A szélsőségek dicsérete

Lenyűgöző a szélsőségek sikere a politikában. Történelmi távlatokban is. Az Amerikába bevándoroltaknak jó üzlet volt kiirtani az indián őslakosságot. A szélsőségesen kegyetlen gyarmatosítás eredményeként mily gazdaggá váltak Európa gyarmattartó országai! A szélsőségesen radikális török politizálás lett a hatalmas ottomán birodalom szülőanyja. A második világháború végén a német városok polgári lakosságának radikális megtizedelése is hatékonyan szolgálta a bombázók célját. A két japán városra ledobott atombomba is.
Szomszédainknak is bevált szélsőséges politikájuk. Korábban színmagyar területeket sikerült teljesen elrománosítaniuk. A mérsékelt, szelíd magyaroknak nem maradt más hátra, mint a néma szenvedés, a tűrés vagy a Magyarországra vándorlás.
A szélsőséges politika nem a siker általános receptje. De mintha többször vezetne eredményre, mint kudarcra. Tértől, időtől, a politikai spektrumon elfoglalt helytől függetlenül. A lényeg, hogy megfelelő alkalmazásához ismerni kell az ellenfelet, a közhangulatot és az erőviszonyokat.
A nyilvános megszólalás balliberális urai nálunk azt állítják, a szélsőség (és ilyenkor ők mindig a szélsőjobbra gondolnak) csak a primitíveket vonzza. Nem csak. Ma Európában, a felmérések szerint, a legsikeresebb szélsőjobboldali párt a földkerekség legolvasottabb lakosságú, legcivilizáltabb országában ostromol újabb és újabb népszerűségi csúcsokat. Norvégiáról van szó, ahol a Haladás nevű szélsőjobboldali párt messze maga mögé utasítana minden más politikai erőt, ha ma lennének a választások. Vagy itt van Saron, a szélsőjobboldali izraeli vezető. Ő fütyül a világszervezet határozataira, megszállva tartja a palesztin területeket, a Golán-magaslatokat, bővíti atomarzenálját, nem enged be ellenőrzésükre nemzetközi megfigyelőket, palesztin gyerekeket küld olyan rendszerességgel a másvilágra, mint amilyen rendszerességgel nálunk Saron barátai követelik a „gyűlöletbeszéd” elkövetőinek példás megbüntetését, villamosított szögesdrót kerítés mögé falaz be immár egy kőfallal is körülzárt népet, és osztogat pofonokat bel- és külföldieknek egyaránt – legutóbb Tony Blairnek, hogy megfúrja a brit miniszterelnök közel-keleti békekonferenciájának tervét. Izrael olvasott népe azonban az iszonyatos gazdasági helyzet és saját biztonsága teljes hiánya ellenére ismét megválasztja a szélsőséges héját, aki jó gazdasági helyzetet és biztonságot ígért első megválasztása előtt. Talán azért van ez így, mert olykor és egyes helyeken a választóknak az érdekeiknél fontosabb legbensőbb érzelmeik kéjes kiélése. Nyilván Funar is ezért oly népszerű polgármestere Kolozsvárnak.
De térjünk hazai tájakra. Az MDF évek óta mérsékelt politikát folytat, népszerűsége a közvélemény-kutatások szerint a mérhetetlenül kicsi és az egy százalék között ingadozik, miközben nem egy vezetője fűnek-fának ajánlgatja e tapinthatóan sikertelen mérsékeltség receptjét. Szemben az MSZP-vel, azzal a párttal, amelyik a választók több mint ötven százalékát vonzza szélsőséges politikájával, és megnyerte a választásokat.
