A bennszülött vagyona

Minden érkező vendégben Krisztust kell látni – így szólnak Szent Benedek szavai. A vendégek, akik már az első századoktól jelen voltak a monostorokban, ma sem hiányoznak a tihanyi bencés apátságból. Az apátsági épületegyüttesben ismét otthonra leltek a bencés szerzetesek, akiknek közössége Korzenszky Richárd perjel atya vezetésével azon munkálkodik, hogy Tihany lelki- szellemi igazodási pont lehessen.

A bencés rendtől 1950-ben vették el a tihanyi apátságot. Hogyan alakult ezután a templom sorsa?
– A hatvanas évek elejéig itt maradhatott egy rendtársunk, de nem bencésként, hanem egyházmegyés papként. Ő volt Vass Alberik atya. A házban először szociális otthont rendeztek be, majd az ötvenes évek elején a Veszprém Megyei Múzeumigazgatóság kiállítóhelyet létesített benne. A kilencvenes évek elején kaptuk vissza a plébániát. Akkor került ide Pászthory Valter rendtársam egy fiatalabb bencés atyával együtt, s ők ketten végezték a lelkipásztori munkát. Akkor még működött az épületben az állami múzeum. Az egyházi ingatlanok tulajdonviszonyának rendezésével kapcsolatos törvény nyomán 1994-ben visszadták az egész épületet a rendnek. Az épületszárnyak egyesítésével újra létrejött a szabad átjárás a plébánia és a kolostor között. 1994 nyarán már a bencés rend nyitotta meg az első kiállítást Molnár C. Pál anyagából.
– Mi maradt itt a bencéseknek, mi állt az apátsági leltárban?
– A jegyzőkönyv harminc-egynéhány működésképtelen villanykályhán és egy-két világítótesten kívül nem tartalmazott semmit. Az épületben volt három úgynevezett apartman, amit a múzeumigazgatóság és az alagi tangazdaság közösen rendezett be. Amikor ez utóbbit felszámolták, a bútorokat is elárverezték. A szobákból leszerelték a csillárokat, kivitték a szőnyegeket, bútorokat. Mi több, nekem kellett a mustrára kitett tárgyakat az érdeklődőknek megmutatnom. Végül egy ülőgarnitúra, néhány bútor és biblikus témájú festmény itt maradhatott. Itt maradt gondjaimra bízva egy templom, amely teljes felújításra szorult, amely állványerdőben várta – velem együtt – a híveket, merthogy a rekonstrukcióra szánt pénz elfogyott. Újra kezdtük a tárgyalásokat a műemlék-felügyelőséggel, hogy folytatódjék a munka.
– Hol tart a helyreállítás?
– A templom belül lényegében kész. A padlóburkolat cseréje és a lábazat felújítása még hátravan. Kívülről is elkészült az apátság. A templom előtti tér rendezése a soron következő feladat, amit a Széchenyi-terves pályázatból remélt pénzből és programból szeretnénk megvalósítani.
– Egyesek kifogásolják a külső falfestést. Visszakívánják a templom sárga színét…
– Ami csak az utóbbi évtizedekben volt sárga. A barokk korban fehér volt a templom. Most szép törtfehér, és csodálatos színben pompázik napfelkeltekor és napnyugtakor. A kivitelezés két részből tevődött össze. Az egyik rész a templom belső műemléki helyreállítása, amely faszobrászmunkákból és falkép-restaurálásokból állt. A másik nagy feladat az épületegyüttes építészeti helyreállítása, ajtók, ablakok, fűtés, vízvezeték, villany. A szerződések a templombelső felújítására készültek, az én nagy kínom az volt, hogy a benyújtott számlákat nem tudtuk időben kifizetni, ezért 1995-ben tetemes késedelmi kamatokat kellett leróni. Szerencsére segítségünkre jött az úgynevezett címzett támogatási rendszer. Az apátság az államilag kiemelten támogatott műemlékek közé került. A bencés rendnek korábban volt Tihanyban olyan ingatlana, például a majorság, amelyért az ingatlanrendezési törvény értelmében kárpótlási pénzt kaptunk. Ily módon állami és saját pénzből tudtuk fedezni a költségeket.
– Az elidegenített ingatlanokra nem tartott volna igényt az apátság?
– Nagyszerűen hasznosítani tudtuk volna őket, de akkor nem lett volna miből új kiállítóhelyet létesíteni. Az épületet ugyanis funkcióval együtt kellett átvenni. Az egyházaknak vagy szakrális-liturgikus célra, vagy oktatási-nevelési, kulturális célra, vagy karitatív célra adták vissza azokat az ingatlanjait, amelyek az államosítás idején is ezeket a célokat szolgálták. Mi úgy döntöttünk, hogy az épületet apátságként, tehát szerzetesházként működtetjük, és emellett vállaltuk, hogy helyet adunk a kulturális funkciónak is. Az apátsági épületegyütteshez tartozó egykori gazdasági udvarban, a mai Rege cukrászda udvarában magasodott egy támfal, ami mögött elkészítettünk egy kétszintes építményt. Ennek felső szintje ma a kiállításokat méltó módon fogadni tudó kiállítóterem. Ily módon a kolostorépület megmaradhatott kolostornak.
