Eger balvégzetű csillagai

Erős képzelet szüli az okokat
(Montaigne)

„A következő napon nem ágyúszóra virradtak. A sátorok ott fehérlettek a halmokon és hegyoldalakban, de törököt nem lehetett látni. (…) Elmentek… Mint a sebesen harapódzó tűz a száraz avaron, ismétlődik a szó szanaszét a várban: – Elmentek! Elmentek!”
Micsoda izgalommal vártuk az Egri csillagok befejeztét, tudván, csakis ez lehet a könyv vége. Másként nem végződhet Gárdonyi regénye, hisz lehetetlen, hogy annyi kiontott vér, oly sok lelemény és önfeláldozás ne nyerje el méltó jutalmát. Meghozta – akkor még ilyen volt a világ. 1552 őszén, óriási ember- és anyagi veszteséget, szégyenteljes kudarcot szenvedve eltakarodott a török sereg Eger rommá lőtt falai alól, hogy még a fagyok beállta előtt maradjon ideje átkelni a Balkán hegyein. Négyszázötven éve, Szent Lukács akkori ünnepnapján, október 17-én ért véget az egri vár híres ostroma.
A történelmi regény utolsó két fejezete, az Eger veszedelme és a Holdfogyatkozás száz év elteltével is megbízható forrásként szolgál, levéltári felfedezések és régészeti ásatások alig módosították, amit a tárgyból rendkívüli alapossággal felkészült Gárdonyi Géza leírt. Keggyel felérő szerencse, hogy az 1552. évi várvédők fényes diadalának árnyékában jótékonyan elhalványul Egernek és közismert főhőseinek – Dobó Istvánnak, Bornemissza Gergelynek – szomorú utótörténete. Az Egri csillagokat többnyire még gyerekfejjel olvasó százezrek és milliók közül sokkal kevesebben tudják, hogy a Felvidék kapujának számító vár birtoklásáért nem ez volt az egyetlen ütközet a török porta és a királyi Magyarország között, amint Dobó kapitány és Gergely deák későbbi sorsa is csak a történelem iránt mélyebben érdeklődők számára ismert. Amint írtuk, szerencsére…

Béke és háború
1547-ben I. (Habsburg) Ferdinánd ötesztendei békét kötött II. Szulejmán szultánnal. A török, kellő biztonságban érezve magát a hat éve elfoglalt Budáról kormányzott Duna menti hódoltságában, keletnek fordult, az engedetlen perzsák ellen. A perzsiai hadszíntéren lekötött fő seregén kívül is maradt azonban elég fegyveres ereje Sztambulnak, hogy kitolja megszállt területeinek határát Erdély és a Felvidék felé: 1551-ben megtámadta Lippát és Solymos várát, a következő évben nagy hadjáratot indított a Maros és a Temes vidékének, illetve az északi bányavárosok előterének bekebelezésére.
1552. júliustól öt hétig állta az ostromot a császáriaktól magára hagyott Temesvár, míg a magát megadó Losonczy István kapitányt s maradék várőrségét felkoncolta a török. Ahmed basa serege ezután Szolnok ellen fordult, majd bevétele után továbbhaladt észak felé. Közben Ali budai pasa a kisebb északi végvárakat támadta sorra. Hadjáratának legismertebb állomása Drégely volt, amelynek Arany János által is megénekelt, önfeláldozó védelme Szondi György kapitány nevéhez fűződik. A két seregtest szeptember 11. és 15. között egyesült Eger körül, a szultáni tüzérség 17-én kezdte meg a vár ágyúzását.
Az egymásnak jelentősen ellentmondó források 40 ezer és 180 ezer közé teszik a török sereg létszámát – ez utóbbi keleties túlzás –, a valóságban 50 ezresre becsülhető ostromló had azonban még így is huszonöt–harmincszoros túlerőben volt a védőkkel szemben. A várható támadás hírére az Egerben szolgáló ötszáz főnyi hivatásos állományt a király utasítására további öt és fél száz zsoldossal, hatszáz fős portális – a környékbeli földesurak és városok által küldött – katonasággal és mintegy 170–200 sebtében kiképzett fegyveres jobbággyal, mesteremberrel egészítették ki.
A szeptember 11-én megkezdett török ágyúzás tíz napon át megszakítás nélkül tartott, emberben, állatban és anyagiakban súlyos pusztítást okozva. Jó két hét múlva, 28-ra a falak olyanná lettek, mint a likacsos sajt, ám maga a vár, amelyet Ahmed nagyvezír rozzant akolnak nevezett, szívósan ellenállt. 1800 katonája szemtől szemben fogadta a fanatizált, vérszomjas ostromlókat, a négy hétig napról napra ismétlődő, ádáz közelharcban aránytalanul nagy vérveszteséget okozva a török seregnek.
„Sok tereket az bástyán elhullatnak, / Sebesölve sokan futva szaladnak” – írja a krónikás Tinódi Lantos Sebestyén, ám a szintén kortárs török tudósító, Dselalzáde Musztafa is így fogalmaz: „a vár alatt elesett vértanúknak nincsen száma.” Ugyanő elismeréssel szól az egri védőkről, imigyen: „a támadás elhárításában tökéletes mesterek, fortély és hadicsel dolgában serények valának.”
A magyarok vesztesége halottakban 300 főre tehető, Tinódi kétszázat, Gárdonyi nyolcszázat említ sebesültként, de biztosra vehető, ami a regényben áll: „seb nélkül nincs a vár népe között se férfi, se asszony.” (Ahmed nagyvezírnek később selyemzsinór járt a szultántól, többek közt az egri fiaskóért is.)

