A kormánytagok és a jelenlegi miniszterelnök titkosszolgálati múltját vizsgáló bizottság munkája kapcsán többször felmerült, hogy a III-as főcsoportfőnökség iratai között akadhatnak manipulált iratok, illetve az, hogy bizonyos prominens személyek anyagait eltüntették. Hogyan látja ezt a kérdést a kutató?
– Mostanában egyre több szó esik a rendszerváltozás idején történt belügyminisztériumi iratmegsemmisítésekről. A kérdésnek van egy nagyon érdekes aspektusa: az iratmegsemmisítésekről is készültek jegyzőkönyvek, de állítólag ezekből is nagyon sokat megsemmisítettek. Úgyhogy nem lehet pontosan tudni, mely dokumentumok hiányoznak az archívumokból. Egy hatalmas, átláthatatlan masszával állunk szemben, az sem tudható, hogy hová kerültek bizonyos iratok, nem vehetők bizonyosra, hogy ezek olyan helyen vannak, ahol a törvény szerint lenniük kell. A megsemmisítésekről alig van adat, az illetékesek úgy beszélnek a problémáról, hogy elkenik a lényeget. Ez meglehetősen ködös állapot.
– Vannak olyan vélemények, hogy iratmegsemmisítés történt ugyan, de tulajdonképpen másolatok mindenről maradtak, tekintve, hogy az információ hatalom: az akkori nómenklatúra valószínűleg nem mondott le önként az adatbázis kínálta előnyökről. Az iratmegsemmisítés – amire a Duna-gate botrány kipattanásakor derült fény – talán csak fedőakció volt.
– Nem minden ok nélkül vélekednek így. A dokumentumok komputerlemezen voltak tárolva. Ezt persze a megsemmisítés előtt egy-két gombnyomással át lehetett menteni. Ez attól függetlenül igaz, hogy a III/III-as épületéből kofferszámra hordták ki a hajdani munkatársak az iratokat. Fel kell tételezni azt is, hogy abban a nagy kavarodásban, ami 1989. október 23-án kezdődött és 1990. január közepén fejeződött be, bármi megtörténhetett. Hiába mondják azt, hogy majd csak decemberben indul meg az iratok megsemmisítése, ment az már előbb is. Számoljuk csak össze, hány hetük volt a nyomok eltüntetésére, álcázására, összezavarására. Nem kis idő. Ráadásul mindvégig gőzerővel dolgoztak. Tehát erősen feltételezhető az, hogy az anyagok egy része külföldre is kikerülhetett, akár elmehetünk addig is, hogy külföldi titkosszolgálatokhoz – olyanokhoz is, akik irántunk nem túl sok szeretetet tanúsítanak. De lehetnek magánkézben, esetleg alvilági köröknél is. A politikai élet minél magasabb pozíciót betöltő tagjáról van szó, a zsarolhatóság lehetősége – az, hogy idegen hatalmak befolyást gyakorolhatnak ránk a lappangó iratok révén – annál veszélyesebb az ország érdekére nézve.
– Az illegálisan kikerült iratok időzített bombaként ketyegnek belföldön és külföldön is. Ráadásul a két bizottság munkájának tükrében még a legális hazai archívumok anyagával sem sikerült megfelelően sáfárkodni. A Mécs-bizottság kiszivárogtatott listájára például több olyan politikus került fel, akit igaztalanul hoztak hírbe.
– A kutató hozzáférhet a Történeti Hivatal anyagaihoz, a Belügyminisztérium anyagainak bizonyos részeihez, vagy éppen a levéltár vagy a Hadtörténeti Levéltár idevágó adataihoz. De azokhoz a dokumentumokhoz, amik a szolgálatoknál vannak, nem. Abból kell kiindulnunk, hogy a szolgálatok teljesen szabadon – az általuk vélt, illetve megnevezett – nemzetbiztonsági „érdekek” szerint kezelhetik ezeket az anyagokat: adhatják ki vagy éppen titkosíthatják a dossziékat. Ahol a kutatók már hiába erőlködnek, a parlamenti vizsgálóbizottságok valamit elérhetnek, de az ő lehetőségeik is korlátozottak. Erre jó példa, hogy amikor a Medgyessy-bizottság elnöke kikérte a Nemzetbiztonsági Hivataltól egy másik szt-tiszt anyagait, az illetékesek ennek kiadását megtagadták. A cél az lett volna, hogy lássuk, milyen tartalmú és mennyiségű adat van a dossziéjában, mivel Medgyessyében szinte semmi sem volt. Azt nem tudom, hogy az elutasításban politikai, vagy nemzetbiztonságinak nevezett szempontok játszottak szerepet. De az egyik tanulság az: ha ez megtörténhet egy parlamenti bizottsággal, akkor a polgár bizony nagyon kiszolgáltatott helyzetben van.
