Levadásszák-e Kerényit?

Bevallom: lelkes olvasója vagyok Kerényi Imre Médiaegyensúly címen indult, az önkormányzati választások eredményhirdetésekor záruló cikksorozatának. Lenyűgöz a franciásan könnyed hangvételű stílus. Lelkesít a stratégiai cél, amelyet ez a stílus szolgál: a sajtószabadság. Borítékolni lehetett, hogy ez a sorozat nem marad válasz nélkül. Csak az volt a kérdéses, hogy milyen fórumon, milyen formában és kire vár a szereposztás. Nem ért tehát váratlanul bennünket Pomogáts Béla Két Magyarország című dolgozata (Magyar Hírlap, 2002. június 26.), amely azt állítja: „sem az 1994-es, sem az 1998-as kormányváltás után nem volt tapasztalható az ellenzéki politikai erők részéről olyan kíméletlen kiközösítési hajlandóság és olyan ádáz gyűlöletbeszéd, mint a mostaninál”. Megindult tehát a hajtóvadászat. Csak az nem világos előttünk, hogy a szerző mint a Demokratikus Charta szóvivője, avagy a hajdani Magyar Nemzet szerkesztőbizottságának a tagja vált jogosulttá a figyelmeztető lövés leadására.
Kerényi Imre azonban nem zavartatta magát, és két nappal később – Révész Sándor és a Népszabadság címszó alatt – a tisztelt polgári köröket némi polgári engedetlenségi mozgalomra, többek között a Népszabadság bojkottálására lelkesítette. Sőt a krakéler szerző – a Médiaegyensúly 14. sz. folytatásában (augusztus 23-án) – már arra vetemedett, hogy Kökény Mihályt provokálta. Majd – a párbajkódex szabályaira fittyet hányva – nem az általa páncélvonat-unokának titulált sértett félre bízta a választást, hanem a párbaj színhelyeként a Duna-partnak a Parlament előtti szakaszát jelölte meg, és azt az óhaját is kinyilvánította, hogy az ellenfél párbajsegédként a pufajkás Horn Gyulát és a titkos tiszt Medgyessy Pétert hozza magával. A fegyver megválasztását sem bízta ellenfelére, hanem golyóstollat jelölt meg fegyvernemként, A4-es papírlapon történő háromszoros golyóváltással.
Csattanós válaszként most már egyenest a Népszabadság hasábjain (aug. 27.) – Levélféle Kerényi Imréhez címen – maga Görgey Gábor szólítja meg egykori játszótársát, felidézi annak emlékét, ahogyan a szocialista cenzor éberségét nemegyszer kijátszották. Megtudjuk azt is, hogy a levélíró véleménye világunkról nem sokat változott, nem így Kerényié. Végül az „egykori játszótársak” annyira eltávolodtak egymástól, hogy Görgey Gábor lemondta a Rokokó háború című darabjának a Madách Színházban 2003 tavaszára tervezett bemutatóját – pedig erre harmincöt éve várt, sőt azt miniszteri kinevezésekor a miniszterelnök engedélyezte –, mert: „Nem vállalhatok szellemi közösséget azzal a békebontó, színházművészethez méltatlan szerepet játszó Kerényi Imrével, aki most vagy.” Nem feladatom, hogy Kerényi Imrét megvédjem. Csalódnék várakozásomban, ha a sajtó útján kapott üzenetet válasz nélkül hagyná. Alakilag azonban abból, hogy művét a szerző nem mint hajdani játszótárs, hanem mint kulturális miniszter írta alá, tartalmilag pedig abból, hogy szíve vágyának a feláldozása árán is szabadulni kíván a hajdani játszótárssal szemben a lekötelezettség látszatától is – ami az írói alkotás műfaját illeti –, arra következtetek: ezúttal nem levélféléről, hanem alig leplezett fenyegetésről van szó.
