Fogadás jobbról

Jönnek a csehszlovákok! Ilyen is volt. Meg olyan is, hogy jönnek a lengyelek. Ők a rendszerváltás adventjén, úgy 1986 és 1989 körül fordultak elő a legtöbben. Fő gyülekezőhelyük a Keleti pu. és környéke volt, tetszenek emlékezni, ugye: kvarcórát tessék, pan, kvarcórát tesssék, pan… A keletnémetek is jöttek. Egy elfeledett emberfaj, mely hektóban mérve kövér, márkában mérve viszont bizony sovány. Olyan idő is volt, amikor a vizigótok, a gallok meg a hunok jöttek. Ázsia böfögött, Európán pedig úrrá lett a hánysz és a frász. Most úgy tűnik, épp a sárga veszedelem időszerű ismét. Meg a sivatagi vihar. Jönnek a kínaiak. Meg az indiaiak. Meg az arabok. Meg az afgánok. Meg az afrikaiak. Nagy a jövés-menés. Mi, magyarok nemigen mentünk sehová, egyszer mentünk el a Donig, be is jöttek az oroszok, naná – a spanyolok viszont kétségtelenül mentek, Dél-Amerikába. Még az olaszok is elkódorogtak egyszer Etiópiába, „Heil” Szelasszié! – a franciáknak és az angoloknak pedig nagyon ment: övék volt Ázsia és Afrika java. Most pedig: a jeti visszatér. Kosztolányi elszívott millió cigarettái aktiválják magukat, s megideologizálják, hogy elvileg minden, mi Európa, füstbe mehet.
A magyar gondolkodók – közgondolkodók és mélygondolkodók – közül (gondolkodó az írástudók között) egyedül Határ Győző figyelt föl az infoeurópai civilizáció immunhiányos voltára. Nem indoeurópai, hanem infoeurópai civilizáció, igen, igen. Amikor Afrika délibb felén Rhodesia helyett Zimbabwét kiáltanak, örül a baloldali értelmiség, hogy lám, Afrika visszatalált saját gyökereihez. Amikor pedig az antwerpeni piactér zulu nyelven alkuszik, és arab nyelven imádkozik, akkor ugyanez az értelmiség ugyancsak örül: nekünk Mohács kell. Ha Robert Mugabe zimbambwei diktátor kommandókkal üttet rajta a fehér farmerokon, s védi meg az európai hatás ellen az afrikai gyököt, akkor ujjé, a ligetben nagyszerű. Ha viszont Európa önazonosságról, kulturális önvédelemről beszél, az xenofóbia. De miért?
Látszólag – mint fentebb céloztam rá – a gyarmatosítás miatti lelkifurdalás eredményeképp, valójában viszont azért, mert az infoeurópai civilizáció az első olyan világ, mely saját kulturális anulációjára épül. Ah, nulla… ó, zéró… Ez gyöngeségének és erejének egyidejű oka. Világnézetileg semleges hatalom az infoeurópai civilizáció előtt nem létezett. Eladdig a rendszer elválaszthatatlan volt a tartalomtól, az infoeurópai civilizáció viszont tartalom nélküli rendszerként tételezi magát. Olyan, akár a természettudomány. Gyakorlói szerint a természettudomány egy kérdésfeltevési mód, s nem egy eleve adott válasz. Mind a természettudomány, mind a modern infoeurópai demokráciamodell a benne részt vevő szándék ellenében rendszerszerű. Elvileg bárki bármit képviselhet, elvileg a kísérlet akármilyen eredményhez vezethet. A rendszer maga sem a molekulák, sem a politikusok, esetleg hittudorok számára nem kölcsönözhet világnézeti karaktert. Mindenki s minden szabad. És valóban: az infoeurópai civilizáció által megnyitott távlatok mind az emberi önmegvalósítás, mind pedig a természettudományos megismerés terén szinte beláthatatlanok. Történelmileg példátlanok. Ugyanakkor ez a valami, ami ennyire hatékony, kulturálisan gyakorlatilag halott. Most, sóbálvány módjára visszatekintve a huszadik századba, s álarccal – no nem a vasút, hanem – a huszonegyedik század felé, immár az a nagy kérdés, hogy inkulturálható-e, szellemileg újrafutózható-e az infoeurópai civilizáció? Inkulturálható-e a demokrácia? Ha inkulturáljuk, vagyis kijelentjük, hogy ugyanúgy historikus meghatározottságú és korlátozott érvényű termék, akár elődei, a birodalmak és rituálék, akkor nincs minek a nevében vonatkoztatni másokra. Hisz akkor másra vonatkoztatni hódítás. Ha viszont eltekintünk inkulturációjától, ha mindenkire vonatkozó egyetemes jogi erőtérnek fogjuk föl, akkor nem védhető meg a „szörnyű tagság” ellen, nem védhető meg az ellenében, aki-ami kitölti, s alkalomadtán visszaél vele.
Némely harmadik világbéli korifeus egyébként már inkulturálta is a demokráciát. Ők nem kérnek a „fehér ember” demokráciájából, környezetvédelméből s emberi jogaiból. A mi kínkeservesen megszenvedett értékeinkből, köreinkből. Európa nagyvárosaiban pedig fura szokások, gyilkossági módok és babonaságok terjednek. Némelyikük kifejezetten barbár. Fellépve ellenük, szemet hunyva fölöttük a vallási-kulturális autonómia sérül, az egyetemes emberi jogok sérülnek. Az, hogy igazság és jog olykor elbeszélhet egymás mellett, bár fülünk van a hallásra, nem titok régóta, de az, hogy a tradíció és a jog miként tud bizonyos esetekben szót érteni egymással, még hoszú ideig titok marad.
Amilyen az adjonisten, olyan lesz a fogadjisten? Európa-fogadó még habozik. Nem tudja, mit írjon ki a Ház elejére, hogy „Zimmer frei” vagy hogy „Minden jegy elkelt”.