Japán lakossága csendesen vette tudomásul a háborús vereséget. Az augusztusi borzalmak, a nukleáris támadások azonban sokkal nagyobb bajt okoztak, mint azt az amerikaiak hitték volna. Céljuk hivatalosan a háborús Japán térdre kényszerítése, a tengelyhatalmak mielőbbi legyőzése volt. A Missouri hadihajón aláírt egyezmény szerint a két kormány megegyezett abban, hogy a „Kisfiú” és a „Kövér ember” kódjelű atombombák ledobása helyes volt, lerövidítette a háborút. A japánok – lenyelve a békát – dolgozni kezdtek, s lassan gazdasági csodát emlegettek világszerte. A lerombolt városokat újjáépítették, s emlékparkokban figyelmeztetnek a nukleáris tragédia áldozataira. Amerika közben megvetette lábát a távol-keleti szigetvilágban. Tízezrekre rúg ott állomásozó katonasága, repülőgép-arzenálja, hadiflottája. Japán azonban az idő múlásával megszerette a jenkiket, s bár minden évben gyászolnak Nagaszaki és Hirosima áldozatainak emlékfalánál, az amerikai életforma továbbra is csodálatra méltó számukra.
A háborús emlékek azonban nem egyértelműek. A japánoknak a német–olasz–japán szövetség nem szégyenteljes, inkább dicsőséges múlt. Napjainkban is a legnagyobb hősöknek kijáró tisztelettel áldoznak a világégésben elhunyt katonáiknak. A miniszterelnök évente meglátogatja a hősöknek emelt szentélyt, hogy lerója tiszteletét. S bár mindenki elismeri, akadnak sötét fejezetei háborús történelmüknek, önvizsgálat nem zajlott le a lelkekben. Pedig éppen ezt várják a japánoktól a tenger túlpartján élő népek, a koreaiak és a kínaiak. A háború alatt ugyanis ezeket az országokat Japán megszállta, s az ott töltött idő során számos erőszakcselekmény történt. Kína és főleg Korea ezért azóta is kártérítést és bocsánatkérést követel.
Kérdéses, hogy megtörténhet-e a nyilvános mea culpa. Korea és Japán kapcsolata egyebek mellett éppen a hatvan évvel ezelőtti események miatt meglehetősen hűvös. A közösen rendezett futball-világbajnokság alatt rendszeresen szondázták a két ország lakosságát, a másik iránt érdeklődve. Az eredmény lesújtó volt. Japán nem bízik Koreában, a „szegény rokonban”, Korea pedig mindmáig emlékezik a japán katonák cselekedeteire – s képtelen megbocsátani. Egyes megkérdezettek úgy vélték, a japánok azért nem szeretik őket, mert bűntudatuk van a háborús események miatt, de ezzel nem tudnak szembenézni. Szimbolikus mindenesetre az a tény, hogy soha egyetlen japán császár sem látogatta még meg Koreát. Ennek persze a feledés homályában rejtezik az oka, ám hallani pletykákról, miszerint a császári ház ősei között egy koreai is van.
A fagyos hangulatban bombaként robbant a japán miniszterelnöki hivatal bejelentése, miszerint Koidzumi Dzsunicsiró kormányfő látogatást tesz Észak-Koreában. A látogatás a világtól szinte teljesen elszigetelt (bár amerikai nyomásra egyre erősebben oldódó) kommunista diktatúrában mérföldkő lehet a két ország, s az egész kelet-ázsiai térség történelmében. Japán és Észak-Korea képviselői épp egy héttel ezelőtt álltak fel dolguk végezetlenül a tárgyalóasztaltól, amikor kapcsolataikat rendezni kívánták. Japán nem hajlandó bocsánatot kérni a gyarmatosításért, főképp nem fogja kifizetni azt a csillagászati összegű kártérítést, amelyet Kim Dzsong Il, a „Kedves Vezető” követel a diplomáciai kapcsolatfelvételért. Koidzumi – bravúros megoldással – mégis hajlandó megtenni a történelmi lépést. Szakértők szerint mint mindenhol, itt is Washington kezét lehet gyanítani. Tokió ugyanis az amerikaiak egyik legfőbb szövetségese, Észak-Korea pedig a „gonosz tengelyének” prominens képviselője, amelyre mégsem jut oly sok ideje az Egyesült Államoknak. Ha Tokió meg tudná békíteni Phenjant s egyben normalizálná kapcsolatát Szöullal is, talán odáig fejlődhetnek a folyamatok, hogy maguktól megnyílnának a kapuk a 38. szélességi kör mentén, ahol elválasztották egymástól Észak- és Dél-Koreát. Japánnak pedig nem kellene állandóan lehajtott fejjel állnia koreai szomszédai előtt.
origo.hu
Kiderült, milyen időre számíthatunk a hétvégén
