Mécsék a pártállam működtetőit védik

Meglepte-e, hogy a Mécs-féle bizottság önt is érintettnek találta?
– Nem meglepett, hanem megdöbbentett. Egészen egyszerűen elképesztőnek tartom, hogy olyasvalakit, akit egyetemista korában meghurcoltak, zaklattak, egy igencsak megkérdőjelezhető alkotmányosságú bizottság érintettnek tartson. Ha ezt elfogadnám, azzal azt is normálisnak tartanám, ha valakit betörésben való közreműködésben találnak bűnösnek pusztán azért, mert kirabolták a lakását, ám nem zárta el eléggé gondosan a páncélszekrénybe a javait. Szomorú az is, hogy a rendszerváltozás utáni tizenkét évvel ilyesmi megtörténhet; így csúfot lehessen űzni a parlamentáris demokráciából.
– Valami alapja, oka csak volt annak, hogy a csonka bizottság kormánypárti része önt is ügynökmúlttal vádolta.
– Nézze, én úgy gondolom, hogy nem nekem kell magyarázatot adnom, hanem Mécs Imrééknek. Iménti példám ugyanis pontosan fedi a valóságot. Ha valaki együttműködőnek nyilvánul attól, hogy három éven keresztül folyamatosan zaklatja a rendőrség, akkor valami nagyon nagy baj van a kormánypárti politikusok erkölcsi érzékével.
– Tudja azonban, hogy sokan a „nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél” klisé alapján azt mondják majd, hogy ön magyarázkodik?
– Hát éppen ez az, amit el akarok kerülni, mert pontosan tudom, hogy ez volt a valódi cél. Nem tagadok semmit, tudniillik nincs mit tagadnom. Hosszasan töprengtem azon, hogy egyáltalán nyilatkozzam-e ebben a kérdésben, végül aztán azért döntöttem a megszólalás mellett, mert fontosnak tartom, hogy a mai fiatalok megismerjék a diktatúra működésének egy mozaikját. Magyarázkodni azonban nem vagyok hajlandó az álbaloldali kormánypártiak átlátszó koreográfiája szerint.
– Ön viszont imént azt említette, hogy annak idején, egyetemista korában meghurcolták. Megpróbálták beszervezni?
– Az egész történet azzal kezdődött, hogy 1966-ban egyszer hajnali öt órakor három rendőr kirángatott az ágyamból a kollégiumi szobámban és bevittek a rendőrségre. Hajnali öttől este kilencig faggattak és vallattak, a klasszikus szereposztás szerint. Az egyik rendőr ugyanis tettetetten kedves volt, játszotta a jó rendőrt, a másik meg brutális volt és az egyetemről történő kirúgatással, testvéreim, szüleim meghurcolásával fenyegetett meg. Akkor természetesen még nem sejtettem, hogy esetleg be akarnának szervezni, ezt később tették nyilvánvalóvá.
– Gondolom, valamiféle magyarázattal csak szolgáltak a rendőrségi keretlegények?
– Hogyne, többel is. A vád szerint rendszerellenes kijelentéseket tettem és egy barátomhoz címzett levélben írtam is, továbbá disszidálási tervnek minősítették, hogy levélben leírtam egy ismerősöm Svédországba menekülésének történetét. Az értelmiségi szülők és az egyházi gimnáziumi múltam szintén a vádpontok között szerepelt. A legsúlyosabb vád, mint kiderült, mégis az volt, hogy a nyugati dekadens kultúrát terjesztem a veszprémi egyetemen. Ez utóbbihoz kiindulási alapul szolgált, hogy egy évfolyamtársammal együtt könnyűzenei esteket szerveztünk, ahol angol–amerikai énekesek felvételeit játszottuk óriási sikerrel.
– Tudjuk, hogy sokszor nemcsak az aljas eszközök, de még többször a végtelen butaság is jellemezte a Kádár-rendszert, de hogy valakit nyugati zeneszámok és Elvis Presley miatt vigyenek be, az még ehhez képest is erős.
– Pedig így történt. Persze hozzátartozik a történethez, hogy hajnali behurcolásom előtt három héttel behívtak a megyei KISZ-bizottságra, ahol arra akartak rávenni, hogy zenei műsorunkkal járjuk a környékbeli községeket is.
– Olyan vállalhatatlan volt ez a kérés?
– Nem ez volt önmagában vállalhatatlan, hanem amivel kiegészítették. A zeneszámok közben ugyanis arról kellett volna beszélnünk, hogy miként és mennyire rohad a kapitalizmus, milyen akut probléma Amerikában a négerkérdés, a fajgyűlölet és mennyire züllött, drogos, alkoholista a nyugati ifjúság. Természetesen ebbe nem mentünk bele, megmondtuk, hogy mekkora marhaság és otthagytuk a megyei KISZ-vezetőt. Hajnali behurcoltatásom egyik kiváltó oka alighanem ez a fellépés volt.
– A vallatótisztek is ezt firtatták?
– Nem, az ő érdeklődésük homlokterében az egész „reakciós” családi kapcsolatrendszerem állt. A tizennégy órás kihallgatás végén aztán azzal bocsátottak el, hogy a rendőrség továbbra is megfigyelés alá fog helyezni. Rá három hétre aztán egyszer a kollégiumi hangosbeszélőben bemondták, hogy valaki keres a portán. Lementem és kiderült, egyik kihallgatótisztem vár rám. Leültetett az aulában és tovább folytatta a faggatást. Az 1956-os forradalom után elmenekült bátyám dániai élete után érdeklődött és miután én semmitmondó, kibúvó feleleteket adtam, rám dörrent, hogy nem mondok igazat. Rögtön kiderült az is, hogy ő pontosan tud mindent, mivel nyilvánvalóan minden levelünket fölbontották. Ezek után én elmondtam leveleinkből azt, amit ő már úgyis tudott: milyen dániai családnál kapott szállást bátyám és milyen életet él az északi városban. Mondandóm végén elém rakott egy papírt, kezembe nyomott egy tollat „na, ezt írja le!” felkiáltással. Döbbenetes volt ugyanezt az írást ismét látni, amikor a Mécs-bizottság kormánypárti tagjaival bent jártam a Történeti Hivatalban.
