Az amerikai média hanyatlása

Bernard Goldbergnek, a CBS televízió egykori belső emberének az amerikai média liberális elfogultságáról írott könyve magyar fordításához írt előszavát így fejezi be Seres László, a Népszabadság cikkírója és a Szombat című havilap egyik szerkesztője: „Bátor tettnek tartom a kiadó részéről, hogy belevágott Bernard Goldberg könyvének magyarországi megismertetésébe, vállalva a veszélyét annak, hogy aki félre akarja érteni a mondanivalóját, az félre is fogja érteni.”
Még a Kádár-korszakban dicsérgették egymás bátorságát így az akkori publicisták, ha közülük valaki jól odamondogatott úgy, hogy a valódi tabukat békén hagyta. Bernard Goldberg könyvének kiadásához semmiféle bátorság nem kellett. A kiadóhoz nem száll ki Medgyessy APEH-je, és a terjesztők egy része sem bojkottálja majd a kiadót. Nyilván még a Cora is vásárol belőle. Mindez nem jelenti azt, hogy ne lenne kitűnő könyv, amelynek idei, amerikai megjelenését követően az már napokkal a Magyar Televízió Akadémiáján – természetesen még a választások előtt – kötelező olvasmány lett.
Az Emmy-díjas televíziós újságíró csaknem harminc évet töltött el a CBS-nél, és szakmája egyik nagyjának számított. Egészen addig, amikor a mókuskereket egy percre leállítva, ránézve szakmájára, meg nem állapította, hogy az gyakran nem tesz eleget eredeti küldetésének, vagyis annak, hogy tárgyilagosan tudósítson, és az eseményekkel ne csak liberális üzeneteket sulykoljon. A könyv egyik fénypontja az, amikor egy tévéstáb elutazik a hurrikán sújtotta amerikai Virgin-szigetekre, és ott felveszik, amint feketék fosztogatnak. A New York-i központ azonban nem hajlandó leadni az anyagot a híradóban, mert a fosztogatók között nincs fehér. Vagyis nincs meg a faji „egyensúly”. A helyszíni tévéstáb és a központ között kialakult vitában a New York-iak közölték: őket legkevésbé sem érdekli, hogy fehéreket nem láttak fosztogatni.
Goldberg könyve egyike azon kötetek sorának, amelyek tárgya egyre inkább – ahogyan a szerzők látják – az amerikai média mind siralmasabb állapota. A médiakoncentráció elkerülhetetlenül az újságírás szakmai és etikai normáinak nagymértékű lazulásához vezet, mondják ki az ítéletet főként a média baloldali kritikusai.
Az amerikai médiát ugyanis támadják jobbról és balról – csupán liberális oldalról nem: míg a jobboldali bírálók főként a média szereplőinek liberális elhajlását és az eredményt, vagyis a késztermék hibáit elemzik, addig a baloldaliak főként strukturális támadást intéznek a média ellen, és – feltehetően marxi gondolkodásmódjuk késztetésére – inkább a tulajdonlásban keresik a bajok gyökerét. Annyi biztos, hogy mindkét oldalnak megvannak a maguk meglehetősen súlyos érvei.
