Zenebona

Millió, millió, millió rózsaszááál – száll a mozgólépcsővel egyetemben az ég felé a dallam, pontosabban a dallamra emlékeztető klimpírozás. Mert nekünk ilyen utcai zenészeink vannak, hiába hasonlítgatják fővárosunkat Párizshoz, ott a zenészek tudnak zenélni, ha meg nem, akkor nem zenélnek. Idehaza ez a felismerés még várat magára, habár néha az az érzésem, hogy hallószerveink egyoktávos károsítói tulajdonképpen nem is szórakoztatni akarnak bennünket, csupán a sajnálatunkra játszanak, és nem muzsikát. El is neveztem őket casiós koldusoknak (elnézést az érintett cégtől, de a megfigyelt célcsoport tagjai általában az ő, gyermekeknek szánt alsó kategóriás szintetizátoraikon valósítják meg önmagukat).
A zajkeltés eggyel magasabb fokozata, amikor a zongoristához – értsd: a billentyűk csapkodója – plusz egy hangszeres fő társul. Sajnos a szólisták duóvá bővülése csak a legritkább esetben jár együtt a színvonal emelkedésével, mert miért is választana magának egy magasan képzett fuvolista félhajléktalan partnert. Így természetesen a további pluszfők érkezése sem garanciája a művészi igényességű formációk létrejöttének.
Ha újabb szintet emelkedünk az aluljárók zenei világában, akkor az Andok hófödte folklórhagyományaiba csöppenünk; los zenekarosz körökben ugyanis divatos lett Budapest. A dél-amerikai pán- és egyéb sípos, dobos, nádi hegedűs fiatalemberek már valóságos zenét játszanak, nagy kár, hogy tevékenységüket semmiképpen sem lehet szervesen a pesti flaszter kultúrkönyezetébe applikálni, és akkor az országképet még nem is említettük. További sajnálatos fejlemény, hogy a mozgalom immár túllépett tetőpontján, s ez meglehetős értékcsökkenést is jelent (van már egy pánsípos plusz dízelmotoros generátor segítségével megszólaltatott gépzene alapú banda is). De aggodalomra semmi ok, mert az utánpótlás zökkenőmentes hömpölygéssel érkezik Magyarországra.
Legújabban Romániából és Bulgáriából. S mert a balkáni zenének most úgyis keletje van Nyugaton, nem nehéz megjósolni a rézfúvósok sikerét. Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy az önjelölt Boban Markovicok valami elképesztően amatőr irányból ostromolják a honi közönséget. Először a lakótelepeken kezdték – megálltak egy-egy lépcsőház előtt, és addig fútták, amíg valaki ki nem hívta a rendőrséget –, majd a metrószerelvényeket alakították át mozgó koncerttermekké, a kánikulai tömegközlekedéstől eldeformált lelkivilágú lakosság azonban meglehetős agresszivitással fogadta a meglepetésszerű produkciót. Vagyis nem fizetett egy árva petákot sem.
Mindebből nehéz kikövetkeztetni túlságosan mély társadalmi tanulságokat. Annyi azonban bizonyos, hogy az uniós csatlakozás tükrében a budapesti utcazenészeknek fel kell zárkózniuk a világ élvonalához. Hiszen velük együtt építünk világvárost.