Szent István napján

Jó volna végre együtt ünnepelni, együtt örülni. Jó volna végig- álmodni a Szent István-i álmot. Jó volna feledni Koppány felnégyelt testét. Törököt, tatárt, Dózsát, Verbőczyt, Szálasit, Szamuelyt, Batu kánt, Sztálint, Szulejmánt, Hitlert. Jó volna, ha megbocsátanának nekünk. Jó volna, ha megbocsátanánk. Jó volna nem gyűlölni és nem érezni mások gyűlöletét. Jó volna, ha nem rettegne a szegénytől a gazdag, nem félne a gazdagtól a szegény. Jó volna csendben emlékezni a holokausztra és a gulágra, jó volna a történelem távolából szemlélni kimúlt borzalmakat és aljasságokat. Jó volna megtisztulni. Jó volna egy olyan országban élni, ahol az emberi méltóság uralkodik, s nem a méltatlanság, a gonoszság, a vád és a bűn tölti meg az újságok címoldalát, s az agyakat. Jó volna feledni a XX. századot és a század derekán megkötött kiegyezést. Jó volna egy merőben új egységet hirdetni és köszönteni, amelyben az értékek különbözők és egyenrangúak, a nézetek eltérők és összebékíthetők, az erények kitűnnek, a bűnök pedig megbocsáthatók. Jó volna abbahagyni az önérdekek rendszerváltását. Jó volna becsülni azt, aki mást gondol és máshogy érez, jó volna azt hinni, hogy abban, ami lényeges, minden ember hasonlóan cselekszik. Jó volna bízni nemcsak barátban, hanem az ellenfélben is. Jó volna nem csalódni. Jó volna normálisan és derűsen élni.
Jó volna hinni a győzteseknek. Az, amit Szent István létrehozott, a keresztényi európai állam bizalmat, biztonságot, erkölcsöt és állandóságot jelent. Arra való, hogy polgárai a közjóból megkülönböztetés nélkül, hasonló eséllyel részesüljenek. Ezért nem jó, ha egy nemzetet leigáznak. Az igánál csak egy rosszabb, ha az ország, a nép, a nemzet fejet hajt a leigázó előtt, megbékél, együttműködik, kiegyezik és együtt ünnepel vele. Baj, ha a nemzetnek nincsenek hősei, s mártírjait arccal lefelé földeli el. A jogállam nem más, mint hasonló szokású, nyelvű és hagyományú emberek védett közössége. Azt is jelenti, hogy a hasonló szokású emberek szeretik és becsülik egymást, a magyar nem undorodik a magyartól, sőt, talán jobban szereti, mint az idegent. De a jó államban nincsenek idegenek.
Mi hát a hiba? Mi hiányzik? Tán „alszik a magyar a magyarban?” (Ady.) Hogyan kellene elszámolnunk a múlttal, élnünk a jelent és elkezdenünk a jövendőt? Minden emberi jó viszony alapja a méltányosság. Az, amit Szent István megalkotott, méltányosságot is jelent minden állampolgár számára. Ebben az államban fenntartó és őrző erőként a zsidó–keresztény erkölcs, hagyomány és kultúra munkál.
Ettől fosztották meg nemzetünket a történelem során annyiszor, legutóbb több mint negyvenévnyi időre. Nem más, hanem e negyven év miatt kutakodunk a múltban. E negyven év miatt nem tudunk együtt ünnepelni és együtt örülni. E negyven év miatt éli meg az ország fele mindig úgy a demokratikus hatalomváltást, mint a totális vereséget. E negyven év fortélyra és félelemre szoktatott bennünket. Úgy érezzük, hogy a zsarnokság kísért. Úgy véljük, hogy bűnös hajlam és önérdek uralja az államot. A gonosz után kutakodunk a múltban. Abban a múltban, amelyben a Szent István-i álom veszni látszott. Kutatnak a járomba hajtott fejűek és a maguk módján kutatnak a járomba törők. Kutatnak a titkok létrehozói és ismerői, s magukban sajnálkoznak a másik félen, amely nagyon igyekszik, de mire jut? Keressük rosszkedvünk, rossz sorsunk, rosszindulatunk okát. Szívesen felnégyelnénk a bűnösöket, hogy jobb kedvünk legyen. De lám, a boldogulásra ezer év sem elég.
Ki gyakoroljon méltányosságot? A vesztes fél talán? Vagy az, aki nyert, s a győzelem utáni vágyában megtanulta kimondani Szent István nevét, aki tanulni látszik elviselni a Szent Jobbot és a Szent Koronát? Mit nevezünk méltányosságnak? Azt, hogy a negyven évig néma hang újra némuljon el? Nem. Inkább annak a felismerését, hogy a szentség és a jogállam hosszú időn át nem is létezett. Annak a beismerését, hogy a másik fél (az ország másik része), amellyel szemben a hatalomra predesztináltak ismét hatalomhoz jutottak, közel fél évszázadon át nem is létezett. Mindazoknak, akiknek most az állampolgárok (bármily csekély) többségének bizalmát bírják, tudniuk kell, hogy ez a bizalom honnan származik, honnan csalta elő az önérdek, s méltányolniuk kell, hogy hosszú időn át a nem létezőt és mégis létezőt, a polgári Magyarországot érte sérelem, s a múlt nem azt terheli. A szigorúan titokban nemzeti érdeket szolgálók mindig gondoljanak erre. Gondoljanak önkéntes voltukban a kényszerítettekre és gazdag voltukban a kisemmizettekre. Gondoljanak kényelmes életükre, szép nagy házaikra, jól szabott öltönyeikre. Érintetlenségükben és védettségükben gondoljanak azokra, akik nem ismerték „tartótisztjeik” nevét, s gyűlölték a beszervezőt, a rendszert, amely rosszá tette őket.
Ne sértődjenek meg, ne vágjanak vissza. Ha nehezen tűrik a bírálatot, ha hazugnak és elvetemültnek érzik az ellenzék hangját, jelesül itt a Magyar Nemzetét, gondoljanak a Szabad Nép és a Népszabadság dicsőséges esztendeire, saját mai sajtójuk álságaira. Legyenek tehát szerények. Legyenek tudatában, hogy sohasem vesztettek semmit. Sem vagyont, sem becsületet, sem hírnevet. Ne osszanak igazságot, ne duzzadjanak az önbizalomtól, s elméjüket, szakértelmüket, amire annyira büszkék, használják úgy, mintha immár nem szigorúan titokban, hanem nyíltan szolgálnák a magyar állam és nemzet ügyét. Érdemeljék ki szüntelen jólétükért az elnézést és a bocsánatot. Mert minden frusztráció, agresszió és gyűlölet abból a múltból fakad, amelynek ők hátrányát nem érezték.
Nekik kell elkezdeniük viszonzást nem várva a megbékélést. Nekik kell egyenlő feltételeket teremteniük, nem pedig lerombolniuk a konzervatív értékeket. Figyeljenek a Szent István-i intelemre: csakis az alázat emel fel. Ha így járnak el, s így gyakorolják a hatalmat, egyszer talán lesz közös ünnep.
Öröm? Az máskor.