-------------------------------------
Nemrégiben jelent meg Körfűrész alatt – Vezető újságírók rántják le a leplet a szabad sajtó mítoszáról címmel Kristina Borjesson szerkesztésében egy kötet, az amerikai establishment idegeit súlyosan roncsoló, idejének nagy részét inkább Olaszországban, mint hazájában, az Egyesült Államokban töltő Gore Vidal előszavával. A csaknem két tucat szerző mindegyike szakmájának élvonalába tartozik. És egyöntetűen vallanak a „körfűrész” gyilkos hatásáról. Vagyis a nagyvállalatok és a kormány együttes erőfeszítéséről, hogy az ellentmondásos írásokat és az ilyen írásokat közzétenni kívánó újságírók karrierjét megöljék. A kötet tanúságtétel a mai Amerikában gyakorolt „cenzúra iszonyatos mélységéről és szélességéről”. Esszéikben alakot öltenek azok a kollégáik, akik rutinszerűen gyakorolják az öncenzúra „nemes” mesterségét, és akik támadják azokat az újságírókat, akik erre nem hajlandók. Arról a „negyedik hatalmi ágról”, vagyis arról a sajtóról írnak, amely nagyjából lemondott társadalmi cerberusi szerepéről, és amelyet a nagyvállalatok és a kormány, pestiesen szólva, „kilóra megvett”. Olvashatunk arról, hogy milyen kockázattal járt az a munka, amellyel a TWA 800-as járata rejtélyes lezuhanásának okait nyomozták és azt, hogy a kormány miként végezte a vizsgálatot; hogy a CIA-nak milyen szerepe van a drogok elleni háborúban, vagy olyan „ártatlan” ügyekről például, hogy az óriási Monsanto cég miként hallgattatta el azt a televíziós tényfeltáró tudósítást, amely bemutatta, mit jelent, amikor az amerikai gazdák hatalmas oltótűt böknek teheneikbe, hogy hormonális kezeléssel serkentsék teheneik tejtermelését.
------------------------------
Már a címe is a mai amerikai újságírást jellemzi Jim Bellowsnak szintén az utóbbi hónapokban megjelent kötete: Az utolsó szerkesztő. A New York Times, a Washington Post és a Los Angeles Times egykori irányítója mesél a „régi jó időkről”, amikor még olyan nagy emberek nőttek fel e legendás lapoknál, akikből világhírű írók lettek.
--------------------------------
Az amerikai médiát bíráló könyvek sorozata 1999 tájékán kezdődött. Noha előtte is voltak kritikusai, de a korábbi támadások inkább elszigetelteknek tűntek, és főként az amerikai média elfogultságának egy-egy szeletét vették célkeresztjükbe, mint a világhírű amerikai nyelvésznek, Noam Chomskynak és palesztin–amerikai barátjának, Edward W. Saidnak kötetei.
A mostani hullám azonban már magát a rendszert támadja, minden területen.
Az új sorozat „úttörőinek” egyike minden bizonnyal a szakmai körökben feltétlen tekintélynek számító médiakritikus, Robert W. McChesney, akinek Gazdag média, szegény demokrácia – Kommunikációs politika kétes időkben címmel megjelent kötete szinte „iskolát csinált”. McChesney tézise dióhéjban az, hogy az amerikai média már egyáltalán nem az a kőszikla, amelyen a szabadság és demokrácia nyugszik, hanem, ellenkezőleg, jelentős mértékben antidemokratikus erővé vált – nemcsak az Egyesült Államokban, de világszerte. Érzésünk szerint e könyv itteni kiadásához – noha szerzője baloldali – lényegesen több bátorság szükségeltetne, mint az évtizedes, liberális gyakorlat után a konzervatív igazságra felriadó Goldberg könyvének megjelentetéséhez kellett állítólag. Ugyanis – és ez a lényeg – ameddig Goldberg a neoliberalizmust békén hagyja, McChesney (ejtsd: Mekcseszni) akkorát „csesz” neki oda, hogy annak kiadója nem csupán Seres László rosszallását válthatná ki, de egy esetleges APEH-látogatást is. Annak előszavában ugyanis a szerző azt írja: a neoliberalizmus kiteljesedése a fő tényező egyrészt a nagyvállalati médiafelvásárlásokban, másrészt pedig a demokratikus politikai élet összeomlásában. A neoliberalizmus, írja, azon politikákra vonatkozik, amelyek maximalizálják a piacokat és a profitszerzést, és minimumra csökkentik a nem piaci intézmények szerepét. Márpedig ilyen világban a politikai apátia a polgárok legnagyobb részének természetes választása – főként a felső és felső középosztályok szintje alatt élőknél. Elértük tehát, állítja a kötet szerzője, „a polgárok nélküli demokráciát”: a multik által felhabzsolt média hiperkommercializálódása az újságírás és a közszolgálat elsorvasztásával ér fel. Vagyis a demokrácia méregpirulája.