Belügy? Nem ügy!

Még az is lehet, hogy Lamperth Mónika jó belügyminiszter. Miért ne? Csak hát ez eddig nem derülhetett ki, mivel Lamperth Mónika kétfrontos harcot vív a bizonyítási kényszer ellenében: egyrészt, ugye, a gyengébbik nem képviselőjeként kell megmutatnia, hogy neki ez megy, másrészt pedig jó káderként mindenféle homályos baloldali eszmének kell megfelelnie. Amiből aztán csúnya dolgok keletkeznek, és két politikailag motivált házkutatás között bevert fejű polgárok, ritkábban újságírók tántorognak az egyébként lehetőségként alanyi jogon járó demonstrációk környékén. És, mivel a demokratikus Magyar Köztársaságban sokak bánatára még létezik egy, azaz egy ellenzéki napilap, a bevert kobakokból mérsékelten harsány politikai botrányocska kerekedik, amelyet a legjobb esetben jobboldalról meginterpellált kormánytagok elegánsan kimosolyognak.
Pedig a Magyar Szocialista Pártban és a Szabad Demokraták Szövetségében fű alatt üzemelő értelmes emberek platformjának – reménykedem benne, hogy van ilyen – érdemes lenne odafigyelnie az intő jelekre.
Azokat ugyanis, akik, nem kizárólag évi néhány alkalommal, a különböző állami megemlékezéseken olvadoznak a köztársaság eszméjétől, igenis zavarja – ennél „árokbeásóbb” kifejezést nem tudtam kiötleni –, hogy az Erzsébet híd sajtófotó díjas eseményei közepette az újságírókat a rendőrök nem hagyták dolgozni. Én magam is hiába lengettem az igazolványomat, a rohamosztag elhajtott az egyébként ismeretlen földrajzi elhelyezkedésű búbánatba, hozzátéve: itt ma nem lesz tudósítás. Mondhat bármi flegmát a Magyar Újságírók Országos Szövetségének (MÚOSZ) elnöke, ez bizony baj. De még ennél is nagyobb baj, hogy az Erzsébet híd tömegkiszorító rendőrei féltek. És amikor megérkezett az erősítés, az csak annyit számított, hogy mindjárt háromszor annyi rendőrnek szállt inába a bátorsága. Márpedig a rettegő, éppen ezért ideges rendőr az álmoskönyvek szerint nem sok jót jelent. A végeredményt ismerjük: egész napos hajcihő Budapest különböző pontjain, a tehetetlen, de azért egyszer-kétszer keményen odacsapó karhatalom statisztálásával.
Aztán itt van Loppert Dániel; akit szókimondó tettéért Magyarországon kívül csak egy Kuba vagy egy Észak-Korea szintű államban citálnának a bíróság elé, igaz, arrafelé másodfokon sem mentenék föl, s ezt akár a magyar rendszerváltás kimagasló eredményei közé is sorolhatjuk. A kiabáló egyetemista tettenérésében élenjáró rendőrökért viszont Lamperth Mónikát illeti a piros pont, kérem szépen; boldog az a miniszter, akinek beosztottjai egyetlen esztendő alatt az önálló gondolkodás ilyen magas szintjére érnek. Hiába, a jó kiképzés előbb-utóbb meghálálja magát.
Agyatlanságokban nehéz ranglistát fölállítani, de a februári béketüntetés eseményei bizonyosan még 2006-ban is a top tízben, de inkább a legelképesztőbb háromban fognak szerepelni. És itt ismét fölhívnám a figyelmet az MSZP–SZDSZ-kormány megalakulása óta megvilágosodott magyar rendőrségre, amely két fiatalember ügyében igazolta rendkívüli felkészültségét. Az egyenruhások ugyanis határozott fellépésükkel megakadályozták, hogy a tulajdonképpen háborúellenes tüntetők sarlóval és kalapáccsal ékesített transzparenst hordozzanak körbe. Aztán a bíróság természetesen három másodperc alatt megállapította, hogy valójában rendőri ostobaságról van szó. (Na, most föl lehetne tenni a kérdést, hogy vajon mit cselekedtek volna a rendőrök, ha az említett önkényuralmi jelképek egy Orbán Viktort illetlen cselekedetre fölszólító táblácskán ékeskednek, de ne tegyük, hiszen sima kettős mércéről van szó, megszokhattuk, nem nagy ügy.) A bíróság azonban tévedett, mert az eset nem szimpla ostobaság, hanem fájdalmas túlbuzgás, így a törvényeket meglepő kreativitással, de sajnos törvénytelenül alkalmazó rendőrökért nyugodt szívvel beírhatunk Lamperth Mónikának egy újabb piros pontot.
