Tisztelt Szerkesztőség!

Alapkutatás? Arra nincs szükség!
Nemrégiben interjú jelent meg a Magyar Nemzetben az Akadémia új elnökével. A riporter egyik kérdése a következő volt: „Eldőlhet egyszer a kérdés: érdemes-e egy kis országnak, viszonylag kis tudományos költségvetéssel alapkutatásokat folytatnia?”
Az ember nem akar hinni a szemének. Tényleg még mindig itt tartanánk? Annyi külföldi és belföldi ellenkező példa után még mindig nem nyílt fel az emberek szeme ebben a kis országban. Miért nem merül fel hasonló kérés a nálunk kisebb Norvégiában, Svédországban vagy Finnországban, de sorolhatnám a többi nyugat-európai kis országot is. Ezekben az országokban nemcsak az nem kérdéses, hogy kell-e alapkutatást folytatni, de ezek az országok nemcsak a molekuláris biológiában rendelkeznek jelentős tudományos kapacitással és eredményekkel, de magfizikában, a részecskefizikában, sőt még az űrkutatásban is. És ezek az országok – mint tudjuk – gazdaságilag is sikeresek, sőt egyike-másika a legsikeresebbek között van Európában. Bizonyára nem véletlenül. Próbáljunk a „miért”-re világosan megfelelni.
Mindenekelőtt az alap- és alkalmazott kutatás között nincs semmiféle éles határ: innen oda és onnan ide van átjárás. Alapkutatási eredmények sokszor közvetlenül hasznosulnak, illetve megvetik az alapját a gyakorlati alkalmazásoknak. Gondoljunk csak hazánkban, például a fizikai kutatások szerepére a számítástechnikai kultúra elterjesztésében vagy abban, hogy a Paksi Atomerőmű Közép- és Kelet-Európa legbiztonságosabb atomerőműve. De ugyancsak egyértelműen közvetlen a kapcsolat a hazai magfizikai kutatások és azon tény között, hogy a diagnosztikában és agykutatásban oly nagy fontosságú pozitronemissziós tomográf (PET) hazánkban a többi közép- és kelet-európai országot egy évtizeddel megelőzve kezdett működni (Ausztriánál is előbb). És a példákat tovább is lehetne sorolni, más alaptudományok területéről is.
Az ország gazdasági eredményei, életszínvonala nem utolsósorban attól függ, hogy mit és hogyan gyártunk, termelünk. Az pedig nem kétséges, hogy az igazán eredeti dolgok nagy részben az alapkutatásból erednek. Ian Stewart így fogalmaz: „Vágyunk csinos kis projektek után, amelyek garantált és gyors profitot kínálnak, túlságosan is naiv. A biztos kutatás szorgalmazása mindannyiunkat egyszerre szegényít el. A valóban fontos áttörések mindig megjósolhatatlanok. Éppen megjósolhatatlanságuk teszi őket fontossá: olyan módon változtatják meg világunkat, ahogyan nem számítottunk rá.” Nyilvánvaló, hogy ez nem az alkalmazott kutatások ellen szól, csak az alapkutatások nélkülözhetetlen fontosságát hangsúlyozza.
És ha már a PET-nél tartunk, fontos megjegyezni a következőket. Nagyon fontos, hogy a magyar tudomány megtalálja azokat a területeket, amelyen esélyei vannak: hazai hagyományai, az itthoni technikai lehetőségek és a tudományos fejlődés tendenciái miatt. De hasonlóan fontos, hogy az alapvető tudományokban: fizikában, kémiában, biológiában ne hanyagoljuk el a kutatást. A lemaradás ezeket a területeken a tudomány minden területén megbosszulja magát, hiszen a természet jelenségei egy szövetet képeznek. Az emberi génállomány feltérképezéséről állapította meg Láng István a következőket: „Ez a kutatási terület komplex, és számítástechnikusok, fizikusok, kémikusok teljes körű összefogását követeli meg, mint minden valóban nagy projekt manapság.” Ma egyébként – EU-tagságunk küszöbén – különösen korszerűtlen a „kis ország” kategóriával operálni. Számos tudományágban – és nem csak a részecske- vagy az űrkutatásban – még Németország vagy Franciaország is „kis ország”. Ezért ma több mint tíz közös európai intézet van a részecskefizikától (Genf) a molekuláris biológiáig (Heidelberg), és ezekben az intézetekben a norvég kutató éppen úgy otthon van, mint a német vagy a magyar. Természetesen ehhez otthon is be kell fektetni a megfelelő felkészüléshez szükséges anyagiakat, tehát a „kis országokban” is foglalkozni kell ezekkel a tudományágakkal.
