„Sírdomb és disznóól, amivé Buda vált!„

Bécsből Konstantinápolyba százötven fős küldöttség utazott 1608-ban, hogy a zsitvatoroki békekötés okmányait kicserélje. A magyar küldöttséget Herberstein Ádám báró és a költő Rimay János vezette, de tagjai között volt Maximilian Brandstetter „követségi titkár” is, aki az utazás eseményeit papírra vetette. A törökök mindenütt kitüntető szívélyességgel, üstdob-lant-síp és trombitazenével fogadták vendégeiket, nagy lakomákat rendeztek, ám a krónikást ez nem vezette félre. Siralmas képet festett a könnybe és vérbe fulladt hajdani dicső Magyarországról.
Budán, mint feljegyzi, „a tetők be vannak szakadva, a házaknak egy ép kapuja vagy üvegablaka sincsen. Amint én azt buzgón megfigyeltem, egész Buda városában, amelynek minden zugát bejártam, csak három vagy négy német módra ólomba foglalt egész üvegablakot láttam, ahol magyarok laktak, és a pasa házában is csak az ő szobájában láttam két, vastag zöldes üvegbe és fába foglalt ablaktáblát. A városban van még néhány romos keresztény templom ablakok és díszek nélkül. Másokból török mecset lett… A magyaroktól lakott házak száma mintegy 40, ők kenyérsütéssel, borkiméréssel és szatócskodással tartják el magukat…” Így folytatja: „Lent a Dunánál két nagyobb település volt, amelyek azonban a mi 1598-ik és 1602-ik évi ostromaink alatt teljesen leégtek és elpusztultak, olyannyira, hogy egyetlen ép ház sem található bennük. De a törökök elég ügyesen és ízléssel négy melegvizű fürdőt megcsináltak… Budáról Pestre egy hajóhíd vezet, mintegy 60 magas hajóból, vaskos fagerendák és erős vasszegek tartják össze, a hossza több mint 600 jókora lépés… És hogy a hajdan szép Buda városa és királyi szék- és lakhely mostani nyomorúságos és szánalmas állapotáról való leírásomat bevégezzem, nyíltan kimondhatom: Iam tumulus, ruina et porcorum stabulum, ubi Buda fuit!” Vagyis: Most sírdomb, rom és disznóól, amivé Buda vált…
És ahogy a Dunán hajókázva továbbhaladnak dél felé, a kép ott is lehangoló. „Egész álló nap, míg utaztunk, nem láttunk egyetlen helységet vagy várat sem.” – festi le az elnéptelenedett tájat. Tolnáról feljegyzi, hogy „sok kereskedő és kézműves lakta, most azonban egy egyszerű vár egy elhagyott templommal, melyet magyar módra készült palánk vesz körül, és benne csak deszkákból és sárból vert kis házak vannak szorosan egymás mellett, akárcsak Pakson. Törökök lakják. A vár előtt egy nyílt falu van, amelyben meghódolt keresztények élnek.” Mohácson pedig, ahol, „amint a romok mutatják, régen szintén nagy város állt… jelenleg nincs vár és a helység nem hasonlítható még egy osztrák faluhoz sem”. Újlakon „valamennyi szép régi épület lezüllött, és helyettük deszkákból és sárból rozoga viskókat építettek, amelyekben nálunk egy tehénpásztor sem tartózkodnék szívesen…” A régi, híres szerémségi borvidék leromlására így utal: „Az egész környék a Duna mentén csaknem Nándorfehérvárig csupa elpusztult szólőhegy.” Ám Szalánkemén, Zimony és maga a büszke Nándorfehérvár (a mai Belgrád) sem sokkal különb, mint az északabbra fekvő romvárosok.
Végül a törökök kitüntető figyelmétől kísért népes delegáció elér „Szerbia vagyis Felső-Moesia” határára. A szerző így summázza magyarországi tapasztalatait: e nemrég gazdag és pompás ország „most hamuban hever, házai és mezői, ameddig a török birodalom csak elterül, romba döntve és elpusztítva… A mindenható Úristen őrizzen meg más királyságokat az ilyen rombolástól, és ez a dicső királyság szolgáljon az emberek bűnei feletti isteni harag világos tükréül és tanulságos példájául”.