De, hogy ne csak a múltban vájkáljak, említek egy friss, ám az előzőeknél fikarcnyival sem gusztusosabb példát. Magunkat idézem, mert bizonyos események csak nálunk bírnak hírértékkel:
Rendőrségi igazoltatás zavarta meg március 15-én azokat a Heves megyei polgári körökhöz tartozó fiatalokat, akik Gyöngyösön szerettek volna ünnepelni. Mindezt a közelben álló Tóth Miklós 21 éves diák lefényképezte. Ezt követően az egyik rendőr szidalmazni és lökdösni kezdte Tóth Miklóst, aki ezért több polgári körös barátjával együtt hazaindult. Mintegy 300 méterrel odébb a rendőrök újra igazoltatták őket. Mánya Kristóf, a Mátrai Polgári Körök Szövetségének elnöke lapunknak elmondta: az ünnepséget követő két órán belül a rendőrök módszeresen igazoltatták a szövetség tagjait. Mánya Kristóf szerint mindez olyan volt, mintha a rendőrök hajtóvadászatot folytattak volna ellenük. Kakukk György alezredes, a Heves Megyei Rendőr-főkapitányság sajtófőnöke azonban kifejtette, hogy ők csak rutinellenőrzést tartottak.
Ha van szocialistaszimpatizáns olvasónk, az most valószínűleg vakargatja a fejét, és mentségeket keres, hogy khm-khm, izé, hát vidéki rendőrök egy kicsit túllőttek a célon, előfordul az ilyesmi, ezért ne bántsuk őket, végül is rendes gyerekek. Egye fene, spongyát a vidéki rendőrökre; de akkor mi legyen a fővárosiakkal?
Már mondom is, hogy miért. Tehát március 15. van, nemzeti ünnep, hűvös szél és némi napsütés. Már túl vagyunk a szónoklatokon, a miniszterelnök fölnyitotta a szemünket, hogy a folyó mindkét oldalán emberek élnek, és a többi. Az Európa hídon beáll a forgalmi dugó, a nép ellepi a rakpartokat, a pontonhídon terv szerint fel s alá lófráló gólyalábas mulattatóknak nyoma sincs, mint ahogyan az Európai Unió tagországainak népviseletébe öltöztetett kínálgatós hostesseket sem látni, és dacára az időnként viharos erejű szélnek, a nemzetiszínű pörgettyűk se nagyon mozognak, á la virtuális kokárda.
Ellenben a rendőrök elemükben vannak, és bámulatos hatékonysággal emelik ki a tömegből az „EU – NEM!” feliratú mellényt viselő és „Tagok legyünk, vagy szabadok?” szórólapokat osztogató aktivistákat. Meg is kérdezem egyiküket, hogy ugyan miféle gonoszsággal vonta magára a rendfenntartók haragját, de csak mosolyog, hogy nem tudja, esetleg a mellény…
Na, talán a másik fél okosabb – fordulok a szorgalmasan jegyzetelő közegekhez, de naivitásomért megfizetek, mert nekem is elő kell vakarnom a személyi igazolványomat. (A MÚOSZ-flepnit az Erzsébet hídi csata óta nem használom. Minek?) Aztán kis csoportunkhoz odalép egy arany vállapos felettes, és végre elmagyarázza, hogy nekik ma ez a feladatuk. Ki van adva utasításba. Mert míg egy gyári munkás a blokkolóóránál érvényesített munkalappal tudja bizonyítani, hogy egész nap a putyilovban robotolt, addig a hatósági közegek esetében a felírt, és nap végén számba vett személyi adatok igazolják a böcsülettel végzett munkát.
Akkor biztos csak szerencsétlen véletlen, hogy épp a kormányunk politikáját ellenzők adataira van szükség – akarom közbevetni, a feljebbjáró azonban int, hogy oszoljak, amit jogkövető magatartásból kifolyólag végre is hajtok. Keserű gondolataim azonban azóta sem oszladoznak. Mert rutinellenőrzés ide, rutinellenőrzés oda, sehogy sem emlékszem, hogy Pintér Sándor rendőrei levadászták volna az SZDSZ-es lufieregetőket, a Fidesz székháza ellen kötéllel a nyakukban felvonuló ifjú szocialistákat, vagy éppen a Koncert a köztársaságért címen megrendezett kormányellenes demonstráció önfeledt csápolóit.