Végül az agyelszívásról. Ne kelljen a tehetséges és alapkutatást végezni akaró és képes kutatóknak, főleg fiataloknak más országba költözni ahhoz, hogy tehetségüket kibontakoztassák. Sajnos elég sok negatív példát lehetne felsorolni ezzel kapcsolatban. A kis nemzetek nem másodrendű nemzetek, különösen nem azok a tudományban és nem azok Európa egyesülése idején.
Berényi Dénes akadémikus, a Professzorok Batthyány Körének tagja MTA-Atomki, Debrecen
nyezetünk védelme és a tudóstársadalom<=/b>
Lapjukban Pethes György augusztus 16-án megjelent Próféták kora és a valóság című leveléhez szeretnék néhány megjegyzést fűzni. Az írásban foglaltakkal nagy vonalakban egyet lehet érteni, de az egyetemi tanári tekintély magaslatára emelt pódiumról elhangzó posztulátumszerű kijelentéssel, miszerint „…mint »környezetvédő« mindenre nemet mond, de ésszerű megoldást viszont nem”, azt hiszem, nagyon sokan nem értenek egyet.
A környezetvédőknek szerte a világban az a dolguk, hogy figyeljék, mi történik körülöttük, és ha kell, tiltakozzanak és a nyilvánosság erejével kényszerítsék ki a környezetet legkevésbé terhelő megoldásokat. A dolog természetéből következik, hogy – mint mindenhol – itt is adódnak túlzott követelések, irreális elképzelések – de hol nem? Vajon mi lehet ennek a jelenségnek az oka? A tanár úr gondolkodott már ezen? Mert ugyebár, volt a létező szocializmus, amikor is nem volt környezetvédelem, környezetvédő pláne nem volt, volt azonban környezetszennyezés, mértéktelenül, csak most tudjuk (tudjuk?) meg, mekkora. És voltak, akik értettek a kérdéshez és nem szólaltak meg, ha igen, akkor pedig tudományosan bizonyították, hogy úgy van jól, ahogy van. De jött a rendszerváltás, és kiborult az edény, mindenki láthatta, mi van benne. Megszületett a környezetvédő, aki azt hitte (elég naivul), hogy az új törvények és a vitalehetőségek birtokában tehet valamit egészséges környezete érdekében. Tehát vitatkozik, tiltakozik és gondolkodik, imigyen: vajon hol voltak a hozzáértők, amikor a garéi hulladékot felhalmozták? És hol voltak még sok hasonló esetben? Lehet-e biztonságos egy hulladékégető mű, ha az ellenőrző méréseket (emisszió) a tervezett időponttal előre be kell jelenteni? Mit érhetnek ezek után az emissziót rögzítő mérések? Hol itt a biztonság? A dorogi hulladékégető műben az emissziós gázok akkor is tartalmaznak dioxint, ha az adagban nem mutatható ki a jelenléte. Kik alkotják ezeket – az enyhén szólva – nevetséges mérési feltételeket, ha nem a hozzáértők?
Az egyik vidéki nagyvárosban vegyi üzem települt az ivóvízellátást biztosító kutak közvetlen közelébe. A „környezetvédők” egyik vizsgálatot a másik után követelték az üzem veszélyes hulladékainak kezelésével kapcsolatban, ezek során az üzem és a hivatalos szervek mindent rendben találtak. Ma a kutak közül többet le kellett zárni, mert 120 méter mélységben már szennyezett a vizet adó réteg. Tegyük hozzá, a vizsgálatokat hozzáértők végezték. A hírekben sokszor előfordul, hogy földbe ásott veszélyes hulladéklerakóra bukkannak olyan helyeken is, ahol korábban ilyen hulladék kezelésével foglalkozó vállalat működött, természetesen működési engedély birtokában. Időközben megszűnt a vállalkozás, jogutód nincs, csak az elásott hulladék, amivel kezdeni kell valamit. És hol voltak közben a hozzáértő ellenőrök? A jogutód kérdése. Persze hogy meg lehetne találni az azóta már milliomos üzemeltetőt, de a jogalkotó gondoskodott arról, hogy ne legyen büntethető. A környezetvédők örömmel vennék, ha valaki tudna néhány példát mutatni, amikor ilyen esetben valakit vagy valakiket rács mögé dugtak.
