Aleppói tánc

Aki még nem járt az iszlám világban, annak Szíria a Kelet megtestesülése, minden arabeszk romantikájával és nyomasztó kiszámíthatatlanságával. Aki már járt, annak a rend és a nyugalom szigete, világi felszínnel, de körkörös mozlim látóhatárral. Aki ezeregyéjszakás díszletekre, kalandokra vágyik, megkapja. Aki pedig az iszlám hagyomány eredeti szellemiségére, a vallási türelem, a nőkultusz, a nyugati civilizációtól való mélységes idegenkedés gyökereire kíváncsi, az sem fog csalódni.
Szíria már a törökországi Antiokheiában, a mai Antakyában elkezdődik, ahol a grillcsirke mellé mentalevelet adnak, az utcán szinte csak arab szót, zenét hallani, és a buszállomás ontja a libanoni, szaúdi, emírségekbeli burnuszos férfiakat meg a külön dimenziókban suhanó, láthatatlan arcú nőket. A török–szír határon taxit fogadunk, nagydarab, szakállas fickó a sofőr, aki kezdetben kedvetlenül vakkant néhány szót (erőszakosan alkudtunk vele), ám amikor próbaképp oroszra váltunk, széles mosoly terül arcára, és dőlni kezd belőle a mondanivaló. Évekig dolgozott Moszkvában, fejtegeti, és bár keveset keresett, azért a moszkvai „gyévuskák”-ért („ocseny, ocseny kraszívije gyévuski”, emlékezik könnybe lábadt szemekkel) igazán megérte ott maradni. Közben változik a táj: nyomorúságos falvak váltakoznak csenevész pínealigetekkel, s az ablakból piszkos autószerelő műhelyekbe, düledező lakóodúkba látunk be. Szíria egyik legnagyobb tragédiája a műanyag pillepalack feltalálása, mert a lebomlani képtelen anyag összeegyeztethetetlen a nomád mentalitással, mely habozás nélkül megszabadul a funkciótlan dolgoktól. A forró szélben ezrével sodródó ásványvizes palackok megpecsételik a természet sorsát.
Aleppóba érkezünk, nagy a tolongás a perzselő belvárosban.
– Nézzen csak oda – ragadja meg karomat sofőrünk, s néhány fehér burnuszos járókelőre mutat –, miféle világ ez: azt hinné, micsoda kívánatos gyévuskák lapulnak a ruha alatt, pedig ronda szőrös férfiak ezek – s hátamat csapkodva nevet saját viccén.
Alepóbban, mint szerte Szíriában, kedvelik a magyarokat. A testvéri szeretetrohamok leginkább a Szojuz-idők maradványai – mi mindig egy oldalon harcoltunk, mondják a szírek, barátságos lapogatások közepette. S mi nem ábrándítjuk ki őket. Másfelől számosan végeztek magyar orvosi egyetemeken, ők többnyire jó szívvel emlékeznek vissza hazánkra. Akárkivel elegyedünk is szóba, senkinek nem jut eszébe Budapestet Bukaresttel összekeverni, és a világnak ezen a tájékán még mindig afféle sportnagyhatalomként tartanak bennünket számon. S mi nem ábrándítjuk ki őket.
Aleppó nem olyan szép és kecses város, mint Damaszkusz, de nyüzsgőbb, izgalmasabb, s furcsamód régiesebb hangulatú is. A főutakon nagy sebességgel, szemkápráztató technikával, fülsiketítő dudálással szlalomoznak az autók, közöttük pedig, gyakran a forgalommal szemben, kissé feszült tekintetű szamarakon ügetnek hazafelé a gyümölcsárusok. Piacát a Közel-Kelet egyik legnagyobb szukjaként (bazárjaként) tartják számon. Távoli sivatagokból sereglenek ide a beduin és kurd nomádok, délről, keletről az arab kereskedők, északról a törökök. Aki nem ügyel, már a bejárati kapuknál nyakon csípi egy-egy szemfüles ékszer-, bőrdíszmű- vagy nőiruha-kereskedő, udvariasan, de ellentmondást nem tűrőn magával hurcolja a bazárútvesztő bugyraiba, ahonnan nem egyszerű kievickélni, főként, ha újra és újra áldozatul esünk saját kíváncsiságunknak. Mert napokat lehet eltölteni Aleppó szukjában. Végig kell látogatni az Omajjád-nagymecset köré épült fedett kereskedőutcákat, ahová csak a boltívekbe vágott kisablakokon esik be a fény. Egyik utcában fürdünk a keleti fűszerek bódító illatában: leandervirágból készített tea, ínycsiklandó édességek, nehéz szagú szappanok sorakoznak a pultokon. A másik utcában lógó nyelvű birkafejek, szederjes színű csirkék csüngenek a hentesboltok előtt, amott temérdek arany ékszer vakítja el a látogatót. És végig kell látogatni a piac kánjait, ezeket az oszmán időkből való vagy sokkal régebbi karavánszerájokat, amelyeket hatalmas kapu választ el a szuksikátoroktól, hogy a megfáradt kereskedelmi utazó az udvaron kiköthesse öszvéreit, tevéit, a kicsiny szobák egyikében megpihenjen, a kávéházban megtárgyalja a világ dolgait, a hammamban (fürdőben) fölfrissüljön, mielőtt az udvarszéli mecsetben eleget tenne napi spirituális kötelezettségeinek.