– Ez volt az ön összes bűne, vagy sikerült mást is összekaparnia a Mécs-bizottságnak?
– Nem, összesen öt-hat ilyen félig-meddig lediktált vallomást préseltek ki belőlem 1966 és 1969 között. Nem szálltak le rólam ugyanis és mintegy 15 alkalommal változó időközönként berendeltek a rendőrségre. Természetesen szerettek volna rávenni arra, hogy különböző kompromittáló dolgokat mondjak tanáraimról, évfolyamtársaimról, ám erre én sohasem voltam hajlandó.
– És ezt ön bizonyítani is tudja?
– Mivel elöljáróban leszögeztem, hogy nem kívánok magyarázkodni, csak annyit mondok igazam alátámasztásaképpen: mindenki megnézheti ezeket a kikényszerített írásokat, s ha bárki bármilyen kompromittáló elemet lát bennük bárkiről, nyugodtan elmeorvoshoz fordulhat.
– A bizottság elnöke azonban nem elmeorvoshoz, hanem a nyilvánossághoz fordult.
– Ha ezek a kicsikart írások megjelennének a sajtóban, az emberek nehezen tudnák eldönteni, sírjanak vagy nevessenek az ezekből kiizzadt vádaskodásokon. Szomorú, hogy éppen egy rendszerváltónak nevezett politikus vállalkozik egy olyan szerepre, mint amit a Kádár-rezsimet kiszolgáló kihallgatótisztek testesítettek meg. Három éven keresztül zaklattak. Minden esetben a rendőrségre hívattak be és rendőrök hallgattak ki. Tudtomon kívül kiállítottak rólam egy kartont, amire ráírták, hogy zsarolással, fenyegetéssel bírtak rá az együttműködésre. Mint most megtudtam, amikor 1969-ben nem voltam hajlandó többszöri felszólításra sem bemenni a rendőrségre, azt írták rá a kartonomra, hogy megtagadta az együttműködést. Kérdezem: hogy keverhet össze egy felelős parlamenti vizsgálóbizottsági elnök olyan fogalmakat, mint jelentés és kicsikart vallomás? Azt ugyanis, hogy én nem voltam hajlandó együttműködni a diktatúra rendőrségével, az egyetemen mindenki tudta. Az egész meghurcolás a szemük előtt zajlott – volt, amikor egyik évfolyamtársam mellől rángattak be egy autóba – s én pedig kihallgatásaimról mindig beszámoltam egyetemi társaimnak. Jellemző egyébként, hogy a Mécs-bizottság még túltesz a Kádár-rendszert védelmező rendőrségen is: ők ugyanis – mint most megtudtam a Történeti Hivatalban – minden esetben azt írták rá vallomásaimra, hogy „semmitmondó, használhatatlan, operatív intézkedést nem igényel”.
– Ön tehát a kicsikart vallomásokon kívül nem írt alá semmit.
– Így van. Semmiféle együttműködési, beszervezési nyilatkozatot nem írtam alá. Ezért is elképesztő és törvényellenes a Mécs-bizottság eljárása. Hozzáfűzöm: minden szándékuk ellenére mégiscsak hozott egy pozitívumot a magatartásuk. Egyre-másra kapom a telefonokat, sok esetben rég nem látott egyetemi társaimtól. Mindenki szolidaritásáról biztosít, hisz’ ők pontosan tudják, hogy a lehető leggerincesebben viselkedtem és mindenkit megdöbbentett az egész kommunista koncepciós eljárás.
– Kíván-e jogi lépéseket is tenni ebben az ügyben?
– Én a bizottság jogsértéseivel nem foglalkozom, sem pénzem, sem időm, sem pedig kedvem, hogy pereskedjem. A mentelmi jog ráadásul védi is őket, de nem is ez a leglényegesebb. Az egész ugyanis egy velejéig romlott, koncepciós eljárás, ami sem jogilag, sem erkölcsileg nem védhető. Ha valakinek kételye maradna még ez iránt, csupán egyetlen adalék: képesek voltak egy elhunyt politikust, Rabár Ferenc volt pénzügyminisztert is feketére mázolni. Egy halott ember hogy tudjon védekezni? Ezt már nem is lehet kommentálni forgó gyomor nélkül. Mint ahogy az is árulkodó, hogy a bizottság nem foglalkozik a hálózat működtetőinek, az operatív intézkedések meghozóinak a személyével, mondván, hogy ezrek meghurcolása, bebörtönzése, állásukból való elbocsátása mára már elévült. A múlt feltárásához a hálózatot működtetők és az azt felhasználók névsora is szükségeltetik. Önleleplező volt Mécs Imre és Tóth Károly MSZP-s képviselő részéről, ahogy elhárították az engem is kihallgató tisztek vagy az engem és nyilván sokakat is feljelentő, az emberek után kutakodó KISZ- és MSZP-vezetők kilétének felfedését. A rendszert ugyanis ők működtették, Mécs Imréék most pedig bűneik elhallgatásával ezt a diktatúrát védik még a rendszerváltozás után tizenkét esztendővel is.