Gyilkos nyarak

Először egy macskát vitt el. A napfogyatkozás nyara volt, ültünk a nappali csillagszórásban Pápasalamon egyik csodás kertjében, beszélgettünk, semmi dolgunk nem volt, csak a nap nézése, mi néztük a napot, a fogyatkozó nap minket. Olyanok voltunk, mint unatkozó orosz földbirtokosok, csak épp birtokaink nem voltak. Előtte való nap halt meg a macskám, emlékszem, ott még gyakran átfutott rajtam, mit csinálhat egyedül, csurom víz lesz a hűtőszekrényből kifolyó tócsáktól, vagy megeszik valamit, amit véletlenül az asztalon felejtettem – majd a hideg borzongás, hogy de hiszen… Hosszú hónapok múltak el, mire meg tudtam szokni: nyugodtan otthagyhatok már mindent az asztalon. Akárhol. Nem jön elém a kulcszörgésre, nem vágtat előttem égnek emelt farokkal, ha kimegyek a konyhába. Akkor gondoltam először: biztos a nyár. Szegény kis beteg macska, nem bírta ezt a nyarat. Következő nyáron egy távoli ismerős, akit jószerén csak fényképről ismertem, meg a verseiből. Ő volt a következő nyáráldozat. Mondtuk máskor is ezekben az években: gyilkos ez a nyár, nem való ez már nekünk. Évszázados melegrekordok dőltek, akkoriban nem dolgoztam, heverésztem a besötétített szobában, verseket írtam.
Aztán jött egy nyár, de előtte még egy tavasz. Egy május a Balaton- parton, de mintha nyár lett volna. Aztán eljött az igazi is. Egy kis dunai holtágban, a mi „lakatlan szigetünkön”, már a neve is csodálatos, nőnemű név: Veránka. A gemenci erdőben szarvasok, vaddisznók, gémek, kacsák, szúnyogok, békák, lepkék és tíz kicsi indián, városból szabadult író, Füzi László és kis Forrás-csapata vendégeként. Egy héten át csak fürödtünk, heverésztünk, ettünk, ittunk, locsogtunk. A Duna meg csak folyt. Simogattuk a lovakat, „hucul lovacskán poroszkál a sírás” – kérkedtem Nagy László-tudásommal, barátnőm a fülembe súgta: „Kedves gazdám, és most mi lesz?” „Szelíd csikónyakát fölemeli a reggel”, válaszoltam örömömben, hogy valaki még tőlem is idézhet. Lestük a szarvasokat, vacsorára vaddisznópörkölt, vagy bajai halászlé, meg sok minden más, amit szemérmetlenség lenne felsorolni. Kibeszéltünk mindenkit, különösen sokat pocskondiáztunk egy illetőt, aki örökké otthon penészedik, szobafogságban issza le magát a sárga földig, ellentétben velünk, akik ugyanezt a természet lágy ölén tesszük, és közösségben. A hatodik napon már olyan fáradtak voltunk, hogy szólni alig bírtunk egymáshoz, szerencsére szedelődzködni kellett. Indulás hazafelé. Jövőre veled ugyanitt. El kellett jönni, az élet nem csupa írótábor, pedig a nyárnak még nem volt vége, nem sejtettük, hogy már élesíti a kaszáját.