– Az adatvédelmi, a személyiségi jogok tiszteletben tartása alapvető követelmény a demokráciában. Azonban az erre való hivatkozás sokszor úgy tűnik, hogy kétélű fegyver. Ha arra van szükség, megnehezíti az igazság kiderítését, ugyanakkor más esetben semmibe veszik – ahogyan ezt a Mécs-bizottság működése alatt megtapasztalhattuk.
– Attól kell tartanunk még egy törvényes és alkotmányos vizsgáló- bizottság esetében is, hogy képes érvényesülni egyfajta politikai manipulációs szándék. De hál’ istennek, már vége a nyárnak, s mindezt az Országgyűlés színe előtt, a nyilvánosság kellő figyelmétől követve meg lehet tárgyalni.
– A kormánytagok titkosszolgálati múltját vizsgáló Mécs-bizottság eredményeiről folyamatosan szivárogtak ki információk a sajtóhoz. Botrány botrányt követett. Mi a véleménye a kialakult helyzetről, az érintettek listájának hitelességéről?
– Hogy megértsük, a dolgok milyen összemosása zajlik az utóbbi időben, először is tisztázni kell egy alapfogalmat: az érintettség nem jelenti azt, hogy valaki valaha munkatársa volt a titkosszolgálatnak. Arról is aktát nyitottak, akit csak megpróbáltak beszervezni. Az együttműködés ténye nagyon egyszerűen megállapítható: kell hozzá egy aláírt beszervezési jegyzőkönyv és kellenek a jelentések. Az aláírt beszervezési nyilatkozat önmagában nem elég bizonyíték, hiszen előfordult, hogy az illető, akit mondjuk zsarolással készerítettek az aláírásra, rögtön dekonspirálta – azaz felfedte – magát a környezetében, hogy a szolgálat számára hasznavehetetlen legyen, azonban az erről szóló dokumentum hiányzik a dossziéjából. Ismétlem, nem látunk tisztán abban az alapvetően fontos kérdésben, hogy mi történt a dokumentumokkal a megsemmisítési fázis alatt és után. Amikor megszűnt a köztes állapot, amikor a különböző szolgálatok „eprésztek” a dokumentumok között, amikor eldőlt, hogy miféle szűrőkön menjenek át az iratok. Mondok egy példát: még az Antall-kormány első évében leltem rá egy 1962-es ügy fakszimile aktájára. Az Iratok az igazságszolgáltatás történetéből című dokumentumsorozatban, azt hiszem, harminchat oldal volt. A jelzetszáma alapján két évvel ezelőtt a Történeti Hivatalban hiába kerestem, már nem találták… Hova tűnhetett? És ez nem számít egyedi esetnek. Ebben pedig nem a hivatal a hibás, hanem azok, akik egykor hurcolászták jobbra-balra a dokumentumokat.
– Tehát a meghamisítás, eltüntetés lehetősége jóval a rendszerváltozás után is fennállt. A Mécs-bizottság listája kapcsán ellenzéki politikusok felvetették azt is, hogy a Horn-kormány idején is tüntettek el dossziékat.