– A tihanyi apátság jövője itt lüktet a jelenében: újra élet költözött az évszázados falak közé…
– Mi itt folyamatos bencés jelenlétet szeretnénk. Szerzetesi közösségünk e pillanatban nyolc emberből áll. Feladatunk a környék lelkipásztori ellátása. Hozzánk tartozik az aszófői plébánia, és még körülbelül tíz helyen végzünk vasárnaponként misét. Örülök, hogy Tihanyban ismét otthon vagyunk, hogy pontos napirendünk van: közös imádság, zsolozsma, szolgálatok. Fontosnak tartjuk a vendégek fogadását. A bencés szerzetesség vendégek nélkül elképzelhetetlen. Olyanok fordulnak meg nálunk, akik a csendet keresik. Papok, lelkipásztorok jönnek elmélyedésre. Tanárcsoportok érkeznek lelkigyakorlatra, továbbképzésre. Felépült a vendégházunk – történetesen nyugati segítséggel. Egyszerre harminckét látogatót tudunk elszállásolni a bejegyzett panziónkban. Étkezésükről, szellemi és lelki programokkal való ellátásukról is gondoskodni tudunk, hiszen részükre alakítottuk ki a vendégebédlőt, előadótermeket.
– A kulturális funkciót a kőtárban és az új épületben megtekinthető kiállításokon kívül az előadás-sorozatok is betöltik. Mióta is?
– Öt évvel ezelőtt kezdtük a Tetőtéri Esték című sorozatunkat. Ezek nem hitbuzgalmi rendezvények, hanem sokkal inkább értelmiségi találkozók. Magam vagyok a vitavezető házigazda. Olyan témákat beszélünk meg, amelyek a mi értékrendünk alapján érdekelhetik az értelmiségi embert. Szóba került a pedagógia, az orvoslás és a politika etikája, a művészet és a kultúra etikája. Külön témacsoport volt a magyarság kérdése. Az Igazságosabb és testvériesebb világot című püspökkari körlevél volt a kiindulási alap. Az előadók között szerepelt még akadémikus korában Mádl Ferenc, itt járt Varga László, az idős kereszténydemokrata képviselő, Jankovics Marcell, Szörényi László, Pozsgay Imre és még sok más kiváló értelmiségi. Régóta dédelgetett tervem, egy irodalmi kávéház beindítása még várat magára. Azért valami hasonló működik a Rege cukrászdában, ahol havonta egyszer ugyancsak rendezünk kiállításokat.
– Ilyen sikertörténetre, ami a tihanyi apátság nevéhez fűződik, sokan nem számítottak…
– A sikertörténet talán túlzás. Az igaz, hogy furcsa cikkek jelentek meg, amikor a rend visszakapta az épületet. Emlékszem az egyiknek a címére, így szólt: „Isten veled, Tihany!” Szabályosan elbúcsúztatták mint kulturális központot. Voltak, akik neveket soroltak fel, akikkel a bencések – úgymond – nem fognak tudni mit kezdeni. Mit mondjak, indirekt módon megkaptam a kiállítási programot. Az új galériát Kondor Béla tárlatával nyitottuk meg. Borsos Miklós 77 tusrajzából olyan kiállítást csináltunk, ami másutt még nem került a falakra. Azt szeretném, hogy Tihany valamilyen módon szellemi-lelki igazodási pont legyen. Semmiféle nagyüzemet nem akarunk kiépíteni. Szerzetesi módon szeretnénk élni, de a világtól nem elzárva, nyitott kapukkal.
– Az egyház számára ma mennyire fontos szerepe van a kulturális értékek megőrzése mellett a kultúra teremtésének?
– Az egyháznak sosem volt elsődleges feladata a kultúrateremtés, de sosem létezett egyház úgy, hogy ne teremtett volna kultúrát. Egyrészt úgy, hogy az evangélium hirdetésével alkalmazkodott valamilyen kultúrához, illetve azt a kultúrát, amelyhez alkalmazkodott, felhasználta nyelvként. Így az kommunikációs eszközzé vált azoknak az embereknek a számára, akikkel egyébként nem volt és nincs kapcsolata. Megpróbálhatunk beszélni elvont igazságokról, ami az emberek füle mellett elszáll. De ha láthatóvá, tapinthatóvá tesszük a szépet, az számukra egzisztenciális élménnyé válik.
– A kulturális értékeket is, ahelyett hogy értékelnénk, egyre inkább fogyasztjuk…
– Hátat kellene végre fordítani annak a szemléletnek, hogy kiárusíthatunk bármit, mert ezzel feléljük a jövőnket. Nem lehet árucikket csinálni a Balatonból, vagy áruba bocsátani a Tihanyi-félszigetet. Meg kell őrizni valamit azok eredeti épségéből. Olyan szellemi környezetszennyezés történik nap mint nap, amit észre sem veszünk. Létrejön az a paradox helyzet, hogy minél többen jelennek meg valahol, annál inkább vásárivá válik ott a világ. Ezzel nehéz szembefordulni. Minden évben jönnek hozzám árusítási engedélyért. Ilyenkor az az elvem, hogy senki nem kap engedélyt a mi területünkön. Nem tudok, nem is akarok igazságot tenni köztük. Az ő harcuk nem a megélhetésért való harc. Ez már a harácsolás, a mindent bekebelezni akarás szintje.
