Szeptember

Elszállt a nyár. El bizony. Beleléptünk a szeptemberbe, innét meg már karnyújtásnyira az ősz. Voltunk és elmúlunk, szomorú évszak: „Még nyílnak a völgyben a kerti virágok…”
Már akinek nyílnak. Nekem valószínűleg nem, innét Kovács Laci bácsi hirdeti az igét, onnan meg valaki más jön felém a szellem felsőbbségével: szavazzunk a szocialista pártra az önkormányzati választásokon, attól lesz nekünk jobb, háromhatvanas kenyér, kolbászból font kerítés, miegyéb… A fantázia végtelen.
Nagyon buta tud lenni az ember, ha nem figyel oda.
A lényeg, elszállt a nyár, hol van ma már? Meg hol van az a szelet az életedből, amit elvittek belőle?
Hát elszállt, szalad az idő, próbáljunk beletörődni, a nyavalygás nem segít, ront, romlásba dönt.
Mondom, beleléptünk a szeptemberbe, nekem rettenetesen fáj, hogy szeptember van, tegnapelőtt a temetőbe is kimentünk édes barátomhoz, aki három esztendeje van odalent, ahová szürke óráiban kívánkozik az ember. Gyertyát gyújtottunk, papír zsebkendőt szorongattunk. Sírtunk.
Elszállt a nyár, volt rá három hónapja, talán kevés. Talán sok. Ne keverjük az egészet a politikával, emitt az eliramló nyár, amott a szeptember, itt a napsütés, ott a lehulló falevelek.
Ez a temetői séta maradt meg bennem ezen a szeptember elsején, barátommal jártuk az Ilona-temetőt Attilánál, fehér virágot vittünk, szépet, kétszer is körbejártam a virágárust, de aztán megegyeztünk, csokrot kötött, mint vitéz Lenkei huszár századának annak idején Mariampolban, amikor dörgött az ágyú, mennydörgött az égbolt, a huszárok meg jöttek haza édes rövidvágtában, vadászülésben, mert hívta őket a haza. Haza.
Hát bennem ez a szeptember elsejei temetői séta maradt meg.
A lényeg: elmúlt a nyár. Ősz van.