Hogy milyen társadalmi, közéleti környezetben került sor erre a fenyegetésre, és milyen további következményekkel kell számolnia Kerényi Imrének, arra következtetni lehet Molnár Tamás Új erkölcs, új közélet, új emberek című vitairatából (Magyar Nemzet, 2002. aug. 13.). Abból indulok ki, hogy a Magyar Nemzet olvasói előtt ismeretes ez a kiváló és drámai hangvételű dolgozat. Ezért annak ismertetése helyett inkább néhány megjegyzésre szorítkozom. A Belső és külső játékterünk című fejezetben helyesen mutat rá a szerző arra, hogy: „Az ügynöktörvény lassan az olajbizottság sorsára jut. Készül a közröhej, ahol amatőr bizottsági tagokkal, amatőr kérdésekkel, amatőr vizsgálódásokkal folyik a eltussolás.” Annak idején szánakozva és értetlenül figyeltem a jó szándékú Pallag Lászlónak, az olajbizottság elnökének a vergődését, aki lehet, hogy kiválóan ért az elektromossághoz, de a joghoz annál kevésbé. Pedig e feladat ellátásához igencsak hasznos lenne a jognak nemcsak elméleti, hanem a gyakorlati ismerete, mert ennek hiányában e tevékenység közben is érhet bennünket áramütés. Fokozott mértékben áll ez a különben rendkívül agilis és rokonszenves Balogh Lászlóra, aki lehet, hogy a Skála Áruház kiváló előadója, avagy a kalocsai fiúnevelő intézet kiváló nevelőtanára volt (Magyar Hírlap, Parlamenti ki kicsoda, 2002), de aligha rendelkezik annak a parlamenti vizsgálóbizottságnak a vezetéséhez szükséges ismeretekkel, amellyel őt megbízták, holott frakciójában vannak nagy gyakorlattal rendelkező ügyvédek is. Ne vegyék tehát zokon Molnár Tamástól az érintettek azt a szemrehányást sem, hogy a jól fizetett parlamenti képviselők helyett publicisták, humán értelmiségiek harcolnak ingyen, magukra vállalva a politikai küzdelem minden terhét, áldozatát. Ugyancsak Molnár Tamástól tudhattuk meg a vele folytatott beszélgetés során (Magyar Nemzet, 2002. aug. 23.), hogy Párhuzamos Alapítvány néven kulturális alapítványt hoznak létre főként a polgári sajtó, könyvkiadás támogatására. A Magyar Nemzet főszerkesztője helyesen hívja fel olvasóinak figyelmét arra, hogy a jelenlegi hatalom lapunk felszámolására törekszik. Az is helytálló, hogy a kormányzat támadásait a lap szerkesztősége csak olvasóinak támogatásával képes elhárítani. Ezt a támogatást azonban egy Párhuzamos Alapítvány gründolásával, avagy olvasói részvények jegyzésével talán célszerűbb lenne elnyerni. Ehhez azonban az olvasótábor készségét tájékozódás formájában kellene elnyerni. Félő ugyanis, hogy a lap árának emelése folytán lényegesen csökkenni fog azoknak az olvasóknak a száma, akik az emelt árat meg tudják fizetni.
Ezen a ponton pedig térjünk vissza a címben feltett kérdésünkre. Mert akkor, amikor – Molnár Tamás szavaival élve – az igazságügy-miniszter szerepében egy előzetes letartóztatásban (helyesebben: házi őrizetben) lévő izomember tetszeleg (teszem hozzá, anélkül, hogy a rendőrségnek, az ügyészségnek, avagy a bíróságnak a szeme rebbenne), és ez a bíróság által elítélt ember levadászással fenyegeti meg az egykori ATV rekordnézettségnek örvendő Sajtóklub pénteken című rovatának sikeres újságíróit, és ez a fenyegetés komolynak bizonyul, mert nyomban valóra válik; akkor mikor a MÚOSZ Szent István napján kitüntetett elnöke (Magyar Nemzet, 2002. aug. 24.) nem lepődött meg azon, hogy a televíziós társaság megelégelte „azt a politikai kalandorkodást”, amelyet szerinte a Sajtóklub résztvevői műveltek, mert – ugyancsak szerinte – a televíziózásban csak a „mérsékelt konzervatív véleményeknek” van lehetősége arra, hogy ott megütközzenek; akkor, amikor az elnök úr kíváncsi arra, hogy „…a Magyar Nemzet tulajdonosai meddig tűrik, hogy ez a stílus a lapban folytatódjon. A konzervatív Magyarország ennél többet érdemel, és az egykori Magyar Nemzet most szégyenkezzen”; akkor, amikor az újságírók érdekképviseletére hivatott testület elnöke arra is kíváncsi, „hogy a Magyar Nemzet vezetőinek van-e vér a pucájukban, hogy mindezt lehozzák?”; akkor, amikor a szocialista érdekképviselet szellemében fogant közleményt nyomban követi jogelőd lapunk hajdani szerkesztőbizottsági tagjának, úgy is, mint a Demokratikus Charta szóvivőjének, majd a színházaink állami felügyeletére hivatott kulturális miniszternek a fenyegető levele; akkor, amikor a közszolgálati televízióban folyik a totális tisztogatás; akkor, amikor Makovecz Imre Nyílt levél a 168 Óra című laphoz címszó alatt búcsúztatja e lap bértollnokai által halálba üldözött világhírű tudósunkat, Balogh Jánost; akkor, amikor kormányfőnk a kádári haladó hagyományoknak áldozva – Nimródként vért ontva piheni ki országunk kormányzásának fáradalmait, talán nem látszik alaptalanul aggódónak, ha feltesszük a kérdést: levadásszák-e Kerényi Imrét? Mert a hajtóvadászat már megkezdődött.

A szerző ny. bíró és ügyvéd