– Érdeklődnek a magyar kultúra iránt a tópartra látogató hazai és külföldi turisták?
– A tiszta kultúrára kevés a kereslet. Mindazonáltal módszeresebb, világosabb programokra lenne szükség. A mostaninál vonzóbb kínálatra.
– Ha figyeljük a politikusok megnyilatkozásait, ígéreteit, a mai új jelmondatokat, hasonló következtetésre juthatunk: az anyagi juttatásoktól, attól, hogy ebből meg abból több lesz, ha tetszik, a mennyiségtől még egyáltalán nem mozdultunk el a minőség felé…
– Betömjük az emberek száját, hogy ne tudjanak beszélni. Illetve elkápráztatjuk a szemüket, hogy csillogjon akkorát, hogy utána egy ideig ne lássanak. Erről van szó. És arról, hogy nincs jövőkép. Pedig ha beburkolóznánk, ha csak a mának élnénk, az tragédia lenne. Szeretném leszögezni, hogy az egyházaknak nem szabad kötődniük politikai rendszerekhez. A II. vatikáni zsinat egészen határozottan állást foglal emellett. Ugyanakkor arról is beszél, hogy a keresztény embereknek kötelességük részt vállalni a köz ügyeiben, melyek egyrészt a nagypolitikában, másrészt a helyi politikában dőlnek el. Egy demokratikus, piaci váltógazdaságban lehet valaki akár hatalmon, akár ellenzékben, azokat az értékeket, amelyeket négy évvel ezelőtt értéknek tartott, nem szabad feladni. Eszményképeink kötődjenek az elmúlt ezer évhez. Ezek az értékek ugyanis kiállták az idő próbáját. Amikor a Nemzeti alaptanterv elveinek a kidolgozásával foglalkoztunk a kilencvenes évek elején, ezekre a fogalmakra, hogy igaz, jó és szép, sokan azt mondták: ezek konzervatív értékek. Attól, hogy valami konzervatív, nem biztos, hogy nem időtálló.
– S ennek tudatában naponta méricskéljük magunkat más nemzetekhez, az európai uniós országokhoz…
– Nem vagyok biztos abban, hogy az Európai Unió szabványaihoz kell igazítanunk a belső életünket. Azok a szabványok vonatkozhatnak üvegekre, közlekedési rendre, esetleg egységes pénzrendszerre. Viszont minden ember különböző, mindenki egyszeri és megismételhetetlen. Minden helyi közösség, minden nép és nemzet megismételhetetlen. Rettenetesen félek attól, hogy nem állunk ellen a gyarmatosításnak. A Tihanyi-félsziget nagyon jó modellje az ország gyarmatosításának: a bennszülött tihanyi eladja a tehetős idegennek azt, ami az övé. Majd elkezd dolgozni az egykori saját tulajdonán, és nem keres annyit, amennyiből a saját házát fenn tudja tartani. Az elmúlt tíz évben a hatvanas–hetvenes évekhez képest harmadára csökkent a gyermeklétszám. Merthogy a gyereket vállalni képes korosztály elköltözik – a drágaságtól nem tud itt megélni. A tihanyi általános iskolában folyamatosan csökken a gyerekek száma. Egyszer csak gazdasági megfontolásból úgy dönt az önkormányzat – bízom benne, hogy ez sosem történik meg –, hogy járjanak Füredre a gyerekek, és bezárja az iskolát. Végül üdülőfalu lesz Tihanyból, ahová nyáron vitorlázni járnak a külföldiek és a magyar felső tízezer.
– Ebben a helyzetben lehet egyáltalán a jövőről álmokat szőni?
– Bízom abban, hogy van Magyarországon olyan fiatalság, amelynek létezik az anyagiaknál fontosabb érték. Időről időre, úgy látszik, a túléléshez szükség van arra, hogy szigetekre vonuljanak vissza az emberek. A szigetre való visszavonulás nem jelent szükségképpen teljes elzárkózást: a szigetek egymással kapcsolatot tartanak. Érzékelem, hogy léteznek – ha ki szabad mondani e szót – mozgalmak, és vannak egymásra figyelő emberek, akiknek a számára nem a direkt politika az első, hanem az emberi élet.

Dr. Korzenszky Richárd OSB 1941-ben született Csornán. Pannonhalmán teológiát végez, az ELTE-n magyar–orosz szakos tanári diplomát szerez. Tanár a Győri Bencés Gimnáziumban, majd gimnáziumi igazgató Pannonhalmán. 1989–1994-ig a pannonhalmi főapátság perjele. Az Antall-kormány idején miniszteri biztos a Művelődési és Közoktatásügyi Minisztériumban. 1994 óta a tihanyi apátság perjele.