Délután bemerészkedünk a szuk mögötti városrészbe. A rendben tartott sikátorok kisebb mecsetekhez, szappangyárakhoz, fürdőkhöz visznek. Különös helyre bukkanunk, a Bimaristan Arghan nevezetű középkori tébolydára, amely az arab építészet remeke. A központi udvarban szökőkút, mellette emelvény. Egykor a víz csobogásával és zenével gyógyították itt az őrülteket – magyarázza készségesen egy edzőruhás, intelligens arcú úriember –, a betegszobák ablaka a medencés udvarokra nyílt. Körbejárjuk a fojtogatóan szűk cellákat, s amikor kikukucskálunk az egyik rácsos nyíláson, megpillantjuk az ötven év körüli urat: hol balettosan finom mozdulatokkal, hol meg fegyvertáncok fenyegető gesztusaival lépked a medence körül, csorog az izzadság róla, előtte magnó, s ő pörgő ritmusú zenére táncol.
– Ez az aleppói tánc – törli meg homlokát –, iskolás gyerekeknek tanítok helyi néptáncokat – fűzi hozzá, látva csodálkozásunkat. Megszállottan fog magyarázatba férfitáncokról, szertartásokról, mulatságról, de ez nem elég neki, hóna alá dobot szorít, megfogja kezünket, és táncba visz a tűző napon, ott, az aleppói bolondokháza udvarán. Mi sem hagyjuk annyiban, gyimesi csángó táncot mutatunk neki, aztán megint ő következik, és így beszélgetünk egy szó nélkül, mélységes egyetértésben.
Másnap továbbindulunk, a hajdani keresztes hadak útvonalát követve fölkapaszkodunk a kopár hegyekre, amelyeken egykor templomosok, johanniták, szedett-vedett európai paraszthordák vetették meg lábukat. Tetteiket még saját krónikásaik is sokszor borzadva örökítették meg. Mint egy Aleppóhoz közeli város ostromát: „Maarratban a mieink üstökben főzték meg a felnőtteket, a gyermekeket pedig nyársra húzták, megsütötték és felfalták” – jegyzi fel Raoul de Caen, a frankok történetírója. „Aki csak hallott a frandzsokról, mindenki vadállatot látott bennük, akik kitűnnek ugyan a bátorság, a harci erények terén, de azon kívül semmi másban, ahogyan az állatok is csupán a testi erejükkel” – vélekedik egy kortárs arab krónikás. Hogy a Nyugat a barbárság, az erkölcsi romlottság jelképévé vált az iszlám világban, azért nem keveset tettek a Közel-Keletet végigdúló keresztes lovagok.
– A Nyugat itt a mai napig kultúrarablónak, semmint terjesztőnek számít, és elsősorban az amerikaiakra gondolok – hangsúlyozza fiatal arab útitársunk egy kisbuszon. – Az arab világban a nyugati civilizáció mai agresszivitása legtöbbünkben a keresztes háborúk stílusát, alattomos vérengzéseit idézi föl. Amerika és csatlósai függetlenségünket veszélyeztetik.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a mohamedán hagyomány a keresztényeket és a zsidókat „ahl-al-kitab”-nak, azaz a könyv embereinek tartja, és tiszteli őket, ugyanakkor a muzulmánok mélységesen csodálkoznak azon, hogy bár ők elismerik az ószövetség legnagyobb prófétáit, Jézust pedig a legnagyobbak között tartják számon, a keresztények Mohamedre mégis fitytyet hánynak. Útitársunk, aki a közép-szíriai Homs városában egy olajfúró cégnél dolgozik, elmondja, hogy az arabok az északír atrocitásokat a keresztény fanatizmus jelképének tartják. Ugyanakkor a szír tévé kémfilmjeiben a főgonoszt többnyire csúnya, horgas orrú zsidó ügynökök testesítik meg, akit a magányos arab szabadságharcos végül mindig legyőz – a szír társadalom nem tudta megemészteni a közelmúlt zsidó–arab háborúit. A fiatal mérnök arca is eltorzul, amikor Palesztinára terelődik a szó: Izrael számukra földrajzilag értelmezhetetlen, nem létező fogalom.