Bizony azt látja a „környezetvédő”, hogy ahol csak lehet, félrevezetik, még a hivatalos szervekben sem bízhat meg maradéktalanul. Egy mély erkölcsi válság az, aminek látható vetületeit az idézett cikk feszegeti, a válság okait pedig nem lehet csak a környezetvédők számlájára írni, elsősorban a műszaki és humán értelmiség az, amelyiknek megalkuvása (némelyek szerint árulása) idézte elő a jelenlegi helyzetet.
Természetesen teljesen egyértelmű, hogy a bioszférában folytatott antropogén tevékenység következményeit – zárt rendszerről lévén szó – teljes mértékben viselnünk kell. A cikkben említett anomáliákra azonban megoldást csak teljes körű összefogással lehet elképzelni, de ehhez elengedhetetlen a bizalom helyreállítása, hogy ne lehessen soha többé azt hallani: pénzért mindenre kapsz tudóst. Kinek lesz bátorsága megtenni az első lépést?
Csaba Debrecen
Javaslatom médiaügyben
Hétfőn reggel megdöbbenve fogadtam a megemelt lapár tényét. Noha a főszerkesztő úr korrekt módon előre jelezte, mégis mellbe vágott. A hatalom arroganciája tényleg kezd elviselhetetlenné válni. Először felmondták az egyetlen ellenzéki lap, a Magyar Nemzet nyomdaszerződését; azután az állami hirdetéseket vonták meg, jelezvén a magáncégeknek is, be ne merjék tenni ide a lábukat; most meg nyilván azon örvendeznek, hogy sok kisnyugdíjasnak hétfő óta nehézséget jelenthet hozzájutni kedvelt lapjához. Hallom azt is, hogy az újság internetes változatának napi megjelentetése szünetel, ami főleg a tájékozódni kívánó magyar emigrációt sújtja szerte a világban. Noha tudom, hogy a gyűlöletfelelős sajtó mihamar jó magas gyűlöletfalat épített köréjük tájékoztatás címszó alatt, pozícióba jutva sem Antall, sem Orbán nem tudott az évek során semmilyen médiahátteret kiépíteni magának. A baloldal a készbe ült bele 1990 tavaszán; az ő hátterét kiépítette a szocializmus, abból profitál ma is (ha valaki netán kételkedne ebben, csak nyissa ki az MSZP házi lapját, a Népszabadság című pártnyomtatványt), anyagilag, intellektuálisan egyaránt. Ezért most nem lehetősége, hanem kötelessége lenne alávetni magát a 49 százalékot kitevő ellenzék akaratának.
Mára egyetlen megoldás maradt: a Fidesznek a parlamentben alkupozíciót kell elfoglalnia, rögtön az őszi ülésszak kezdetén, valahogy így; uraim, ha önök nem módosítják a médiatörvényt úgy, hogy az MTV egyik csatornáját mielőbb átadhassák, és a Magyar Nemzetet, a Heti Választ és a Vasárnapi Újságot továbbra is keményen leckéztetik, a kétharmados törvényektől szépen elköszönhetnek. Egyetlen betűt sem fogunk megszavazni belőlük – ha uniós ügyeket érintenek, akkor uniós ügyeket érintenek, őszintén sajnáljuk, ez a maguk baja lesz, ugyanis a maguk teremtette helyzetért csakis maguk lehetnek a felelősök. Ha tehát érdekli önöket az uniós csatlakozás, a törvénykezés, akkor lehiggadnak, engednek, és viszszatérnek a jogállamiság talajára. Békén hagyják a sajtót, máskülönben nincs kétharmad, sehány harmad – máskülönben az van, amit a kormánypártok ellenzékben műveltek négy éven át a Fidesszel szemben. Obstrukció, orrvérzésig, az ülésszak elejétől a végéig.
Mivel más lehetőség nem maradt, mindezt most kell kikényszerítenie az ellenzéknek, még a ciklus elején.