A regényhősök sorsa
Dobó Istvánt 1549-ben nevezte ki Eger kapitányává a vár püspök urasága. Az ostrom idején Mekcsey Istvánnal osztoztak a várnagyi rangon, kettejük közül előbbi volt a „primus inter pares”, Mekcsey alkapitányként állt készen a helyettesítésre. A kiváló képzettségű, régi nemesi családból származó katona, ruszkai Dobó István erődítette meg 1550-ben Szolnokot, a védelmére felduzzasztott csatornával kötötte össze a Zagyvát a Tiszával (a zsoldossereg idő előtt föladta a várat), miközben feszített tempóban építette-fejlesztette a kulcsfontosságú egri erődöt. Mindezt jórészt a saját vagyonából, csekély anyagi segítséget csak 1552 tavaszán kapott Bécstől, amikor már küszöbön állt az oszmán támadás. Sürgető kérésére érkezett augusztus derekán Egerbe Bornemissza Gergely hadnagy is 250 puskásával, a regényből ismert Pethő Gáspár és Zoltay István hadnagyok társaságában.
Gergely deák legendás alakja sokkal inkább Gárdonyi képzeletének szüleménye, mint a valóságé. Az író sokáig kutatta a talán Pécs környékéről származó regényhős pályájának korai nyomait, ám az első rá vonatkozó hiteles adat csak 1549-ből származik, amikor Ferdinánd Prágában kelt oklevele nemesként emlegeti. (Életének kutatója, Sugár István szerint a dél-dunántúli Bornemisszák Mátyás alatt nyerték kincstartói rangjukat, majd Ulászló királytól a nemességet. Gergely 1552-ben néhány kisebb nógrádi birtok földesura volt.)
Az ostrom után mindkét várnagy lemondott tisztségéről. „A király leküldötte Egerbe Sforzia Mátyás főkapitányt – írja Gárdonyi a regény epilógusában –, hogy Dobót és Mekcseyt maradásra bírja. De ők biz’ hajthatatlanok maradtak. – Kötelességünket teljesítettük – felelte Dobó. – Bár mindenki teljesítette volna! (…)
A király azután Bornemissza Gergelyt nevezte ki Dobó helyére Eger vár főkapitányának.”
Ebben az igazságos fordulatban megnyugodva tettük le gyerekkorunkban a könyvet. Most folytassuk a lelkünkhöz nőtt főszereplők életregényét a szomorú történeti tények ismeretében. Dobóval, aki búcsúzóul még 12 ezer darab „használt” török ágyúgolyót és három zsákmányolt hadizászlót küldött ajándékul Bécsbe, az udvar eleinte nem bánt szűkmarkúan: Ferdinánd király 1553 tavaszán az erdélyi vajda címével, Déva és Szamosújvár uraságával ismerte el világraszóló vitézségét.
Az egri kapitány szerencsecsillaga azonban hamarosan hanyatlani kezd. 1555–56-ban belekeveredik az erdélyi fejedelem és a Habsburgok hatalmi viszályába. Korábbi riválisai fondorlatos csapdát állítanak neki Szamosújvár ostrománál, nehéz fogságba esik, csak szerencsével szabadul ki. Később Léva várnagyaként kerül hűtlenség gyanújába, nem egészen ok nélkül. A gazdag bányavárosok közelében Hont és Bars vármegyék főura, Dobó István sógorával, Balassa Jánossal és más felvidéki urakkal együtt visszatartja a kincstári jövedelmeket. 1569-ben a király elé idézik. Október 18-án Dobót és Balassát a kamara letartóztatja, Pozsony várába zárják őket. Főbenjáró per indul ellenük, amely mögött a bécsi udvar és a magyar végvári urak közt egyre jobban elmérgesedő viszály munkál. Három év múlva, Rudolf császár trónra lépésekor – az országgyűlés közbenjárására – kegyelmet kap ugyan Dobó, de öregen és betegen szabadul a várbörtönből. Két hónap múlva, 1572 júliusában meghal szerednyei várában. Közeli birtokán, Dobóruszkán temetik el. Sorsszerű az is, miként bánt el a „történelem” az egri hős sírjával: a ruszkai templomból (ma: Ruská, Szlovákia, tőketerebesi járás, az ukrán határnál) az 1800-as években ismeretlen helyre vitték földi maradványait, vörös márvány szarkofágját széttördelték, sőt később az egri várba szállított ép darabjait is megpróbálták teljesen szétverni részeg katonák. Innen származnak a Vármúzeumban látható alakos fedkő durva sérülései.
A regényben Gárdonyi által jótékony homályban hagyott jövő ennél is tragikusabb végzetet tartogatott Bornemissza Gergely számára. Az 1552-től várkapitányi rangra emelkedett Gergely deák nagy erővel és hozzáértéssel lát neki a romhalmazzá lőtt egri vár újjáépítéséhez, ami sürgető, mert a közeli Hatvan, Szécsény, Fülek és néhány kisebb vár ekkor már a török kezén van. A fegyverszünet ellenére mindennaposak a csetepaték a fosztogató megszállók és a portyázó végvári vitézek között. Egy ilyen alkalommal – történetesen éppen két évvel az ostrom vége után, 1554. október 17-én – Veli hatvani szandzsákbég Pásztó környékén tőrbe csalja az egriek csapatát. A tízszeres túlerőben lévő törökök fogságába esik negyven katona, köztük Bornemissza kapitány és Zoltay hadnagy. Gergely deákot november elsején a budai pasa börtönébe szállítják. Hatodikán a bécsi kancellária értesíti Konstantinápolyban tartózkodó követeit, hogy járjanak közben a portánál az egri kapitány kiszabadulása érdekében, és tiltakozzanak a fegyvernyugvás megsértése ellen. Ám Bornemissza ekkor már harmadik napja úton van a birodalom fővárosa felé, többedmagával és erős kísérettel.
Elindulása előtt hosszú, igen tiszta magyarsággal és emelkedett stílusban fogalmazott testamentumot készített, amelyben részletesen rendelkezett ingó és ingatlan javairól, gondoskodott családjáról, jobbágyairól, minden fontos ügyről. Harmincegy nap múlva, 1554. december 12-én érkeztek meg Sztambulba, ahol az előkelő foglyot bemutatták a városi helyőrség basájának, majd a Héttoronyba zárták. A császári követek jelentéseiből tudjuk, hogy a porta ki akarta szedni Bornemisszából az egri vár gyenge pontjait, továbbá az esetleges kegyelem fejében elvárták, hogy legyen törökké. Szabadulást ezek teljesítése sem garantált volna számára, amint mások – például a regényből is ismert Móré László – példája bizonyítja. Verancsics Antal követnek 1555. október 10-én Miksa császárhoz írt leveléből tudható, hogy néhány nappal korábban, „nem sokkal halála előtt Ahmed basa Gergely deákot valamely horváttal együtt gyűlöletesen, akasztófán kivégeztette”. A nagyvezír bosszúja a kudarcért utolérte tehát az egri védelem hősét, és csekély vigasz számunkra, hogy a levél keltekor már ővele is végzett Szulejmán szultán selyemzsinórja.

