Aktív hitelpolitika, avagy örökölt adósság

Az októberi önkormányzati választások előtti utolsó közgyűlésen kíván 32 milliárd forintnyi hitelt felvenni a főváros vezetése. Az időzítés önmagában okkal felvet politikai kérdéseket: miért éppen a négyéves előadás utolsó felvonásának fináléjába kellet beiktatniuk egy ilyen hatalmas pénzről szóló „epizódot”, és vajon mi lehet ennek a tranzakciónak a valódi értelme, célja? Csupán tájékoztatásul: jelenleg 53 milliárd forint adóssága van a fővárosi önkormányzatnak, tehát az önkormányzati ciklus utolsó pillanatában ezt az összeget kétharmadával emelné meg Demszky Gábor. A jövő év végére egyébként 105 milliárd forintra emelné a hitelállományt (a kamatok nélküli tőketartozás összegét) a főpolgármester. A tervek szerint a hitelek felvétele 2005-ig folytatódik, addigra 157 milliárd forint lesz a tőketartozás.
S hogy mire kell most a 32 milliárd forintos hitel? Egy öt évvel ezelőtti kötvénykibocsátás, magyarul egy másik, egy régebbi hitel visszafizetésére. Azt persze senki nem magyarázza meg, hogy tulajdonképpen mi szükség a 32 milliárdra, ha „csak” 21 milliárd forintot kell visszafizetni a kötvények miatt. Idén egyébként 3,2, tavaly pedig 2,5 milliárd forintra rúgott az az összeg, amelyet a fővárosnak adósságszolgálatra kellett tartalékolnia. Jövőre 24,7 milliárd forintra emelkedik a kötelezően visszafizetendő összeg.
A fővárost vezető MSZP–SZDSZ-koalíciótól nem idegen a választások előtti nagy összegű kötelezettségvállalás. 1998-ban Medgyessy Péter, a Horn–Kuncze-kormány pénzügyminisztereként, alig egy hónappal a kormányváltás előtt írta alá a 4-es metróról szóló, százmilliárdos szerződést. (Ez az a bizonyos megállapodás, amelyet azután nagy figyelmet keltő per végén a Legfelsőbb Bíróság semmisnek nyilvánított, mert nem állta ki a törvényesség próbáját.)
A hitelfelvétel szükségességét Atkári János főpolgármester-helyettes azzal magyarázza, hogy a halasztott visszafizetés miatt egy-egy beruházás árát ténylegesen azok fizetik meg, akik élvezik a fejlesztés hasznát. Ez magyarra fordítva azt jelenti, hogy a hitelből most megvásárolt nagykörúti villamosok árát már nem a Demszky Gábor vezette mostani önkormányzatnak, hanem az őt váltó új főpolgármesternek és stábjának kell kigazdálkodnia, csak éppen az utódaikat terheli a kamat terhe is. Ezt Demszky Gábor és csapata – a régi idők politikai szellemét idéző eufemizmussal – „aktív hitelpolitikának” nevezi. Az aktivitással, már ami az eladósodás tempóját illeti, valóban nincs is különösebb gond, ez igaz. A helyzetet azonban jobban jellemezné az eszelős pénzkölcsönzési kényszer kifejezés, vagy az „addig vegyünk fel hitelt, amíg adnak, akkor is, ha nincs rá szükség” mondat.
A magyarázkodás tehát nagyon rútul sántít, ráadásul igazán nem vall nemes erkölcsre. A hosszú távú intézkedésekről, például a hitelek felvételéről legalábbis illene megkérdezni a jövő generációját is, hiszen a most leköszönők után következőknek valóban viselniük kell a mai döntések hatását, következményét.
Nagyapáink és dédapáink a diófa elültetése során nem a maguk hasznát lesték, unokáikra és dédunokáikra gondoltak. Emellett a facsemete árát és a munkájuk költségeit sem akarták rajtunk behajtani. Eleink – akiknek köszönhetően mi magunk is létezünk – az általuk megteremtett javakat, és nem az adósságaikat akarták ránk örökíteni.