A száguldó könyvkötő

A műhely az Ó utcában van, és 1909 óta működik. Ó utca – ez szép, ugye? Én mindig büszke voltam arra, hogy Óbudán jártam iskolába: az ó betű miatt. Az utca a hatodik kerületben van, közel az Operához, az Operetthez, a Moulin Rouge-hoz, erre könnyen belebotlik az ember egy hőstenorba vagy egy szubrettbe. A művészeken kívül az egy főre jutó mesterek száma is magas. Itt egy csillárkészítő, ott egy lakatos, túloldalon az a kis kopasz remek villanyszerelő. A könyvkötőt Gyenes Jánosnak hívják, hetvennyolc éves. Műhelyébe lépcsőn kell lemenni. Pár éve még fából volt, ma kerámiából. A csöngős ajtót is lecserélte, most hívótelefonnal működik. Haladni kell a korral, kérem. Ami a haladást illeti, a szuterén ablakából jól látja a forgalmat, főleg a lábakat. Ha felnéz, tudja, milyen cipő a divat. Mostanában a pucolatlan, mondja a mester.
A műhelynek irodája is van, berendezése egy asztal és két szék. Oda vezet a könyvkötő, meg akarja mutatni az első üzleti könyvet. Erre nagyon büszke.
– Apuka 1909 óta vezette. Precíz volt, beírta a legapróbb dolgokat is. Látja? Vászon 30 krajcár, papír 9 korona 30. A legnagyobb tétel viszont hiányzik: anyuka az alkalmazottja volt, és egy napon feleségül vette.
– Ön hogyan lett könyvkötő?
– Gondolhattam volna másra? Apám, anyám az volt, és nekem tetszett a szakma. Harmincnyolcban kezdtem a tanulást, de alig telt el másfél év, apuka agyvérzést kapott, és lebénult. Épp vízi túrán voltam a cserkészekkel, onnan hívtak haza. A műhelynek nyolc alkalmazottja volt, másnap már én irányítottam őket – tizenöt és félévesen.
– Bírta?
– Nem volt pardon, csinálni kellett. De származott ebből jó is: nem vittek el a háborúba. A családfenntartókat mentesítették.
– A nyolcemberes műhellyel mi lett negyvenöt után?
– Csak négyen maradtak. Így tudtam megúszni az államosítást.
– Maszek maradt végig?
– Majdnem. Muszájból tag lettem egy szövetkezetben, de nem léptem be. Furcsán hangzik, ugye? Pedig így igaz. Elintézték a barátaim.
– Befolyásos barátai lehettek.
– Volt köztük olyan is.
– Minden szakmában van ranglista. Kik ma a legjobb könyvkötők?
– Én, kérem, évtizedekig a mestervizsga-bizottság elnöke voltam. Nem volna illő, ha neveket mondanék.
– Mondjon legalább egyet…
– Szívesen tenném, de ma már nincs a szakmának művésze. Ha volna is, a munkáját nem tudnák megfizetni. Ezért szűnt meg például a művészi bőrkötés.
– Idejövet ezt a jógakönyvet olvastam. Mennyibe kerülne, ha bőrbe szeretném köttetni?
– Amiről kérdez, egyszerű bőrborítás. Nem az igazi.
– Milyen az igazi?
– Azt spárgára varrják, peremre verik, a hátlemezére borda készül, vászonnyílásos előzékkel látják el, s a végén aranyozott díszítést kap. Érteni fogják ezt az olvasók?
– Ó, a mi olvasóink sok mindenhez értenek. Biztosan akadna, aki ezt a prést tudná kezelni. Ugye, ez prés?
– Igen, a Mansfels cégtől való Lipcséből, a kilencszázas évek elején vette apuka. Ma is jól működik. Régi darab az asztali vágó, Anders és fia gyártotta Bécsben, ez meg itt borítékkészítő gép: valamikor azzal is foglalkoztam.
– Könyvkötéssel, borítékkal – mivel még?