A legenda
A legendás végvár – igaz, csak jóval később – végül török kézre került. 1593 őszén nagy erejű, jól előkészített és szervezett hadjáratot indított a bécsi udvar a török kezén lévő várrendszer ellen, amelyben a hadiszerencse a mi oldalunkra pártolt. A magyar huszárokkal megerősített Habsburg-csapatok visszafoglalták Füleket, Szécsényt, Drégelyt és még tucatnyi kisebb-nagyobb nógrádi várat. A következő tavaszon Hatvanig, Jászberényig törtek előre a császáriak, 1595-ben már Esztergomot, Visegrádot, Vácot ostromolták. Ekkor lépett a Török Birodalom trónjára III. Mohamed, a nagy Szulejmán dédunokája, aki friss erővel azonnali hadjáratot indított a dunai hódoltság katonai erőviszonyainak megfordítására. A következő év nyarán már magyar földön vonult a százezres török sereg, és a főcsapás iránya egyenesen Eger volt.
Az 1596. szeptember 20-án megkezdett második várostrom október 12-én fejeződött be. A horribilis pénzért megerősített, korszerűnek mondható várat, amelyet 5000–5500 zsoldos katona védett, Nyári Pál főkapitány és külföldi alvezérei a szabad elvonulás fejében feladták. De ez már egy másik történet és egy másféle regény témája volna.