Az évforduló kapcsán most megjelent német tudományos feldolgozásokat és publicisztikákat alapvetően két kérdés foglalkoztatta. Egyrészt az örök német kérdés, volt-e katonai „értelme” a 6. hadsereg utolsó töltényig tartó ellenállásának? A másik kérdéskör az utóbbi időben hozzáférhetővé vált szovjet iratanyag értelmezése körül robbant ki.
A német katonai és politikai vezetés rövid, néhány hónapos Szovjetunió elleni hadjáratra számított, a Wehrmachtot mind felszerelésben, mind kiképzésben elmulasztották felkészíteni a kelet-európai télre. Ezért a német véderőnek a kezdeti hatalmas sikereiért rendkívül súlyos árat kellett fizetnie: veszteségei halottakban, sebesültekben és eltűntekben elérték a Barbarossa hadműveletben bevetett személyi állomány negyven százalékát. A Német Birodalom képtelen volt pótolni ezt az emberveszteséget, ezért 1941 őszétől mind nagyobb szerepet kapnak a Szovjetunió elleni harcokban az elfoglalt területek lakosai és az együttműködésre kész hadifoglyok, valamint a szövetséges országok haderői. A második világháború folyamán közel egymillió volt szovjet állampolgárt integráltak önkéntesként a német véderőbe, aminek közel negyedét a kaukázusi népek: örmények, grúzok, azeriek stb., valamint a turkesztániak tették ki. Másrészt Berlin 1941 végétől komoly nyomást gyakorolt szövetségeseire, hogy jelentős csapatkontingensekkel vegyék ki részüket a háborúból.
A Kék fedőnevű hadművelet 1942. június 28-i kezdetekor a 68 német mellett 26 szövetséges hadosztály lendült támadásba, ez utóbbiak száma később 40 fölé emelkedett.
A berlini vezetés ugyanakkor elmulasztotta a gazdaság mozgósítását: míg 1941-ben a szovjet költségvetés 44 százalékát a hadsereg emésztette fel, addig a német katonai kiadások 19 százalékon álltak. Ennek egyik oka az volt, hogy Hitler – emlékezve az éhező németek 1918. őszi lázongásaira – kerülni kívánta a lakosság megterhelését. 1941 őszétől azonban a keleti fronton mindinkább éreztették hatásukat az Egyesült Államok élelmiszer- és hadianyag-szállításai. A német hadiipar meghatározó fegyverek esetében még a veszteségek pótlására is képtelen volt, például a Wehrmacht páncélosállománya 3600 darabról 3300-ra csökkent. Csak összehasonlításként: 1942-ben nyugati területeinek elvesztése ellenére a Szovjetunió közel 25 000 harckocsit gyártott, a német termelés négyszeresét. A Krupp cég csak 1942 februárjától volt képes a Panzer IVF2 modellel olyan harckocsit gyártani, amelyik méltó ellenfele volt a T–34-nek. Az átállási nehézségek miatt azonban a Kék hadművelet kezdetéig csak alig 200 darabot sikerült a csapatoknak leszállítani.
Az idő sürgetett, hiszen Hitler úgy számolt, 1943-tól válik érezhetővé az Egyesült Államok jelenléte az európai hadszíntéren, s ha a siker reményében kíván szembeszállni, akkor még 1942-ben döntést kell keleten kicsikarnia. Ebben a helyzetben azonban gondolni sem lehetett arra, hogy a Wehrmacht – miként 1941-ben – a teljes fronton támadjon. Bár felmerült a közép-hadseregcsoport Moszkva elleni támadása, de végül hadigazdasági – mint a kaukázusi olaj –, valamint harcászati érvek – a német páncélosharcászatnak kedvező terepadottságok – miatt Hitler a déli frontszakasz mellett döntött. 1942-es elgondolásait április 5-én a 41-es számú hadműveleti utasításban fektette le. Hitler, még mindig lebecsülve a Szovjetunió katonai lehetőségeit, abból a feltételezésből indult ki, hogy a téli ellentámadásban a Vörös Hadsereg már felhasználta tartalékainak nagy részét. Ezért lehetségesnek látta, hogy a Dél hadseregcsoport teljesítse a Kék fedőnevűre keresztelt hadművelet célját, a Voronyezstől délre állomásozó szovjet egységek megsemmisítését és a Kaukázus térségének elfoglalását. Ebben az utasításban Sztálingrád jelentősége még másodlagos, hiszen a várossal kapcsolatban így fogalmaz: „Mindenesetre meg kell kísérelni magát Sztálingrádot elérni, vagy legalább annyira megközelíteni, hogy a nehézfegyvereink hatókörébe kerüljön, s a közlekedési és hadiipari központok sorából kiessen.”
