Örökös mozgásban

A nyelvészet a nyelvek három összetevőjét különbözteti meg: a beszédhangokat, a szóállományt és a nyelvtani rendszert. Az élő nyelvekre az jellemző, hogy semmi sem örök bennük, csak a szüntelen változás. Bizonyára sokan észrevették, hogy a magyar beszéd sebessége az utóbbi néhány évtizedben a korábbinál gyorsabb lett. Ezt többféleképpen (például a parlamenti gyorsírói szövegek elemzésével) ki lehet mutatni, de bárki számára elég meggyőzőek lehetnek a Filmmúzeum televíziócsatornán sugárzott filmek szövegei: azoknak a szereplői érezhetően kevésbé sebesen beszélnek, mint a mai (főként fiatal) színészek. Ugyanez tapasztalható a politikai élet szereplőinek körében is.
Nyilvánvalóak a szókészleti változások; elegendő belepillantani egy napilapunkba, s máris feltűnnek az új szavak és kifejezések. Néhány nappal ezelőtti újságokból írtam ki például ezeket: diákhitel, kémhold, vádalku, üvegzsebű, mágnescsík, tömegtájékoztatás, körgyűrű, adósságcsapda, lenulláz, űreszközök stb. Különösen érdekesek az egyedi, friss szóalkotások: expresszítélet = nagyon gyorsan meghozott ítélet; párducmatróna = öreg nőstény párduc. Ezek, ha nem maradnak is meg, annak a jelei, hogy nyelvünk él, mozog, s hogy természetes könynyedséggel képes gyorsan változó világunk tükröztetésére.
A divat is belejátszik a szókészlet alakulásába. Tessék az olyan elcsépelt fordulatokra gondolni, mint: ez jó kérdés, az egy dolog, én úgy gondolom, nem igazán, ez ilyen egyszerű, erről szól a történet, 15 óra magasságában stb.
Most, az ezredfordulón több idegen szót használunk, mint akár csak egy évtizeddel korábban; ami érthető, ha a tudományok rohamos fejlődésére és ennek nyelvi hátterére gondolunk. Főképp a jó ízlés hiánya az oka viszont a reklámok nyakló nélküli idegenszó-divatjának.
A nyelvi rendszer módosulásai lassúak ugyan, de visszatekintve nyelvünknek nem is olyan távoli múltjába, itt is jelentős változások figyelhetők meg.
A XIX. század első felében a láta, látá, kére, kéré stb. úgynevezett elbeszélő vagy folyamatos múlt idejű formák még általános használatúak voltak, és a látott, látta, kérte stb. formákkal váltakoztatva használták őket. A szabadságharc és a századforduló közti időszakban az elbeszélő múlt idejű formák egyre ritkábban jelennek meg az irodalomban és a sajtóban; ma pedig (bár még értjük) nem használjuk őket, csak egyes erdélyi nyelvjárásokban fordulnak elő még ezek a formák. Erdélyben még az egyebütt már rég kihalt megyek vala, mentem volt típusú összetett igealakok is megtalálhatók.
A jövő idő kifejezésére a reformkorban még használták az -nd jeles formákat; mint például Petőfi A tintásüveg című versében: „Kari, vigyázz, kedved majd követendi gyász.” A szabadságharc után ezek az -nd jeles egyszerű jövő idejű alakok eltűntek, s helyüket a dolgozni fog, követni fogja típusú összetett formák foglalták el. Sőt: ma már a jövő idő érzékeltetésére megelégszünk a jelen idejű igealakokkal is, ha a szövegösszefüggésből kiderül a jövőre való utalás.