Amikor kiszállunk a buszból a hegytetőn, a világ egyik legszebb váránál, lódobogást hallunk, majd vérfagyasztó csatakiáltást hallató szaracén könnyűlovasság viharzik el mellettünk. Krak des Chevaliers kettős falán kissé zilált öltözetű íjászok meregetik szemüket, a főkapunál pedig turbános nemesféle mobiltelefonál. Úgy tetszik, filmforgatás van, legalábbis bízunk benne. A ma is impozáns állapotban lévő johannita várat erővel soha nem sikerült bevenni: a XIII. század elején a lovagok kénytelenek voltak átengedni azt az ostromló arab seregnek szabad elvonulás fejében. Krak des Chevaliers, avagy arabul Quala’at al-Hosn, a nyolcszáz éves keresztény-iszlám erőd maga a megtestesült katonai misztika. Sértetlenül megmaradt bástyái, föld alá siető, titkos menekülő-alagútjai, hatalmas, boltíves istállói, legénységi szállásai, mecsetté alakított kápolnája, az arabeszk művészettel keveredő kecses frank gótika a számos szír keresztes vár egyik legszebb, legtitokzatosabb példájává teszi.
Továbbmegyünk a damaszkuszi úton, mely Bizánc-Isztambultól vezet Jeruzsálemig és vissza, és amelyen a lovagok is végigmasíroztak és szétporlottak, hogy Európa először és minden kétséget kizáróan szembesüljön saját hatalma, szellemisége, kultúrája érvénytelenségével keleten. Damaszkusz lelke a nagymecset, Mekka és Medina után a harmadik legszentebb iszlám imahely. A hatalmas épület, a háromezer éve még monumentálisabb arameus Hadad-, majd római Jupiter-templom beépített antik oszlopaiban, buja szőlőfürt-reliefes falaiban, aranyló mozaikjaiban még emlékeztet arra az időszakra, amikor az arab hódítók elkülönítettek egy helyet a keresztények számára a mecseten belül, hogy szabadon imádkozhassanak. A három minaret egyikét Jézus-minaretnek hívják. A nagymecset ma is hamisítatlan gyülekezet háza, merőben idegen a keresztények áhítatos és kegyes templomfelfogásától. A hatalmas csarnokban folyamatos zsongás, mormolás hallatszik, gyerekek kergetőznek az imádkozó férfiak között, egyiküket apja utoléri, s csattanós pofont kever le neki. A sarkokban mindenfelé zarándokok heverésznek, beszélgetnek vagy alszanak; másutt szakállas-turbános férfiú mesél nagy hévvel egy férficsoportnak, akik refrénszerűen, ritmikusan fel-felzokognak olykor. Nem messze tőlük fekete asszonykaréj ül egy tisztes külsejű úr körül, aki feltehetően Korán-órát tarthat nekik. Van, aki csöndben olvas, gyönyörködve sétál az oszlopcsarnokban, vagy éppen a Keresztelő Szent János fejereklyéje fölé emelt építmény díszrácsait csókolgatja, simogatja teljes bódulatban. Az iszlám harmóniáját és szenvedélyét egyaránt sugározza a damaszkuszi Omajjád-mecset légköre.
Amint a nagymecset a világ egyik legszebb szentélye, Damaszkusz óvárosa ókori maradványaival, zegzugos mozlim és tökéletesen más temperamentumú keresztény negyedével a világ egyik legáthatóbb szépségű városa. Turistát mégis alig látni itt. Egész Szíria szeptember 11-től szenved: a turizmust errefelé egész biztosan a terrortámadás tette tönkre. Amerikaiak, nyugat-európaiak elvétve, csak csoportosan merészkednek ide, s a világhíres sivatagi Palmürában, amelyhez fogható ókori romvárost keveset találhatni, egész nap magunkban csellengünk, alaposan meggyötörtetve és megkergetve a kétségbeesetten kéregető, vadabb forgalomhoz szokott pásztorfiúktól, idegenvezetőktől, italárusoktól. Pedig Szíria nem felkészületlen a turizmusban: az európainak nem szerencsés 3–4 dolláros ágyaktól a 8–10 dolláros, elfogadható minőségű, légkondicionált, zuhanyzós hotelszobákon át a 100–200 dolláros luxusszállókig minden megtalálható. A közbiztonság jó, és aki résen van, és tiszteletben tartja a helyi szokásokat, azt nagy meglepetések sem érhetik. A szír állam mindent megtesz, hogy visszacsábítsa a turistákat, ám a sok ezer éves műemlékeket, iszlám kegyhelyeket, fenyegető szépségű keresztes erődítményeket és keresztény ereklyéket rejtő világ ma elsősorban éppen azokat vonzza, akik irtóznak a turistaskanzenoktól. Feltehetően erre gondol Jézus is, akivel a hazafelé úton találkozunk a sivatag szélén. Mondjuk meg otthon, kéri a pufók, szőke férfi, akit erre a névre kereszteltek, hogy Jézus üdvözli a magyarokat, és várja őket a Közel-Keletre.
Vége