Az MSZP, ha kell, a szélsőséges idegengyűlet kártyáját játssza ki (a 23 millió román munkavállaló inváziója víziójának felfestésével), ha kell, a legszélsőségesebb szociális demagógiával él, valamint a szélsőségesek legszélsőségesebbjeire jellemző módszerrel: csalással tesz szert extraszavazatokra; ha kell, a demokrácia szinte valamennyi játékszabálya felrúgásával teremt egyszínezetű médiát, hol fejeket levágva, hol hirdetések odajuttatásával fizetve; vállalatok vezetőit cseréli le, ha azok nem százszázalékosan neki dolgoznak; adja el radikálisan az ország vagyonát az energiaszolgáltatás üzletágaitól akár, ha kell, a nemzeti légitársaságig és a Magyar Postáig. Eközben szélsőséges eszközöket vet be a lakosság megfélemlítésére, kezdve az egzisztenciális félelemtől a pisztollyal szétzavart tüntetésen át a bíróságokra való nyomás gyakorlásáig (lásd legutóbb a tapolcai bíróság gyalázatos, működő nyugati demokráciákban elfogadhatatlan ítéletét Loppert Dániel ügyében, aki „árulónak” nevezte Medgyessyt).
A koalíció kisebbik partnerének szélsőségessége is komoly politikai és hatalmi osztalékokkal jutalmazza a pártot. Vajon az SZDSZ szerényen, mérsékelten viselkedve elért volna-e olyan eredményeket a posztok le- és a zsákmány felosztásában, mint amilyet e párt szuperagresszív viselkedésével elért? A kérdésnek nyilván csupán retorikai értéke van. A parlamentbe való bejutás küszöbén alig túllendülő, ultraradikális szabad demokraták azonban még ideológiájukat is rákényszerítették a hatalmas partnerükre, az MSZP-re. Hol van már a tavalyi hó, vagyis Horn Gyula pártja, amely vezetőinek nem egy tagja, az exminiszterelnököt is beleértve, az együtt kormányzás ellenére ellenségesen állt szemben mohó társával? Mindez a múlté.
Medgyessy – aki a társadalom „dezideologizálását” ígérte – nem azok miniszterelnöke, akiknek központi kérdésük a költségvetési egyensúly biztosítása, az egészségügyi reform folytatása, a minimálbér további emelése, a jóléti intézkedések kibővítése, a nemzeti érzelmekre (és így az élet- és munkakedvet növelő) jótékonyan ható projektek kivitelezése, a közbiztonság erősítése, az iskolatejprogram továbbfolytatása. Nem. Ő szőröstül-bőröstül azoké, kiknek legfontosabb ügyük a Magyarországon néhány tízezer ember perverz élvezetvágyát kielégítő gyűlölettörvény tető alá hozása. Még a bukás árán is.
A jelek szerint az SZDSZ nem tud olyat kérni, amit Medgyessy ne tenne meg rohanva, vállalva a konfrontációt a jobboldali szavazók többmilliós táborával. Gondoljunk csak a hiperliberális drogtörvényre és a Terror Háza potenciálisan robbanásveszélyes átalakítására, amellyel az SZDSZ jelképesen kívánja az általa gyávának, végtelenségig béke- és gyalázattűrőnek ítélt magyar társadalom nagy részét megalázni (jóslat a Terror Háza kormánydiktátummal kijelölendő bővített kuratóriuma újabb népbiztosainak nevére: Ormos Mária, Karsai László és talán Gerő András).
Mindez után a jobboldalnak mérsékletességet ajánlani dicséretes lehet azok szemében, akik a belátható idők végezetéig kívánják szavatolni a magyar nép legjobb hagyományaira érzékeny választók folytatólagos cselédsorban tartását és azok uralmát, akik a nekik drága történelmük radikális szakaszaiban (1919-ben százharminchárom napon, 1945-től tizenegy éven át, 1956 novemberétől több mint három évtizeden át) már megmutatták, mire képesek.
Caracas utcáin autógumik, autók, üzletek égnek. Az Egyesült Államok ezt az „utcai politizálást” egyetlen szóval sem bírálja. De vajon Venezuela szélsőségesen baloldali politikusa, Chavez jobban szűkítette-e a demokráciát ott, mint Medgyessy idehaza?