Lábujjhegyen, állig érő vízben

Hasalnak az árvízi zsákok sorban a járdaszélen, a HÉV-megállóban, a falu utcáin, a városok rakpartjain egymás hegyén-hátán, emlékeztetőként: az ár elvonult, de ami történt, annak csak látszólag van vége. Folytatása bizton következik, s ostobaság volna azt hinni: túl vagyunk rajta.
Csak pechünk volt, hogy túl sok eső esett, vagy nem ilyen egyszerű ez az egész? Befolyásolhattuk, befolyásolhatjuk-e tevékenységünkkel az utóbbi időben megbokrosodott természetet, és felelősek is vagyunk a történtekért? Mindenki sejtheti a zöldek várható feleletét. Mégis érdemes foglalkozni a kérdéssel, mert a felelősségünket vállaló válasz jelentősége nagy; gondoljunk az árvíz csehországi, ausztriai, német áldozataira, vagy arra, hogy hazánknak sok milliárd forintja, Európának sok milliárd eurója úszott el a hetekben, csak hogy a pénzt is megemlítsük az anyagiasabbak kedvéért, bár nem az a legfontosabb.
Az, hogy mindaz a szennyezés, amit hatalmas energiaigényünkkel, rengeteg, felelőtlenül kezelt szemetünkkel a környezetünkbe pumpálunk, rossz hatással van Földünkre, vitathatatlan. Az, hogy az utóbbi években szinte hatványozódik a szélsőséges, az emberi civilizációt veszélyeztető rendkívüli időjárási jelenségek száma, szintúgy tény, igaz, lehet róla nem tudomást venni. A kettő közötti ok-okozati összefüggés a nehezebb kérdés. Van, aki már bizonyítottnak veszi, van, aki még vitatja. Ha az igenlő válasz alapján nem kellene megváltoztatnunk életvitelünket, gazdaságunkat, s a legnehezebbet, következményeiben öngyilkos gondolkodásunkat, akkor már réges-régen kimondtuk volna: mi borítottuk fel a természet nálunk jóval okosabb egyensúlyát, hát ezentúl vigyázzunk rá, amíg nem lesz végleg késő. Így viszont még vitatjuk az összefüggéseket. Addig is minden mehet tovább. Így játszunk mi az otthonunkkal, a jövőnkkel, az életünkkel.
Budapesten az előző tizenkét év alatt három városligetnyi zöld területet pusztítottak el. A közép-európai felmelegedés hatására tudott megtelepedni az aknázómoly, ami korábban csak a Balkán-félszigeten volt honos. Most értékes gesztenyefáinkat pusztítja, olyan sikerrel, hogy hiába költünk a védekezésre vagyonokat, a veszteségek hatalmasnak ígérkeznek. Nem is olyan régen elképzelhetetlen volt, hogy pár óra a nyári napsütésben veszélyes legyen, ma már különböző drága kencék szükségesek ahhoz, hogy a szabad ég alá merészkedjünk: a fürdőzők egy hétvégén akár egy tonna napolajjal is gazdagítják a lassan apadó Balatont. Elszomorító gyorsasággal növekszik az allergiás betegek (különösen a gyerekek!) száma és betegségük súlyossága, nem utolsósorban a ma már „természetes” légszennyezésnek köszönhetően, valamint a szinte minden élelmiszerben ott sunyító, bizonyítottan káros mérgeknek, amelyeket különös módon adalékanyagoknak hívnak, pedig allergia- és rákkeltők. Bár mindannyiunk adójából jelentős összegeket költenek a következmények elhárítására (szőnyeg alá söprésére), ma már nincs ember a Földön, kinek életében ne lennének érezhetőek az ökológiai katasztrófa első (!) jelei. S mi itt Európában – a civilizációs betegségeinkkel, árvizeinkkel is – a szerencsésebbek közé tartozunk, elég csak a globális felmelegedés következtében lassan ivóvizét, termőföldjét vesztő, éhező majd egymilliárdra gondolni. (Mert hogy vannak, még ha mind tőlünk, mind a tévékameráktól messze is élnek. Afrikában, Ázsiában.)
Lehet, hogy sokaknak még nem tűnik elég fenyegetőnek a helyzetünk. Az ökoszisztémában, az éghajlatban fellépő változások többnyire évtizedekkel korábbi hibák következményei: e késlekedés miatt lehet bizton számolni a helyzetünk további romlásával. A WWF legutóbbi, temérdek adat alapján összeállított jelentése szerint, ha nem változtatunk a Föld felélésének jelenlegi buzgó ütemén, bolygónk még ötven évig lesz lakható. Az elővigyázatosság elve alapján tehát a legokosabb behúzni a vészféket, és olyan életmódot folytatni, hogy a mi átgondolt, jogos (esetleg redukált) igényeinket is kielégíthessük, ugyanakkor ne vegyük el ezt a lehetőséget az utánunk következő nemzedékektől sem. Ezt a jelenleg egyetlen etikus magatartást hívják fenntartható fejlődésnek.
Bár a nemzetközi ökológiai helyzet „fokozódik”, de nem reménytelen. Egy szomáliai, etiópiai parasztnak nincsen lehetősége ezen folyamatok befolyásolására, ő mindennek csak az áldozata. Nekünk mind a lehetőségeink, mind a felelősségünk nagyobb. Ma már minden egyes ember vagy a probléma, vagy a megoldás részese. Harmadik út nincsen, s aki nem választ ezek közül, az is választ öntudatlanul, és sajnos az utóbbit. Minden cselekedetünk e két út közötti választás: hogy vesszük-e a „fáradságot”, s üveges sört, üdítőt, ásványvizet veszünk az eldobható palackos helyett, hogy a temérdek műanyagba bugyolált kacatokat vesszük-e meg, vagy az ésszerűen csomagoltat, hogy minden zsemléhez külön zacskót veszünk-e a közértben, hogy kerüljük-e az egyszer használatos micsodákat, takarékosabb autó helyett fölöslegesen nagy motorral járó batárral közlekedünk-e, esetleg autó helyett villamossal, ne adj’ isten, bringával járunk.
Meg kell változnunk, gondolkodásunkban, cselekedeteinkben. Tudom, ezt senki sem szereti, mégis, nem túlzás, a bőrünkről van szó. Csekély odafigyeléssel mindenki megtalálhatja a maga életében azokat a pontokat, ahol tehet valamit a fenntartható fejlődésért, a környezetéért, vagyis önmaga és gyerekei túléléséért. Hosszú távon megnyerve, visszanyerve az élhető világot, rövid távon pedig nyugodt lelkiismeretet s egy tisztább élet nem csekély örömét. A környezettudatos életmóddal gyakran még anyagilag is jobban járhatunk, de ne ez legyen a legfontosabb.
Most zajlik Johannesburgban a világ vezető gazdasági, politikai erőinek tanácskozása. Túl jó eredményekben bízni botorság volna. Ha látják az alulról jövő kezdeményezéseket, az akaratot és a megvalósuló szándékot, remélhetjük, hogy „odafönt” is felelősségteljesebben fognak gondolkodni, cselekedni. Éljünk úgy, hogy ne a probléma, hanem a megoldás részesei legyünk. S akkor idővel kevesebb homokzsákra lesz szükség.
A szerző főiskolai hallgató, a Védegylet munkatársa