Alighogy leültem otthon a fotelba, szólt a telefon. „Szia Erzsi, azért hívlak, mert meghalt Józsi.” Temettük egész nyáron, ősszel és télen, és még mindig nem tudtuk eltemetni. Aztán azon a nyáron meghalt még egy író. Annak a nyárnak két íróáldozat kellett. Nem mentem el, csak az egyik temetésre. Nem akartam Y.-nal találkozni. A mai napig nem kérdeztem meg X.-t, Y. ott volt-e Z. temetésén. Ahogy múlik az idő, ez egyre kevésbé fontos. Akár el is mehettem volna. Aztán eljött ez a nyár is, ez a mostani. De előtte még a május. Már nem ugyanaz. Nem ugyanaz az út, nem ugyanaz az ebédlő. Nem az a nap süt az égen. Nem az a nap, nem az a hold. Alkotóház. Írók, nem írók. Alig szólnak egymáshoz. De az egyik költőre muszáj odanéznem mindig. Ő húgom kedvenc költője, elképesztő, mennyit tud idézni tőle. Persze jogos. Nagy költő volt. De ezt csak akkor gondolom, amikor már nem ül ott a szemközti asztalnál. Tegnap elvitte a helikopter. Egy szál rózsát tettem az asztalára, aminél ült. Épp csak köszöntünk egymásnak, míg élt. Nem beszéltem neki a húgomról. A felesége megköszönte a rózsát, felvitte a szobába. Átöleltük egymást. Nyáráldozat. Korán jött az idén, még csak május volt. Gyilkos nyarak ezek, gondolom. Talán az idén nem kér már többet, reménykedem. Aztán Veránka másodszor. Ami jó, az másodszor még jobb. Vonatkozik ez sok mindenre. Már nem kellett ismerkedéssel, óvatoskodással húzni az időt, fejest ugrottunk rögtön. Kisvártatva már megint jöhettünk haza.
Városban nem nyár a nyár, tiltakozott a szervezetem, lebetegedtem. De előtte még kirabolták a lakásomat. Elvittek mindent, ami mozdítható, tévét, videót, ékszereket, fényes nappal egy hétfői napon. Napokig sírok, „aránytalan ez a fájdalom egy rablásért” – mondja valaki. „Aránytalan, hogy szóba állok veled” – gondolom. Mozgásképtelen vagyok, de van valakim, akire gondolhatok. Vagy álmodhatok is akár, sokat alszom ezen a nyáron. Kezdem azt hinni, ez a nyár megfeledkezett rólunk, hiszen már itt a vége.
És akkor egy telefon. Halottad? Meghalt a Gion. Az nem lehet. De. Lehet. Ez már biztos. A Gion. Ő volt a mi korelnökünk Veránkán. Ha nem lett volna korelnök, akkor is ő lett volna. Mert olyan volt. Noha csupán „motyorászott”, de akkor senki nem beszélt közbe. Ő volt az, aki ritkán mozdult el a teraszról, onnan nézte a gemenci erdőt, mégis tudott mindent. Nem jött velünk, de türelmesen meghallgatta beszámolóinkat. Soha nem mondtam neki hogy Nándi, Nándor. Nem tudom, hogy szólítottam. Nekünk ő „A Gion” volt. Így, nagy A-val, mert az irodalom történetét írók nem igazán írták naggyal a nevét. Nem eléggé. Az egyik a három élő magyar író közül, akinek minden megjelent sorát elolvasom. Tessék. Ez a mondat még jelen idejű lett, pedig már néhány napja múlt időbe fordult. Úgy lenne helyes. Helyes? Hogyan lenne helyes a halálra átállítani a mondatainkat? Az arcunkat, a szemünket, amivel őt már nem látjuk soha többé. Emlékszem ahogy utána néztem, nem tudtam, hogy utoljára. Húzta maga után a gurulós bőröndjét. Milyen öregesen megy, gondoltam felháborodottan, hiszen soha nem volt öreges. Fiatal volt szemének csillogása, amikor nagy ritkán beszédre szánta magát. Szerettük hallgatni. A magyar olvasók nem tudják még, hogy milyen nagy írót veszítettek el. De már készül a trilógia angol fordítása. Megérdemli. Vacsora után a táborban mindig megkérdezte: „Na, emberek, akkor most döntsük el, itt folytatjuk, vagy fölmegyünk a teraszra?” Ez volt a legfontosabb kérdés a világon. És fölmentünk mindig. Megszavaztuk neki a Kossuth-díjat. Közömbösen fogadta, tudta: jár neki. Ő az, aki jövőre már nem lesz velünk. Ez a gyilkos nyár, igen. Elvitte, ami az övé. Jövőre semmi nem lesz már olyan. Nézzük majd az árvíz által megtizedelt szarvasokat, gémeket. Keressük egymás szemében magunkat. És őt, aki most nélkülünk ment föl a teraszra.