Zsákutcában

Majd ha itt, a járda innenső oldalán, a házfal és az úttest közé szorított keskeny szakaszon, ahol kukák, parkoló autók, újságosbódék, hirdetőoszlopok, telefonfülkék, zöldségárudák és botjukra támaszkodó megöregedett emberek között vezet az út, és ahol óhatatlanul is körülnézni vagyunk kénytelenek, mert lassú a tempó, bóklászva, araszolva jár mindenki, aszfaltrög, kutyaürülék, tejesrekesz és csonka koldus nehezíti a járást – ha meg végre nekilódulhatnánk, szendvicsemberek jönnek szemközt, lifeg rajtuk a két hatalmas tábla, akarjuk, nem akarjuk, lassítanunk kell, mire máris ott liheg a hátunkban a feltorlódott nép –; szóval itt, ebben a zűrzavaros, vásári, lüktető, de mégis szürke tömegben, zajban, füstben, benzingőzben, mentősziréna-vijjogásban, ahol a hangzavar kíméletlenül elnyomja a csöndes szót, s ezáltal a harsányabb embernek többszörte jobbak az esélyei; itt, ezen a szűk kis sávon, amit még meghagytak nekünk, egyszerű gyalogosoknak, végre összevárnánk egymást, sorokba fejlődnénk, a legelejére pedig odaállna egy olyan, aki vezényelni is tud, de igazán, és akire mi mindannyian egy emberként hallgatnánk, nem civódnánk, nem zúgnánk, csöndben beállnánk a sorba, hogy indulhasson a menet mielőbb, hiszen rettentő késésben vagyunk, eljárt az idő; mondom, ha lenne valaki ilyen abból a hiteles, csöndes, egyenes tartású emberfajtából, amellyel ma már inkább csak történelmi regényekben meg népmesékben találkozni – akkor még lenne esélyünk, hogy eljutunk oda, ahová indultunk.
De most nincs ilyen ember égen-földön, vagy ha van, sem találtunk rá, így aztán csak tekergünk, bolyongunk céltalanul, néha egymásba botlunk, szitkozódunk, és ez csak tovább ront mindent, mert nem vesszük észre, hogy közben már mélyen bent járunk valami ismeretlen szürke zsákutcában.