegnapra virradóra már több száz önkéntes dolgozott a szigeten is.