Száz nap és más semmi?

Megtettünk, amit ígértünk, ám a pénztárcánk üres – nagyjából így foglalható össze a tegnapi össznépi mulatság üzenete, amit a kormányzat szervezett az első száz nap letelte alkalmából. Nem kellett vájtfülűnek lenni ahhoz, hogy rájöjjünk: baj van a kasszával. A miniszterelnök azt követően, hogy némi pátosszal övezve megemlékezett az immár elkerülhetetlen béremelésekről, sietve megjegyezte: a második száznapos kanyarban már nem lesz lehetőség hasonló ívű intézkedések meghozatalára, sőt a következő években vissza kell fogni az osztogató jellegű lépéseket. A pénzügyi tárca vezetője is visszafogottnak látszott: amellett, hogy – kissé gonosz utalással elődeire – kiszámíthatóságot és átláthatóságot ígért, bevallotta, hogy bizony, borzasztóan meg kell fontolni az állami kiadásokat, s az eva bevezetésénél is figyelembe kell venni az államháztartás érdekeit. (Magyarul: ember legyen a talpán, aki az új vállalkozói adót igénybe tudja venni…)
Teljesen úgy tűnik, mintha a kormány most kezdene rájönni, hogy már azt a pénzt is elköltötte, ami a következő években folyik be a költségvetésbe: óvatos utalások hangoznak el egyre gyakrabban arról, hogy a szeptembertől bevezetett béremeléseket idén még csak kibírja valahogy a büdzsé, ám azok jövőre is több száz milliárd forintba kerülnek. Emellett a pénzügyminiszter, ha valahova beteszi a lábát, máris sietve hangoztatja, hogy a gazdaság teljesítménye nincs összhangban a keresetek emelkedésével, úgyhogy az érdekképviseletek, nem ártana, ha visszafognák magukat. (Ez igaz is, csakhogy a versenyszférát igen nehéz lesz rávenni arra, hogy az idei több mint tíz százalék után jövőre alig emelje a reálbéreket.)
Pedig nem vádolhatja senki azzal a Medgyessy-kormányt, hogy, szakítva elődei hagyományaival, maradéktalanul teljesítette volna ígéreteit. Az exkluzív reklámtábla – száz nap, száz százalék – sem tudja feledtetni azt, hogy a beígért adómentes minimálbér éppen az érintettek többségére, a vállalkozókra nem vonatkozik. Nem lett ingyenes a tankönyv, nem érint mindenkit egyformán a közalkalmazotti béremelés, az új átalányadóról pedig kiderült, hogy mégsem olyan egyszerű, mint ahogy az korábban elhangzott.
Egy valamirevaló szocialista kormány persze nem esik kétségbe akkor sem, ha látja, hogy csökkenő bevételek mellett stabilan növekvő kiadásokkal kell számolnia: kissé hatékonyabbá teszik a vám- és adószedők munkáját, visszafogják a központi kiadásokat, a kedvezményeket meg kurtítják, ahol csak lehet. És persze előkerül a régi varázsszó is: privatizáció. A pénzügyminiszter nem hagyott kétséget afelől, hogy a napjainkban kissé megrekedt folyamatot újraindítják, amire a gazdasági miniszter kontrázott rá azzal, hogy a külföldi beruházásokat duplájára növelné. Ez pedig a jelenlegi szituációban kissé furcsán hangzik.
Felemás tehát a kép: az ország teljesítménye romlik, és nem nagyon hihető, hogy javítani lehetne, legalábbis nem a most felvázolt ütemben. Ennek eredőjeként a száz nap utáni kormány arra a kisgyerekre emlékeztet, aki egy százassal a zsebében elszántan bemegy a műszaki boltba: „most pedig veszek egy csengőt, és akkor már csak a bicikli hiányzik”.