– Kasíroztam vászonra fali térképeket, készítettem üzleti könyveket, s a háború után, amikor hiányzott a jutazsák, háromrétegű lisztes- és cukroszsákokat. Abból sokat rendeltek, nagyon ment.
– Most, hogy béke van, mi megy?
– A diplomamunkák. Nagy benne a praxisunk.
– Voltak neves megrendelői?
– Közel az Opera, főleg zenészek hoztak munkát. Járt ide Kodály, Farkas Ferenc…
– Kodály mit hozott?
– Kottát, természetesen. Nem sokat beszélt. Ezek a művészek mind elvont emberek. Itt voltak, és mégse voltak itt: gondolatban egész máshol jártak.
– Rajtuk kívül?
– Gyakran jött Simándy. Ő mindig kedves volt, ahogy Vámos László is, aki forgatókönyveket hozott. Köttetett még Móna, az öttusázó.
– Politikusok?
– Soha.
– Milyen megélhetés a könyvkötés?
– Ha az ember jutni akar valamire, naponta tizenkét órát kell dolgoznia. Ez kézműipar, minden munka egyedi, az ilyesmi nem hoz nagy hasznot.
– Nem úgy látom, hogy oka volna panaszra. Jó erőben van, pedig maholnap nyolcvan, és ideje nagy részét egy pincében töltötte.
– Ó, sokat voltam én szabadban, főleg az elején: vízi cserkészként. Együtt táboroztam a Dunán Baktay Ervinnel, az orientalistával, kajakkal Passautól Pestig lapátoltam, ezenkívül síeltem, kerékpároztam, a Vörös Meteorban röplabdáztam. Mikor pedig ötvenegyben megnősültem, vettem egy motort, és a feleségemmel bejártuk az egész országot.
– Autója mikor lett?
– Ötvenkilencben. Akkor vettem kiutalásra egy régi Mercedest. Harmincnyolcas gyártású volt, az a típus, amivel Rommelék jártak Afrikában. Egy vállalat adta le, teljesen újjávarázsoltam. Ha most megvolna, ámulna mindenki.
– Akkor nem ámultak?
– De, nagyon. Az Ó utcában senki másnak nem volt kocsija. Mégis eladtam, mert vonzott a sebesség: versenyző lettem.
– Igazi autóversenyző?
– Annál is több: kétszeres ralibajnok.
– Az igen! Melyik volt a legjobb kocsija?
– Egy BMW 318 I típus. Az i betű azt jelenti, hogy injekciós.
– Köszönöm… Ahogy elhallgatom, mindig tudta, hogyan kell jól élni.
– Régen valóban, de ma már csak vegetálni lehet. Kevés az igényes ember, akik rendszeresen köttetik a könyveiket. Pedig volna mit. Az új szótárak nemigen bírják a használatot, hamar szétesnek.
– Rosszak a mai könyvek?
– Nincs tartósságuk. Mintha arra készülnének, hogy olvasás után eldobják őket.
– Ön bizonnyal nem hajigálós típus, és otthon a polcokon saját kötésű könyvei vannak.
– Nagyon kevés.
– Vagyis úgy, ahogy a szabónak nincs jó kabátja…
– Pontosan.
– Bele szokott olvasni a könyvekbe, amelyeket kötni hoznak?
– Hogyne. Így fedeztem föl Huxley Szép új világát. De akit legjobban szeretek, az Móra. Melyik könyvét? Ének a búzamezőkről. Ismeri? Annál nincs szebb.
Hirtelen feláll, szól, hogy menjek vele. Hátul a raktárban egy dobozból elővesz néhány könyvet. Szeretné megmutatni, milyen az igazi bőrkötés. Beszél, de ahogy kézbe veszi őket, már nem rám figyel. Ujjával gerincüket simítja, aztán tenyerével a bőrt, szeme csillog, mikor az aranymintákra néz. Nem tudom, hogyan érintette meg a nőket, de ha így, boldogok lehettek.