Az 1942. június 28-án megkezdett Kék hadművelet – melynek nevét június 30-án Braunschweigra változtatták – rossz csillagzat alatt indult, hiszen a támadás első szakaszának tervével Reichel őrnagy, a 23. páncéloshadosztály hadműveleti tisztje június 19-én szovjet fogságba esett. Ennek ellenére az eredeti tervek alapján lendült támadásba Kurszk térségéből a Weichs-seregcsoport a Brjanszki Front egységei ellen, melyhez a 2. német és a 2. magyar tábori hadsereg, valamint a 4. páncéloshadsereg, 3 páncélos-, 3 motorizált gyalogos-, valamint 11 német és 10 magyar gyalogoshadosztály tartozott. A támadáshoz csatlakozott június 30-án a Belgorod térségéből meginduló 6. német hadsereg 2 páncélos-, 1 motorizált gyalogos- és 16 gyalogoshadosztállyal. Július 7-én Hitler két részre osztotta a Dél hadseregcsoportot: a Weichs-seregcsoportot és a 6. hadsereget B hadseregcsoport néven von Bock vezértábornagy, a Dél eddigi főparancsnoka vezette, a 17. német és 3. román tábori hadsereg, valamint az 1. páncéloshadsereg erőiből pedig megalakította az A hadseregcsoportot, melyet List vezértábornagy irányított. Bár a hadművelet július 8-ig tartó első szakasza a Don és Donyec térségében jelentős területet nyert, a kitűzött célt, a szovjet egységek bekerítését nem sikerült elérni, mert, tanulva az 1941-es hibákból, a szovjet csapatok kitértek a német átkarolásokból.
A német vezetés a visszavonulás tényéből azt a hibás következtetést vonta le, hogy a Vörös Hadsereg meggyengült, így komolyabb támadó hadműveleteire nem kell számítani. Ez a felfogás nem volt teljesen alaptalan, hiszen a szovjet csapatok fegyelme a déli frontszakaszon július végére megrendült, tömegessé vált a dezertálás. Ezért Sztálin július 28-i 227. számú parancsában úgynevezett „záró zászlóaljakat” hozott létre, melyek feladatát képezte, hogy fegyverrel is kikényszerítsék a parancsok végrehajtását, és minden eszközzel megakadályozzák az engedély nélküli visszavonulást. Szovjet adatok szerint 1945-ig ezek a zászlóaljak közel 150 000 állítólagos és valódi dezertőrt végeztek ki.
Hitler ekkor döntően már csak az ellenség üldözésére számított, ezért az A hadseregcsoport feladatául szabta a Kaukázus elfoglalását, míg a B hadseregcsoportnak Sztálingrád elfoglalását és a Volga lezárását.
Augusztus végén a várostól északra kijutottak a Volgához a XIV. német páncéloshadtest egységei, szeptember 3-ra a LI. hadtest egységei alig 8 kilométerre közelítették meg a városközpontot. A német támadás lendülete azonban szeptemberre kimerült, és a Wehrmacht harcászati fölénye egyre nehezebben tudja ellensúlyozni a mintegy egymillió katona hiányát. A Sztálingrádnál harcoló 6. hadsereg parancsnokának, Paulus vezérezredesnek a figyelmét sem kerülték el a hosszú, a 3. és 4. román hadsereg által gyengén biztosított szárnyak, de tartalékok híján nem volt mód ezek megerősítésére.
Ebben a helyzetben a front radikális lerövidítésére lett volna szükség, ez azonban a Kaukázus előterének, gyakorlatilag az 1942-ben elfoglalt területek legnagyobb részének feladását jelentette volna. Erre a döntésre azonban Hitler, akinek egyre inkább elnyerték tetszését Sztálin saját hadseregével szemben alkalmazott brutális módszerei, képtelen volt elszánni magát, sőt szeptember 30-i berlini beszédében kijelentette, a német katona nem vonul vissza. November 8-án már arról beszélt: Sztálingrádot gyakorlatilag elfoglalták (ekkor a város 90 százaléka már valóban német kézben volt).
