Bevásárlás után

A múlt héten megint előjött a bankár a magyar miniszterelnökből. Akinek tévé kell, vegyen magának! – mondta válaszul a jobboldalról megfogalmazott igényre. A „szegénységpárti” kormányfő praktikus hozzáállása érthető, bizonyos körökben ugyanis mindig így mentek a dolgok. Ha valamire szükség volt (légyen az bármely földi jó, a fél kiló bélszíntől a bértollnokon át a hatalomig), akkor azt megvásárolták. Ócsított forinttal, guruló rubellel, gorenje-dollárral, netán gumibottal. Egyre megy: ára volt, tehát megvásárolható.
Pedig tulajdonképpen egyet is érthettem volna Medgyessy Péterrel, olyan szépen mondta: elég egy közszolgálati televízió, nincsen szükség külön jobb-, külön baloldali adóra. De hát hol van most a közszolgálati adó Magyarországon? Egy pénz nélkül hagyott, egzisztenciálisan elbizonytalanított emberekkel működő, de politikusok által kézivezérelt tévé mikor lesz a szó klasszikus értelmében vett független közszolgálati? Inkább nevezzük nevén a gyereket: most van egy baloldalnak udvarló, adófizetői forintokból (nem) működő tévé, valamint két, baloldali-liberális üzleti körök és személyiségek által befolyásolt, országos szórású kereskedelmi csatorna (a műholdasokról most ne beszéljünk, a magyar lakosság fele se rendelkezik a vételükhöz szükséges műszaki eszközökkel). Akinek pedig másféle tévé kellene, az vegyen magának.
A jelenlegi magyar miniszterelnök javaslatán érdemes elgondolkodni. Csak kicsit másképp: nézzünk mögé a logikának. Az MSZP ezek szerint már bevásárolt? Mikor volt az üzlet és ki kötötte? Vagy ez is a szigorúan titkos tiszti múlt része, és majd bizottságot hoznak létre a fel(nem)tárására?
A magyar elektronikus médiából gyakorlatilag kiszorult az ország fele. 49 százaléka. Polgári, nemzeti értékek alapján ma már nem készül, nem készülhet műsor. Felelős politikus – még ha titkon örül is ennek – nyíltan nem mondhatja erről, hogy ez így jó. A profitvadászaton alapuló liberalizmus és a nekik falazó baloldal ugyanis nem ismer olyan kategóriákat, mint erkölcs, hit, mértékletesség. Aki véletlenül belenézett a hétfői Nagy Testvérbe, tudja, miről beszélek – az intézményesített kukkolást dicsőítő műsorban hosszú percekig az egyik szereplő orvosilag is igazolt ártatlanságáról volt szó, gyomorforgató stílusban. Ebben a világban a jelen a nézettségről, a jövő a bankszámláról szól, nincs idő holmi avítt értékekre. Erre, és csak erre van szükség ma Magyarországon?
Tény, hogy a világ sok országában túlsúlyban vannak a baloldali-liberális médiumok a konzervatív gondolatok közvetítőivel szemben. Hasonló a helyzet az utánpótlás terén is: a ma oly divatos és gombamód szaporodó médiaiskolák szakmányban képzik a hasonlóan gondolkodó, gátlástalan zsoldosokat. Egyszer az is megérne egy misét, hogy miért alakult ez ki, de itt és most szó sincs egyensúlyról: az élni és élni hagyni alaptörvényéért folyik a küzdelem. Hogy legyen legalább egy jobboldali tévé, legalább egy jobboldali napilap, rádió, heti magazin stb…
Mert mi van most? A házunk táján maradva: visszatáncoló nyomda, lemondott hirdetések, megemelt lapár, állami nyomásgyakorlás – a külügyben például, úgy hírlik, a főosztályokon az eddigi húsz Népszabadság, húsz Magyar Nemzet és tíz Magyar Hírlap megrendelése egy utasítás nyomán húsz-egy-húszra módosult. Az elektronikus médiumokban sugárzott műsorokban még rosszabb az arány, negyven az egyhez.
Akinek nincs tévéje, vegyen magának. És akinek már van, az mit csinál?