– Mondjuk úgy, hogy az akkori belügyminiszter engedélyével „kikölcsönöztek” megannyi anyagot, amelyek holléte bizonytalan. Manipulálhatták is az iratanyagot, ezért a titkosszolgálati múlt feltárásának jelenlegi fázisában a legfontosabb éppen az lenne, hogy határozottan elkülönítsék az érintetteket és az együttműködőket. A manipulált dokumentumokkal igen egyszerűen vissza lehet élni, éppen ezért különleges körültekintést igényelnek az igazság feltárására irányuló bizottsági munkák. Azok esetében, akikről aktát nyitottak, esetleg alá is írtak, de tényleges munkát sosem végeztek, mert felfedték magukat, több manipulációs lehetőség is elképzelhető. A bosszú esetleg ott kezdődött, hogy „lebegtették” őket, mondván, hogy majd meglátjuk tíz év múlva… Vagy nem írták be az aktájába, hogy dekonspirálta magát. Vagy megvolt ugyan az erről szóló karton, de a váltás után valakik valamiért kiemelték a dossziéjából. Az illető, akinek most előszedik a papírját, csak áll és csodálkozik: hiszen annak idején én ezt nem vállaltam el, mondja. Csak ezt már utólag nehezen lehet bizonyítani.
– Az igazság kiderítése a kutató-történész számára is komoly szakmai kihívás: esetleg hónapokig is vizsgálnia kell egy ügyet, ha tényleg tisztán akar látni. Egy zömmel politikusokból álló bizottság egyáltalán képes lehet megbízhatóan elvégezni ezt a különleges ismereteket és felelősségtudatot igénylő munkát?
– Meg kell hagyni, hogy azért a Mécs-bizottság sem dolgozhatott a levegőbe, hitelesíteni kellett a dokumentumokat, és ez azt jelenti, hogy nem másolatokat vizsgáltak, hanem az eredetit. Ahhoz, hogy bármiféle listát nyilvánosságra hozzanak, kötelesek voltak igénybe venni a szakértők segítségét is.
– Azonban éppen az ön által említett példa, a dekonspirációs kartonok esetleges eltüntetése és az egyéb manipulációs lehetőségek miatt jogosan vethető fel, hogy a tisztánlátás érdekében tulajdonképpen nem bizottsági, hanem komoly kutató-történészi munkára lenne szükség. Felmentő bizonyíték lehet, ha a beszervező kartonon kívül tényleg nincs más információ egy állítólagos érintettről. Ahhoz viszont, hogy ez kiderüljön, át kell látni az egész aktaszövevényt.
– A Mécs-bizottság éppen ezért végzett félmunkát. Ha megvolt a beszervező nyilatkozat meg a jelentések is, természetesen nincs vita. Viszont a kétes esetekben valóban vizsgálni kell az egész szövevényt, de még a lista nyilvánosságra hozása előtt. Nem tudok róla, hogy ez megtörtént, bármilyen széles körű hálózati támogatással is dolgozott legalábbis a bizottság egy része. Ezt például mindenképpen érdemes volna felvetni a parlamentben, hiszen így bizony az a veszély áll fenn, hogy egy hajdani manipuláció jut érvényre az igazság helyett.
– A szolgálat egykori vezetője úgy nyilatkozott egy televíziós műsorban, hogy bosszúból, szándékosan manipulálták a dossziékat, éppen azért, hogy megvédjék az övéiket és hírbe hozzanak más személyeket.
– Miután megtörtént a rendszerváltozás és az iratok szétosztása, nem zárható ki az sem, hogy bizonyos érdekcsoportok egyes sokat ígérő célszemélyekről kompromittáló anyagokat készítettek, amivel aztán megpróbálták zsarolni őket. De ez semmiképpen nem lehetett tömeges jelenség. Hogy előtte a belügy illetékesei ilyesmivel szórakoztak volna, kizártnak tartom, hiszen megzavarta, akadályozta volna a konspiratív munkát. Az utolsó fázisban pedig valószínűleg nem volt ilyesmire idejük. Miután fellélegeztek, biztonságban voltak és már mindenki tudta, hogy hol folytatja – esetleg a szervezett alvilágban, a politikában –, minden további nélkül előfordulhatott ilyesmi is. Hogy egy dokumentum manipulált-e, csak komoly szakértői munkával állapítható meg. A szolgálati helyükről való kikerülésük után megkezdődött az iratok elkeverése is, nagyon kevés anyag maradt fenn rendszerezetten. A polgárnak nincs lehetősége ellenőrizni, hogy vajon történt-e manipuláció, úgyhogy kénytelen a Mécs-bizottság becsületszavára elhinni azt, amit állítanak. Más kérdés, hogy vajon szavahihető-e egy bizottság, amelyből egy idő után olyan információk szivárognak ki, melyek egy jogállamban a vizsgálat befejezéséig nem kerülhettek volna nyilvánosságra. Ez megkérdőjelezi a bizottság munkájának hitelességét. Úgy vélem, azon kívül, hogy félmunkát végeztek, felmerül a gyanú, hogy nem hihet nekik az adófizető polgár, akinek a forintjaiból működnek. A véleményem az, hogy szkepszissel kell szemlélni a bizottság megállapításait. Az lenne a legjobb, ha azok, akikről bebizonyosodott, hogy közük volt a szolgálatokhoz, az ország nyilvánossága előtt feltárnák, hogy milyen körülmények között, és milyen indíttatásból vállalták. Ha valaki benne volt, de már régen megbánta, amit tett, és mondjuk politikusként igyekezett is jóvátenni a bűneit, ettől függetlenül még mindig adósa a választópolgároknak. Az, hogy Medgyessynél ez elmaradt, mert dajkameséket regélt kezdettől fogva – ugyanolyan szavahihetetlen volt, mint a Mécs-bizottság egyes tagjai –, nem mentség senki számára. Egy negatív tett nem jogosíthat fel senkit arra, hogy ugyanazt elkövesse.