Vincze S. Tamás, Budapest
Bim-bam
A Magyar Nemzet szeptember 2-i számában olvastam Furcsa harangozás cím alatt, hogy „A Hazatérés református templom augusztus 30-án ünnepelte felszentelésének évfordulóját, amely 1940-ben, a második bécsi döntés napján történt, ez indokolta a péntek este fél tízkor megkezdődött a harangzúgás – nyilatkozta lapunknak ifj. Hegedűs Loránt lelkész”. Az egyházi gyakorlat szerint a felszentelése a templomoknak, harangoknak rendszerint vasárnapi szertartáson történik. 1940. augusztus 30-ra, hétköznapra esett a második bécsi döntés. Tisztán emlékszem, hogy a kora délutáni órákban mondták ki. Tehát ha erről kívántak megemlékezni, akkor nem este 9-és 10 óra között kellett volna harangozni, hanem a kora délutáni órákban és a szentelés napján.
Dr. Vásárhelyi János,
ny. ügyvéd, Kelebia
Hunyadi Andor (Nyíregyháza): A jobboldalon lévő súlyos gondok egyike az, hogy már többször a nevető harmadik malmára hajtottuk a vizet. Az önkormányzati választásokra is borítékolni lehet a baloldali jelöltek győzelmét, ha nem tudjuk elérni, hogy minden körzetben egyetlen jobboldali jelölt legyen. Nem lehet elvitatni a politikai pártok egyikétől sem a létjogosultságot, de mit ér a választás, ha a hatalmat a baloldal számára biztosítjuk megosztottságunkkal? A jobboldalnak mindenütt meg kellene egyeznie a legesélyesebb személyben. Megegyezés hiányában esetleg sorsolással kellene dönteni. Nem lehet igaz magyar és becsületes ember, aki párt- vagy önérdek miatt nem segíti elő minden körülmények között a jobboldali győzelem lehetőségét!
*
Soós Géza (Balassagyarmat): Hallgatom a rádiót, nézem a tévét, és egyre rosszabbul érzem magam. Percről percre derül ki nagyjainkról, hogy III/I-es vagy III/II-es, esetleg III/III-as ügynökként szolgálta szocialista hazánkat. Jelentéseket írtak, feljelentgettek, spicliskedtek, vamzerkodtak, vagy egyszerűen csak téglák voltak. Az egyik D–209-es ügynök volt, a másik állítólag csak sima D–008-as. Volt, akinek a fedőneve Szatmári volt, a másiknak Slampos, sőt még Patkány fedőnév is takart valakit. Egyik a másiknak jelentett a harmadikról. Érintetlenek csak a virgók voltak, már ha voltak. Szégyellem magam. Mit szégyellem, ég a pofámon a bőr, hogy ebben a rohadt életben engem senki nem akart beszervezni. Senki nem jött oda hozzám, senki nem keresett a főcsoportfőnökségből, hogy Gézám, legyél már ügynök. Köpd már be a szomszédodat, a barátaidat, esetleg a szerelmedet. Legyél te a D–145-ös tégla a szervezetben. Ezért is utálom a komcsikat. Hogy tudok így a gyermekem szemébe nézni? Ezek a disznók, engem ebből is kihagytak! Miért nem törődtek velem? Pedig milyen jelentéseket tudtam volna írni! Ha lehet feljelentésre József Attila-díjat kapni, én biztos, hogy megkaptam volna. Írtam volna éjjel-nappal. Sőt, megteremtettem volna a szamizdat feljentés irodalmát. Ha erre kérnek. De nem, ők diszkrimináltak engem. Mit szalasztottak el! Ha betesznek egy jó pozícióba, a KGB éberségét kijátszva, egy óvatlan pillanatba bevittem volna az országot a Közös Piacba. Akkor ma nemzeti hős lennék. Lovas szobrom lenne a Hősök terén. Külön vizsgálóbizottságot állítottak volna fel érdemeim kivizsgálására. Ma a déli harangszó csak nekem szólna. De nem, nálam se kép, se hang. Lehet így élni? Szabad így élni? Érdemes így élni? Balliberális urak és elvtársak, engem miért nem szerveztetek be valamelyik hármas főcsoportba?
*
K. Linczmájer Katalin (Budapest): Medgyessy Péter miniszterelnöknek zsigereiben van az arrogancia. Nem tudja elfogadni, hogy 2002-ben Magyarországon még demokrácia van. Nem tudja felfogni, hogy a parlamentben négy párt van, abból kettő a szociálliberális kormánykoalíció, kettő a polgári oldal ellenzéki pártjai. A két oldal között mindössze öt képviselő a különbség, tehát közel ötven-ötven százaléka a magyar la