November 19-én a támadás súlypontjánál mintegy tízszeres fölényben lévő szovjet délnyugati front csapatai azonban áttörik a 3. román hadsereg védelmét, és 22-én egyesülnek a délről támadó és a 4. román hadsereget megsemmisítő Sztálingrádi Front erőivel. A bekerítésbe kerül a 6. hadsereg mintegy 220 000 katonáján túl két román hadosztály, egy horvát gyalogezred, valamint közel 30 000 orosz segédszolgálatos.
Hitler november 22-én utasította a 6. hadsereget, hogy rendezkedjék be körkörös védelemre, és várja a felmentést. E döntésében komoly szerepet játszott, hogy a 16. német hadsereg Gyemjanszknál 1942. február 8-án bekerített, mintegy 100 000 főt számláló részei április 28-i felmentésükig sikeresen verték vissza a szovjet támadásokat. Másrészt a Luftwaffe főparancsnoka, Göring jelentette, hogy személyesen garantálja a 6. hadsereg harcképességének fenntartásához szükséges napi 350 tonna utánpótlás légi úton történő beszállítását a katlanba. (Ezt az ígéretet a közel két és fél hónap alatt mindössze két alkalommal tudta a Luftwaffe teljesíteni.) Végül nem tűnt megalapozatlannak Hitler azon félelme, hogy ha a 6. hadsereg elhagyja kiépített állásait, akkor a visszavonulás fejvesztett meneküléssé válhat, s ekkor nemcsak a bekerített csapatokat, de a Kaukázusban harcoló, mintegy 450 000 fős A hadseregcsoportot is a megsemmisülés fenyegeti. A szovjet hadvezetés – a parancsnokok visszaemlékezése szerint – abban bízott, hogy a sztálingrádi bekerítést gyorsan fel tudja számolni, ezért erőinek legnagyobb részét a Sztálingrádnál körülzárt 6. hadsereg összeroppantására fordította. Ez viszont időt adott arra, hogy a Manstein vezértábornagy parancsnoksága alatt újonnan létrehozott Don hadseregcsoport stabilizálja a keleti front déli részét, és ezzel megakadályozza, hogy a Vörös Hadsereg teljesítse feladatát, és Rosztovig kijutva elvágja a szárazföldi összeköttetést a Kaukázus előterében álló A hadseregcsoporttal.
Hitler az A hadseregcsoport visszavonulását – akiket több százezer kaukázusi családostul követett – csak 1943. január 1-jén engedélyezte. A december 12-én megkezdett felmentési kísérletben – melynek súlyát a 6., 17. és 23. páncéloshadosztály viselte – december 16-ra mintegy 50 kilométerre közelítik meg a katlan nyugati szélét, ahol azonban a támadás elakadt. Ez volt az utolsó időpont, amikor a 6. hadsereg kitörésének reális esélye volt, bár az rendkívüli kockázatokkal járt. Hiszen a bekerítetteknek mindössze 30 kilométer megtételére volt üzemanyaguk, s a tüzérséget vontató lovakat is megették már. Talán egy Guderian vagy Rommel vállalta volna a kockázatot, hiszen a katlanban maradás a biztos pusztulást jelentette, de ez a vakmerőség Paulustól idegen volt. Őt jól jellemzi a főhadiszállásra január 22-én elküldött kérdése, mely szerint „milyen parancsot kell adnom azoknak a csapatoknak, melyeknek nincs már lőszerük?” A 6. hadsereg január 10-ig tartotta a katlan mintegy 170 kilométer hosszú frontját, ekkor kezdték meg a szovjet csapatok nyugatról a német egységeket beszorítani a Sztálingrád nevet viselő romhalmazba.
Január 31-én kapitulált a déli katlan, az aznap vezértábornaggyá előléptetett Paulus azonban az elvárt öngyilkosság helyett megadta magát. Később a Szovjetunióval való együttműködése következtében a Wehrmacht egyetlen vezértábornagya lesz, akit nem állítanak a háború után bíróság elé. Élete végén az NDK-ban élő Paulus nyugdíjasként a keletnémet néphadsereg, az NVA megszervezésében szerzett múlhatatlan érdemeket.
A Sztálingrádnál bekerített mintegy 270 000 katonából a Luftwaffe 35 000-et szállított ki január végéig. Manfred Kehrig, a téma legismertebb német kutatója szerint hasonló nagyságrendű volt az elesettek száma is. Így közel kétszázezren kerültek szovjet fogságba, ám közülük a háború végét alig hatezren élték meg.
origo.hu
Hajmeresztő szökési terv Esztergomban