– Medgyessy titkosszolgálati múltjának vizsgálatakor felmerült: az egykori „testvéri” titkosszolgálatoktól is érdemes lenne információkat kérni. Egyáltalán megkísérelték?
– A gondolat természetesen felmerült. Azonban a KGB utódszervezetének olyan a mechanizmusa, hogy bizony nagyon komoly feltételeket támasztanak az információ kiadásához. Minden nagyrabecsülésem az orosz demokratizálódásnak, de nem látok arra utaló jeleket, hogy ne utasítanának el azzal a válasszal, hogy nincs birtokukban olyasmi, amely minket érdekelhetne. Ebben szerepet játszhatnak mindmáig élő politikai érdekek is. A német szövetségi hírszerző szolgálat, továbbá a katonai elhárítás esetében más a helyzet. Ha egy parlamenti bizottság kérvényezi, minden bizonnyal a rendelkezésünkre állnának, de az engedélyezési eljárás eltart egy darabig. A Medgyessy-bizottság már befejezte a munkáját, de mindez a parlamentben ősszel ismét szóba fog kerülni. Joggal tételezhetjük fel, hogy az ország jelenlegi miniszterelnökének titkosszolgálati múltjával kapcsolatban még bizony máshonnan is előkerülhetnek adatok. Ebben az esetben a bizottsági munkát újra kell kezdeni. A nyár mindenesetre nagy tanulságokkal szolgált. A világ megváltozott. A két bizottság munkája – akármilyen vitatható eredményeket is mutattak be – nagymértékben hozzájárult a polgári öntudatosodáshoz: a politikusoknak a jövőben már a bizottságokban tapasztalt ködösítéssel egyre nehezebb lesz félrevezetni az embereket. Igény van a tisztánlátásra, és ez a kutatókat is inspirálja. Ez nem politikai kérdés elsősorban, hanem erkölcsi. A megválaszolása egy szép napon elvezet oda, hogy morálisan is szembe tudunk nézni azzal a diktatúrával, amely Magyarországot megnyomorította.
– A Történeti Hivatal további sorsa bizonytalan. A Medgyessy-kabinet javaslatot szándékozik benyújtani a parlamenthez megszüntetéséről. A kutatómunka legfőbb bázisát jelentő, ma még független intézmény jogutódját, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárát a kormánynak rendelnék alá, a kulturális tárca alá tartozna. Dávid Ibolya, az MDF elnöke úgy véli, a hivatal megszüntetése azt célozza, hogy még jobban meg lehessen kérdőjelezni az ott lévő iratok hitelességét, érvényességét. Mi a véleménye erről?
– Nehéz sors vár azokra a kutatókra, akik a mindenkori tárca által irányított intézetben kénytelenek munkálkodni. A hivatalt jelenleg a parlament felügyeli, ez sokkal inkább garantálja a kutatás szabadságát, mint bármely kormány, pláne a jelenlegi. Bízom benne, hogy végül győzedelmeskedik a józan belátás az illetékesekben.
orosz-ukrán háború
Egyre több a baj az ukrán menekültekkel Európa-szerte
