Tollhegyen

Ellentmondásos értesüléseket kapok szódás Sanyi barátom és kenyeres pajtásom sajtószerepeltetéséről. Van, aki minden áldott nap csakis róla szeretne hallani, meg olyan is, aki azt mondja, felejtsem el mindörökre a vén haramiát, helyette szidjam inkább napszámban Kovács László elvtársat, meg aki még itt maradt a moszkovita csapatból.
Nem könnyű ilyenkor dönteni, se frakcióülés, se választmányi gyűlés nem előzi meg a határozati javaslatot, ami egyébként nem is érdekelne igazán, teszek én Lendvai Ildikóra, még ha Lamperth Mónikának vagy Szili Katalinnak hívják, akkor is. Édes barátom tegnapelőtt érkezett haza Amerikából, azt mondta, az ott élő magyar emberek hamarosan szobrot fognak állítani jó szódás Sanyinak, megelőzően márványba vésik a nevét, plusz a város címerére is felkerül valahogyan (a részleteket nem tudni).
Mi baj van a szódással?
Szerintem semmi. Elvadultabb olvasóim örökké gorombáskodást várnak a tollamból, …sak neki a bolsevikoknak, azok is azt csinálták örökké mivelünk. Szerintem meg szódás Sanyi szavaiból kitetszik egy kérés, de ezt most nem írom ide, polgári napilap vagyunk, nem a Heti hetes.
Mondom, vita zajlik szódás Sándor szikvízkészítő kisiparos sajtószerepeltetése körül, sok-e vagy kevés van belőle. Az egyik azonmód fölvágná az ereit az öreg mellett, a másik Amerikából verseket fabrikál róla, ugyanakkor ellentábora is van az idült kasszafúrónak, ez azzal érvel, a magyar lakosság torkig van szódás Sanyival, már a lefolyón is ő csurog lefele, úgyhogy fogjam be a számat, tegyek lakatot a csőrömre, szilencium, a többit majd megbeszéljük a Gyorskocsi utcában a kihallgatás után.
Lesz, ami lesz, én kedvelem Sándort.
Ma hetvenhárom éves.