Én nem tudom...

Én nem tudom, hogy az a szeretet, amelyet az elmúlt években a Magyar Nemzet olvasóitól kaptam (és főleg Natasa kapott), megérdemelt-e. Ha visszagondolok arra a pillanatra, amikor 1960 nyarán először mentem föl a New York-palota hűvös lépcsőin a második emeleten lévő szerkesztőségbe, ma is jó érzés fog el. Szerencsés (és végleges) pillanata volt az az életemnek. Huszonkét éves voltam akkor; a hatvankét éves Mihályfi Ernő főszerkesztő fogadott, aki néhány hónappal később már tekintélyének (és személyes szeretetének) teljes súlyával támogatott, s mentorom volt haláláig, tizenkét éven át. Barátom lett Ruffy Péter, Baróti Géza, Mátrai Betegh Béla és Illés Sándor, s az idők változtak ugyan, a körülmények is, de az soha sem fordult meg komolyan a fejemben, hogy elhagyjam a Magyar Nemzetet.
Az olvasók intenzíven áradó szeretetét és érdeklődését először akkor éreztem, amikor Barótival és Ruffyval együtt írtuk az Utazások a Fekete Malibun című szatirikus sorozatot 1970 táján, mondhatnám, élcelődtünk a fejlett szocializmuson, s ez sok Magyar Nemzet-előfizetőnek okozott örömet. (A humor és irónia, ami azokat az írásokat jellemezte, a rendszerváltozás után szinte elsődlegessé vált a stílusomban.)
Akkortájt (1970) írtam első bűnügyi regényemet, A feledékeny gyilkost, amelyet Mihályfi, abszolút szokásbontó módon, közölni akart a Magyar Nemzetben, de a pártközpont a jó ízlés nevében közbeszólt. Így a krimit (amely nem nélkülözte a humoros elemeket) az Új Tükör című hetilap közölte folytatásokban, majd könyv formájában megjelent a Magvető Kiadónál. A titok mindig foglalkoztatott. A nyolcvanas évek elején (szinte tevőlegesen) részt vettem a BRFK gyilkossági nyomozóinak munkájában. Átéltem valódi rejtélyt, láttam igazi szörnyűségeket, találkoztam akció közben originál gyilkosokkal, megismertem azt a világot, amelynek meséi a modern szórakoztatás alapjait adják. Két tényregényt írtam gyilkos ügyekről, s némi betekintést nyertem egy misztikusnak látszó világba.
Azóta sok víz lefolyt a Dunán. Az utolsó bűnügyi történetem 1991-ben jelent meg. Azonban bárki utána nézhet: A feledékeny gyilkos volt a Kádár-korszakban az első olyan detektívregény, amelyben nem külföldi kémek és diverzánsok után folyt szorgos nyomozás, s pozitív hősei nem szt-tisztek voltak, mint Hód és társai, hanem Rejtő hobóihoz és Agatha Christie detektívjeihez hasonló civil figurák. Mindezt azért idézem fel, mert az a megtiszteltetés ért, hogy én vagyok az első szerző, akinek regénye a Nemzet Lap- és Könyvkiadó gondozásában jelenik meg.
Van egy szép kínai mondás: ősszel a levelek visszahullanak a gyökerekhez. Hosszabb szünet után most visszatértem a krimi műfajához, hadd valljam be, azért ilyen sokára, mert néha bizony több év kell ahhoz, hogy az embernek ismét eszébe jusson egy ötlet, amely egyedi és eredeti. Ezt az agyi folyamatot a tavaly szeptember 11-én történt New York-i terrortámadás stressze indította el bennem. A valóság erősen hatott a képzeletre. Valami olyasmi jutott az eszembe, amit érdemes volt végiggondolni, kibontani és megírni. Ami távol esik a szokványostól. Nagyon kevés dolgot írtam eddigi életemben hasonló igyekezettel és élvezettel. Így jött létre A pokol pillangói című, háromrétegű regény, amely kaland, rejtvény, agytorna, de túl azon a terrorizmus, a gyilkos-öngyilkosság, a fanatizmus problémáit, s a három nagy világvallás egymásra gyakorolt hatását és feloldhatatlannak látszó ellentéteit is érinti.
A könyv bemutatója (amelyen előreláthatólag Natasa is részt vesz) szeptember 9-én, hétfőn lesz a Gellért Szálló klubtermében délelőtt 11 órától. Szeretettel várom olvasóimat, s mindazokat, akik támogatni kívánják a Nemzet Kft. első nagy könyvkiadói vállalkozását. Hogy kérhetek-e most ez egyszer fokozott figyelmet és bizalmat, én nem tudom…